Veszprémi Független Hirlap, 1891 (11. évfolyam, 1-55. szám)
1891-08-08 / 35. szám
y-*A |gf . jubm T Veszprém 1891, XI. évfolyam. 35. szám. Szombat, aug. 8. AWWÜÍWSWÍ!1 Regjeién minden szombaton.- Alapára: égsz évre irt; negyedévre I fit 50 kr,; egyes szám ára 15 kr. — Hirde ósok petltsora kr ; nyilttór p'ítAí-t'era 20 kr. 30 kr., kincstár illeték. — A hírlap irodája: „Petőfi “-intézet Veszpam (városház-tér Egy szó a megye araihoz! Veszprém, aug. 8. A szép remények, miket gazdáink az aratáshoz kötöttek, füstbe mentek. Az öröm szomorúságra vált. Az aratás befejeztetett s a lehető legsilányabb eredményt konstatálta. Még 4 héttel ezelőtt oly szépen álltak a gabonaföldek itt s a Mezőföldön, hogy a gazdák nem győzték dicsérni. Szemre-szállra egyaránt erősen fejlett volt a vetés s csak pár napi kitartó meleget vártak, hogy a legkitűnőbb aratást végezhessék. De a meleg időjárás helyett folytonos hideg esőzés-, sőt egy hajnali dér is lecsapott; a duzzadt szem megromlott s méternyi magas gaz burjánzóit föl a szállak közt. Vége lett az örömnek. Az aratás a lehető legrosszabbul ütött ki. Óriás csapás ez, súlya ma még mérhetetlen. A bét hónapon át dühöngött szörnyű emlékű tél után, mely Ínségbe, adósságba sodorta ezt az egész vidéket — szerencsétlenül köszöntött be a tavasz is. A késői dér fagygyal ölte meg a gyümölcsfákat s milliónyi nemes csemete pusztult el. Az erős gyümölcsfák rügyeit-virágait megnyomta a köd, majd jött a pár év óta állandó hernyó- csapás, s májusra kopaszon állottak a gyümölcsösök. Aztán jöttek a felhő- szakadások és árvizek, melyek lesodorták a lejtők ültetvényeit s elrohasztot- ták a szénatermést. Aztán állandó lett a rossz időjárás; a vidékiinkbeli balatoni fürdők idegen-forgalma elmaradt s az err& alapított üzletek, fürdők s parti községek népeinek e reménye is tönkre ment. Most aztán a megbukott aratás betetőzi az általános nyomorúságot. Szomorú ősznek, szomorú télnek nézünk eléje. S idején van, hogy azok, kiket a végzet a nép eleiül állított, már most számot vessenek hivatásukkal, kötelességükkel. Mert a szánalmat megérdemli, a segélyt méltán követelheti a nép. Megtett mindent, mi szorgalmától, munkájától kitelt, hogy az ínséget kikerülje; de az egymást követő annyi csapás súlya alatt összetört. Az örökös pénzsegély-gyűjtés, a városban s a megyében való kolledálá- sok — az ingyenes népkonyhák s a faosztás kimerítik a legtelietősbeket is s aztán a lefolyt tél és nyár csapásait, az üzleti s forgalmi pangást megérezték a vagyonosabbak is úgy — hogy azok bő segélyére számítani, arra építeni lehetetlen. Alihoz nagyon tág lelkiismeret szükséges. ínséges munkát ez a vidék sem nem ! kérhet; sem nem kaphat. Annak itt semmi czélja. Hát mást kell gondolni. Azon kell lenni, hogy 1—2 hó alatt a megépítés stádiumába juttassuk a győr- v eszprém -dombóvári vasutat, aztán az építés még az ősz folyamán, minden oldalon megkezdessék. Hiába minden egyéb töprengés, hasztalan minden egyéb segélykeresés. Csak egyedül ez a nagy munka, ez a sok ezer embert fog- lal közhité s az ipart is munkához juttató vállalat, háríthatja el e vidék elképzelhetlen nyomorát, — melynek réme már most is előre veti árnyát. Urak, kik a hatalmat s befolyást bírjátok; kiket Isten e vidék apáivá rendelt; tegyétek meg kötelességteke fc — most. Hogy Isten áldása s ne népetek siráma, s kétségbeesésének átka kísérjen benneteket! Pályaválasztás. Veszprém, aug. 6. Gyermekeink eredményes tanulása fölött érzett örömünket a tanév végén hamar elűzi a jövő megdöbbentő gondolata. Minő pályára adjam gyermekemet ? — kérdezi önmagától bizonyos aggodalommal a szülő. Mert rettenetes az a liarcz, melyet a darab száraz kenyérért, azért a be- ! tevő