Veszprémi Független Hirlap, 1891 (11. évfolyam, 1-55. szám)

1891-12-05 / 52. szám

Megjeleli minden szombaton. — Alapára: egész évre 6 frt; negyedévre 1 frt 50 kr,; egyes szám ára 15 kr. — Hirde'esek petitsora 6 k# ; nyilttér petit-tere 20 kr.. 30 kr., kincstár illeték. — A hírlap irodája : „Petöfla-intózet Veszprém (városház-tér

Arma, virumque cano....

Veszprém, decz. 5.

Előző hírlapunkban már érintettük röviden, hogy a város s annak hatósága, mint erkölcsi testület, egyetlen egy szóval s egyetlen egy küldött által sem vett részt, ama szép emlékünnepen, mely a helyi irgalmas nővérek zárdájában, a méltán közszeretetben álló főnöknő 25 éves jubileuma alkalmából lefolyt.

Hogy mikép történhetett meg ez a páratlan háladatlanság, azt nem tudjuk ; de azt igen, hogy rut dolog volt az ; olyan csúnya, melyet szégyelhet e város minden polgára.

Mert azt ugyan nem mondhatja senki, hogy a jubileumról eleve nem vehetett volna értesülést a város. Hiszen a város mind a három újsága, hetekkel, sőt hónapokkal előbb foglalkozott e dologgal állandóan, hétről-hétre. Föl kell' pedig tételeznünk a hatóságról — a rossz hir daczára is — hogy vannak köztünk értelmes, derék emberek is, akik bébekorba egyikmásik újságot el is olvassák, meg is értik.

Megértvén! pedig az újságokból, hogy miről van szó: érthetetlen dolog az, hogy azonnal nem értették meg, mi a kötelességük ?

A jubileumban nemcsak részt kellett volna venniük, hanem azt nekik kellett volna kezdeményezni, rendezni. Meit azokhoz az érdemekhez, amiket a jubiláns jó főnöknő, itt ebben a városban azáltal szerzett, hogy 25 év alatt tizenháromezer leányt nevelt s képezett ki jó honleányokká, ép8n annyit, a mennyi ma Veszprémváros összes lakossága :

azokhoz a nagy érdemekhez az lett volna illő, hogy a hálát ez örömnapon, első sorban a város hatósága maga rójja le.

Vagy azt várták talán, hogy a jubileumot maga a főnöknő jelentse be náluk, a mire aztán könnyűszerrel hoztak volna egy szokásos meghagya- tik-végzést, mely szerint „a gyülekezésről szóló törvény szerint megfelelő jótállók mellett helyben hagyatik, egyebekben pedig örvendetes tudomásul vétetvén.“

Furcsa az axióma, de épen nincs mit nevetni rajta.

Mert a kegyeletre, a hálára s az erények gyakorlására nem szokás biztatást, felszólitást várni. A kinek azt nem diktálja a saját szive, lelkiisme- 1 rete és becsületérzése, az nem is gya- i korolhatja azt. Úgy áll az annak, >

mint a kéményseprőn a feliér piquet- mellény.

Ha még arról volna szó, hogy ez a jubileum kizárólag a katholikus fele- kezeté, vagy a katholikus egyházé: akkor még szó férhetne ehez a sajnálatos botrányhoz. Habár ez esetben is egy oly város, minő a mienk, hol a lakosság Vi-ed része e hitet vallja, a tisztességnek felel vala mag, ha a jubileumon legalább küldöttségileg képviselteti magát.

De mi dolog az, mikor egy oly tan- nitónő iránti hálaünnepről van szó, mely intézet a város 13 ezer leányát felekezeti különbség nélkül nevelte, képezte s oly tanítónőről van szó, kinek tanítónői hivatását miudig a példás vallási türelmesség legnemesb erénye jellemezte ?

Hát csakugyan olyan dolog az, a melyhez nem fér szó.

És itt áll elő a nagy probléma, hogy ha bizonyos az, miszerint:

1. A hatóság hónapokkal előbb értesült e hálaünnepről :

2. Ha tudnia kellett, hogy e napon nem csak eg}7 felekezet, de az egész város tartozik leróni köteles elismeré- rését:

3. Ha tudta azt, hogy ez nem egyházi, de huszonötéves tanítónői ünnep :

4. S ha tudta azt, hogy a hála s az elismerés gyakorlására sem az egyes ember, annál kevésbé egy erkölcsi testület nem várhat nógatást-akkor:

Mért nem vett részt a hálaünnepen a városi hatóság ?

Mert hajlandók vagyunk bár elfeledni azt, hogy a trónörökös katasztrófája fölötti részvétét a város csak akkor fejezte ki a királynak, mikor már rég megjelent a királynak „Népeimhez“ czim- zett és a közrészvétet megköszönő irata.

Eltekinthetnénk attól is, hogy mint a Balatonvidék legérdekeltebb városa s megyés püspöki székváros, mindmáig elfeledte a hatóság üdvözölni a magyar katholikus egyház uj prímását, a Balatonkultusz zászlóvivőjét....

Ezt a negligentiát még mentheti a szüklátkörüség.

He azt, hogy a köteles hála érzete se dobban meg városi eleink lelkében akkor,mikor azt gyermekeik nevelőanyja iránt kellett volna leróniok: azt nem menti semmi sem.

A tan- és nevelésügy sikereit bizony nem ünnepelhetimeg sohasem — se a tanulat- lanság, se a neveletlenség.

Kompolthy Tivadar.

Védelem a difteritisz ellen.

Veszprém, decz. 5.

A difteritisz, ez a gyermekölő halálos nyavalya, — Veszprémben is fellépett járványszerüleg és egyre-másra szedi áldozatait.

Természetes, hogy a szülék állandó rettegésben vannak s még a szellőtől is féltik zsenge gyermekeiket.

Szolgálatot vélünk tenni nekik azzal, hogy e helyen reprodukáljuk a „Győri Közlöny“ jeles szakírójának dr. Bá- nóczy Gyulának a difteritis elleni védelemről irt alábbi nagyérdekü es- say-j átolvassák figyelemmel s szívleljék meg.

A tanulmány igy hangzik:

A difteritisz a kis gyermekek betegsége a tizedik évig, bár ezentúl sem éppen ritka, azonban rendszerint enyhébb lefolyású, noha elvétve felnőttek is esnek áldozatául.

Népesebb városokban soha sem tűnik egészen el, de némely évben jár- váuyosan lép föl, s nagy pusztítást csinál, főleg ott, hol a hygiéne ügyei gyönge lábon állanak.

Az egyes járványok természete kü- lömböző, némelyikben csekély a halálozás, másban alig van gyógyulás. A jelenlegi, ugv látszik, közepes.

A betegség lényege ma sincs teljes bizonysággal megállapítva, de kétségbe vonni nem lehet, hogy magától (autochton) nem származik, hanem fertőzés utján, vagyis úgy, hogy egy más betegtől jut a betegség csirája az egészségesre.

Ez a csira pedig igen erős élettel s nagy terjedő képességgel bir. Egy gócz- ból, egy betegnek a szobájából elhordja a levegő, a bejárók ruhája s efféle és künn nem megy azonnal tönkre, hanem heteken át, sőt tovább is megtartja életét, fertőző képességét s ha alkalmas talajra talál, ott megtapadva, ismét betegséget idéz elő.

Ezekből folyik a védekezés lehető módja.

Első sorban is meg kell semmiteni a létrejövő csirákat. Ha az első megbetegedési esetet, mindjárt a betegség első napjaiban elkülönitlietnök úgy, hogy neki s a vele bánóknak semmi érintkezésük ne legyen az egészségesekkel, úgy csak ritka szórványos esetekkel volna dolgunk s járványnyá sohase fajulna a baj. Azonban az ily elkülönítés nehezen kivihető s mire

fölismerésre, intézkedésre kerül a baj, rendszerint elég alkalom volt már a további fertőzésre.

De meg kell tenni azt, ami lehetséges. A beteget mindenesetre el kell különíteni az egészségesektől, aki ápolja, az ne érintkezzék mással, pohara és egyéb eszközei máshoz ne kerüljenek, szeonyes ruhája ne dobassák a többi közé, hanem még a szobában forró lúgba kell tenni. Egyszerűsége mellett ez a leghatásosb fertőztelenitők egyike. Az ágy, fehérnemű dezinficiálása a legfontosabb, mert a fertőző anyag, mely a torokban levő álhártyákbau s ebből a szájnyálban foglaltatik főleg, leg- könnnyebben a fehérneműre jut.

Ha a betegség lefolyt, mielőtt használatba vesszük a szobát, azt minden bennlevővel együtt alaposan dezinfi- ciálni kell. Nagyvárosokban külön, begyakorlott hatósági közegek végzik ezt, nálunk legczélszerübb a lemoshatókat előbb sublimát-oldattal, aztán szappanos vízzel lemosni, a szobafalakat s a bútorokat pedig kéngőzzel kezelui, lígy hogy az elzárt szobában ként égetünk el s a fejlődött gőzöket csak 12 óra múlva bocsátjuk ki. Utánna, napokon át még erősen szellőztetünk, a falakat pedig kenyérbéllel ledörzsöltetjük.

A fejlődött kénessav dezinficiálja azon tárgyakat is, miket sem mosni, sem főzni nem lehet, például a bútorszövet.

Mindez úgy messze mögötte marad egy dezinficiáló készülék hatásának, azonban ennek berendezése oly költséges, hogy csak nagyvárosok bírják meg. De jo volna megfontolni, hogy tán más oldalon való megtakarítás árán, nem szerezhetne-e be a város egy olyan készüléket, melyben a ruha-, toll-, papirnemü kezelhető lenne.

Addig is a ruhát előbb a kéngőz hatásának, aztán pedig a padláson he> teken át erős szellőzésnek kell kitenni.

Vigyázni kell, hogy az egészséges ne érintkezzék olyannal, a kinek családjában betegség van. Az ilyeneket távol kell tartani az iskolától s a játszóhelyektől. Járványos időben figyelemmel kell kisérni a gyermekek torkát, hogy a betegség első jeleinél intézkedni lehessen.

Ily módon közreműködünk a csirák mennyiségének kevesbitésére. Másik teendőnk a talaj alkalmasságát csökkenteni.

A fertőző anyag a szájon át hatol be, a melyben a meleg s nedvesség

nagyon alkalmas a csira fejlődésére. Miller kimutatta, hogy a szájban töméntelen mennyiségű baktérium van, melyeknek valóságos melegágya az étel- maradékokban végbemenő erjedő folyamatok. Az erjedést, pangást kell tehát megszüntetni gyakori szájmosással, főleg lefekvés előtt. Erős fogkefével kitisztítani a fogak közeit minden evés után, s aztán, valamint napközben többször, valami antiszeptikummal, pl. salicylsav, vagy salicylsavas nátrium 1—2%-os borszeszes oldatával kimosni a szájat és torkot.

Ily módon alkalmatlanná teszszük a talajt a fertőző anyag megtelepedésére.

Végül fontos az egész szervezetnok edzése, amire igen jó a hidegvízzel mosakodás, de ellentétben áll vele a nyaknak kendőkkel burkolása, elkény- eztetése.

A betegség kezléséről szólni, nem ez a tér. Az eredmény igen nagy mértékben függ a járvány természetétől, jó vagy rósz indulatu voltától s a beteg korától, de minden esetben kétes, azért nem ajálhatjuk eléggé, hogy minden áron, áldozatokkal is, a baj megelőzésére kell törekedni. Az erre czélzó hatósági intézkedéseket föltétlenül támogatni, nem pedig kényelemből meghiúsítani, polgári és egyéni kötelesség.

Fenyyessy Ferencz napilapja,

Előző hírlapunkban foglalt abbeli értesülésünkre , hogy Fenyvessy ur napilapja katholikus szellemű lesz, a képviselő ur Bécsból a következő sorok felvételére kérte meg kirlapir ódánkat:

i

Tisztelt Szerkesztő Ur!

Becses lapja egyik száma, mely a ! bécsi posta ügyetlensége miatt — j csak most jutott kezembe — azt írja i megindítandó politikai napilapomról, hogy 1 az katb. felekezetű lap lesz.

Az igazságnak megfelelöleg ki kell jelentenem, hogy ilyen soha eszem ágában sem volt!

Lapom követni fogja e téren is az én álláspontomat, melynek mindenkor Írásban is, szóban is, tetteimben is uyilt kifejezést adtam és melytől soha sem tágítottam és ma sem tágítok.

Ez az álláspont pedig az, mely tiszteletben tartja és tartatja az összes bevett egyházak jogait és megvédi, sőt érvényre juttatja minden vallása honpolTÁEC1A.

Irta : Zilahy Agneä.

Egy januári délutánon apró, szitáló eső hullt, hullt szakadatlanul. Varrógép mellett barna szemű, piros ajkú, magas termetű s elegáns kinézésű nő ült: mélyen elgondolkozva tekintett ki az ablak alatt sárga, dagadt hullámokkal hömpölygő folyóra. A gép állt, a kéz pihent, a nő szomorú ar- czán egymást váltották fel a különböző kifejezések.

A zugó folyóról eszébe jutott, milyen útja volt egyszer gyermekkorában az édes anyjával: egy óriássá nőtt kis folyó bidján mint vágtatott át a négy ló által vont kocsi és visszaemlékezett. Oh! bogyau szakadt le a jármű alatt a bid éppen a szilárd földre érése előtt. Ötét az erős zökkenés kidobta messze, a puha fövényre, édes anyját pedig bele a mély folyóba. A puszta kis oláh faluban nem volt egy lélek sem közel, aki megmenthette volna. Eszébe jutott a balsorsnak ezután következő hosszú sorozata ; ragyogó szépsége daczára (mely már hervadóban, melyről akkor ő maga tudott legkesebbet) szerencsétlenül kiütött házassága, ami csak azért történt hamar és válogatás nélkül, mert egy egészen árva leány, ha van vagyona is, örökké csak hányódik. Aztán elsuhantak emlékezetében a korhely, kártyás férj mellett eltöltött gyermekes, tapasztalatlan évek, a vendégek számára örökké nyílt háztartás, a sok megasztalás a pompás konyháért, a kellemes hangulatért, a nyájasságtól olvadozó pohárköszöntők a sikerült mulatságra. És most menyire érezte elhagyatottságát, kis fiával együtt a titkon érzett szükség körme között vergődve.

Az ajtón kopogtak. A nő megrázkódott és gondolataiból felébredve, bebocsájtá a jövevényt. Egy inasgyerek volt az, jő

csomag varrni való keztyüt hozott és egy pár tuczat elrontott készet is, igazítani valót. a mester, a gyáros üzenetével. i

— Asszonyom, monda, azt üzente Fekete János ur, hogy máskor jobban varrja meg 1 a keztyüket, mert ha még egyszer úgy lesz- J nek megcsinálva, több munkát nem fog i adni soha. Inkább elküldi a keztyüket Szi- ; léziába, ott úgy is olcsóbban és jobban meg- | csinálják azok a rászorult népek: azt is | üzente a gazdám, hogy ő nem ad ilyen j rosszul elkészített pár keztyü varrásáért 10 krajczárt, mert Sziláziában megvarrják neki jól, párját 6 krajezárért.

— De fiú, mit tegyek most ezekkel a kész keztyükkel? Én nem láttam semmi hibát bennök: az istenért mit csináljak velők, I mit üzent az ur?

— Hat azt, hogy tessek mindegyikről lefejteni a szegbőrt a gomblyukaknál és csinálja meg valamennyin a lyukakat, mert ez_a gomblyuk nem arra való, bogy még pénzt is adjon érettök.

— Oh istenem, hisz ez fél munkája a a keztyünek, mert azt nem lehet géppel késziteni. Vájjon mikor leszek készen vele? ,

— En kérem nem tehetek róla, az ur

igy parancsolta és tetszik tudni, az ur milyen szigorú. !

— Tudom, tudom.

— Mit mondjak, mikor lesz megigazítva, | mert azt üzente a mester, hogy e munka nagyon sietős.

— Mondja meg fiacskám, hogy meg lesz holnap estére.

Ezzel aztán távozott a keztyüs inas, ! hagyván maga után mélységes kétségbe- ; esést.

— Mert te, óh ifjú nő vagy ifjú gavallér, ! ki e keztyüknek párját fizeted egy osztrák forinttal és pár hatossal, te a ki birálgatva veszed meg a keztyüt és könnyelmű gondatlansággal viseled, honnét tudnád azt, ! hány könycsepp hullt arra a színes horgolt selyemczifrázaira, hány fenyegetéstől zúgott a szegény varróné feje, ha ferdén találta varrni az újak közötti ki* betéteket, vagy nagy sietségében gyöngór erősítette meg a

gomblyukakat. Honnét tudnád te azt, hogy 6 krajczártól 10 krajezárig fizetik párjának varrását, beleszámítva a hozzá szükséges hajszálvékony selyemfonalat is.

, . . . Hiszen igy is, ha igyekszik egy jóravaló varrónő, reggel hat órától, este tiz óráig lehetséges tiz párt megvarrni; nem elég ez egy más munkára képtelen úri asz- szonyságnak ? No az igaz, hogy a szem nem bírja ki sok évig, de a meddig bírja (ngy négy-öt évig) mégis csak jó kereset az.“ így beszélt Fekete János ur, ki 40 szerencsétlen páriának adott kenyeret(P).

Gyakran, mikor a tömegbe összegyűjtött munkát, a kiszabott keztyüket ládaszámra küldte Sziléziába varrni, ilyenkor munkáért esdekelni elmentek hozzá a varrónők, Fekete János nadrágja zsebébe dugott kézzel, czifra aranysárgás, ezüstbojáos pongyola sapkával a fején sétált fütyörészve le s felboltjában s csak amúgy félvállról odaszólt a munkásnők felé:

— Nincs munka, most menjenek sétálni ; három-négy napig nem is lesz muaka; jól fog esni kegyeteknek egy kis séta! Es ezzel hátat fordított, jelezve, hogy a kihallgatásnak vége; — a három helyett 5 napi munka nem kapás terhe alatt, — ki mert volna tehát tovább is fecsegni?

Margitot is ide, e műhelybe vetette végzete, dolgozott is reggeltől késő éjjelig és ki tudja meddig dolgozott volna, ha a szemvilága el nem bomályosodik. De egy hires szemorvos azt mondta, pihenés kell a szemének, mert különben egy pár év alatt nem fog látni semmit.

Hová forduljon, miből éljen, mit dolgozzon, miképen nevelje kis fiát? mindig csak e lesújtó gondolatok gyötörték a gép sebes hajtása közben.

Megint kopogtak az ajtón és belépett egy tisztes korú és jó kinézésű úri ember. Margit örvendezve állt fel s kezét nyújtva, elébe lépett.

— Elég jó, de csak kicsiben barátom. A helybeli Híradó szerkesztője azt üzente, hogy ha kegyed minden héten ir egy helyi érdekű, de érdekes tárczát, azonnal közli, darabját 2 írtjával fizetve.

— Ah! hiszen ez valódi szerencse bir!

— Igen, kezdetnek elég jó ez is ; ne csüg- godjen, majd fog még jobban is menni. A múlt alkalommal megjelent czikkecskéje valódi viharos tetszést aratott mindenfelé. Az Orosz-féle ezukrászdában két napig egyébről nem beszéltek, sőt a kaszinóban is tetszésre talált. Persze mindenki azt hitte, hogy férfi Írja; de azt kegyed nem bánja, ugy-e ?

— Dehogy bánom, csak Írhassak többet,

kivált ha még dijjazzák is, hiszen az egész diadal! Köszönöm a jóságát ügyvéd ur, sajnálom, hogy soha sem fogom viszonozhatni.

— Nem is kell; nem sokat ér biz ez a szívesség. De a fivére emlékéért, a ki igaz jóakaróm volt, szeretnék sokkal többet is tenni.

— Köszönöm, ennyi is igen jól esik nekem.

— De kedves Margit, magának Írni kéne a központi lapokba, hátha némi sikert aratna; ott mégis csak jobban díjazzák. Képzelheti, milyen jól esnék nekem, ha kegyed nem a varrógéppel keresné meg kenyerét!

— Ugyan ügvéd ur, mit is gondol, hiszen az lehetetlen, hogy én magyar irodalmi munkával keresett pénzből tarthassam fenn magam és kis fiamat.

— Hiszen olyat alig lehet remélni, én jól tudom; de magának, Margit., van valami kis tehetsége a tárczairáshoz, az látszik már ezekből a helyi lapok számára megirt apró doldozatokból is. Próbálja meg s Írjon valami jé, általános érdekű czikket s küldje fel a fővárosba valamelyik elsőrendű újsághoz.

— De melyikhez, mondja?

—- Hiszen van ott hirlapszerkesztő, a ki rég meghalt testvérét jól ismerte és nem hiszem, hogy a mig él, feledni tudná az ő lángleikét, roppant tehetségét. Gondolkozzék rajta, ki van ott olyan mostan rég szereplő, tekintélyes egyén, aki legalább félig- meddig barátja volt fivérének.

_____________

— Valóban van olyan egyen, a kiről tudom, hogy ismerte és szerette testvéremet, de az rég, nagyon rég volt s az a derék ur ón rólam semmit sem tud.

— Ne törődjék azzal; asszonynak, a ki gyámoltalan és tisztességgel fordul egy előkelő férfihez, sokkal többet is meglehet engedni, mint ez a kísérlet. Csak rajta Margit, Írjon azonnal, ki tudja, hátha lesz valami sikere. Most én megyek, isten legyen yele. Ha majd újra bejövök falumból, jól esne nekem, ha valami boldogulását láthatnám.

— Áldja meg az ég, ügyvéd ur: majd tudatom önnel, ha lesz majd mit.

Az ajtó bezárulta után Margit rögtön irt fivére régi ismerősének.

A toll rohant végig a fehér papírlapon s Írás közben lázas reszketés fogta el; képzelete merész ábrádokba ragadta. Midőn befejezte a levelet, egy mély sóhajjal a czi- met reá irta. De ime szóról-szóra a levél: Mélyen tisztelt uram !

Úgy körülbelül 24 évvel ezelőtt kék magyar ruhában (akkor még magyar ruha divatozott) pitykés dolmányban, lángoló ifjúsággal s vaskarattal kérésé fel ön fivéreremet, az akkor neves irót, a kinél nővérem éppen jelen volt (ő beszélte ezt el nekem.)

E tájt lépett ön a magyar irodalom munkásai közé; zseniálitása kitartó akarata birt, nevet szerzőnek — s az ,'én fivérem barátságát önnek. Tehát legyen ez röpke magyarázata az önhöz robbanó levelemnek.

E perezben éu is beállítok önhöz fekete ruhában, Rembrand kalappal, merész arcz- czal, vidám mosolylyal s a fivéremhez hasonló nagy barna szemmel fölfegyverkezve, így néznék ki, ha személyesen tehetném tiszteletemet. Még elég ifjú volnék, eszményekért lángoló és tettre vágyó ; de lehetetlen, mert ismeretlen, gyámoltalan nő vagyok.

— Nos, miért e bevezetés? méltán kérdezi ön.

— Mert 3 év óta özvegy vagyok, azóta

én csupán eszem, kezrtn után élek. igaz tisztességben, de telve merész vágyakkal és környezve töméntelen

_iiélkülft/.é»sel----------------