falatért ember ember ellen folytat napjainkban élet-halálra. Nem a harc az, ami aggodalommal tölthet el. Inkább hadd folyjon a küzdelem ; mert a hol liarcz nincsen, ott bekövetkezik a halál, a fizikai és morális halál egyaránt; élet a küzdelem dija. Nekünk gondot az a jelenség ad, hogy még mindig ezer előítélet, sok j kishitűség és millió ferde szokás szabja ■ meg a küzdőtért, a melyen a létért | való hajtóvadászatot űzik az emberek. Napjainkban a szülők ambitiója még mindig nem az, hogy gyermekeiknek nyugalmas és lehetőleg gondtól mentes jövőt biztosítsanak, hanem hogy megszereztessék velük a diplomát, gunyjára azoknak a demokratikus eszméknek, melyekkel korunk hivalogni szeret. Még a szegényebb család is anyagi romlása árán hajszát folytat a jelenkor e kutyabőréért, az oklevélért. Szó sincs róla, hogy kevésre becsülnék azt, mint pályabért. De mi nem azon kevés szerencsések után szabjuk meg ítéletünket, kik diadalmasan tartják meg helyüket a küzdő téren, hanem azon számos szerencsétlen után, kik ezen áldatlan hajszában elvérzenek s proletárokká lesznek; azok után, kiket a társadalmi íouákságok teremtettek, de akiket ugyanazon társadalom, mely kinövéseiben szülte őket, a szükségesekkel ellátni s emberi jogaikba helyezni képtelen. A „sokat ígér, keveset ad“ elvnek kérlelhetlen érvényesülése ez! Az iskolázásra kényszeritett ifjú, legtöbbször hajlama és akarata ellen, csupán a szülői hiúság kielégítéséül, végig megy a tudóst képző lépcsőkön és diplomájával az életnek uj fázisába jut. Sok fájdalmas csalódás után végre egy díjnoki állásra pályázik. Ezt követi a leszámolás azzal a czudar világgal, mely őt, hite szerint, meg nem értette s meg nem érdemli, melylyel szemben egyedül ő lehet a vesztes fél. Mert hiába, sok az arató, de kevés az aratás ! A kenyér nélkül való „urak“ száma ijesztő mód szaporodik, ami ' a protectió és njpotismusnak mai arany korában annyival megdöbbentőbb; mert korunkban igen sok kétes értékű existentia prosperál, mig a valóban hivatásos, szakképzett erők leszorulnak. Es csodálatos, hogy ezen napról-napra megújuló állapotomból, a ballépések ezen fekvő következményeiből a szülők még sem vonják le a megfelelő j tanulságot, azt t. i. hogy ne törekednének még mindig teljes erővel a tudományos pályák felé, hanem fordulnának inkább a praktikusabb életpályákhoz. Egyedül az értelemmel felvértezett erő, az értelmes munkásrész bir azon kiváltsággal, hogy keresztül töri magát győzelmesen ezer akadályon. A kereskedelem és ipar sokkal hálá- sabb tér azoknak, akik dolgozni akarnak. Erre azt felelik, hogy iparunk és kereskedelmünk úgyszólván teng. Ha malicziózusak akarnának lenni, azt kellenne mondanunk, hogy nem is lehet máskép, amikor e pályákra nálunkjó- formán csak az lép, akit a tanárok kiszorítanak az iskolából. Mi azonban nem malicziózusok, hanem meggyőzők akarunk lenni. S igy rá akarunk utalni arra, hogy más országban hol nem verte urhatnámság annyira bébóka a józan észt, az iparosok ép oly megbecsült és kitüntetett tagjai a társada1 ómnak mint bárki más, mig nálunk még mindig restelkedéssel választják e pályát sorsukká, holott Magyarországon is a szakképzett iparos, mint azt előttünk lévő számos példa igazolja, tisztelet és becsülés tárgya e mellett — úgy mondhatni — legfüggetlenebb és anyagilag is különb viszonyok közt él, mint a sok irigyelt „urak“ közül. Pedig iparosaink legtöbbje a semmivel kezdi. Ha tehetősebb szülők gyermekei is lépnének a pályára, mennyire s mily előnyösen változnék meg a magyar ipar képe, mely ma még fájdalom, sok tekintetben a jövőnek zenéjéhez tartozik. Intelligens erő azaz képzettebb és a hivatásérzet melegétől áthatott erő lenne képes a magyar ipart részben a kereskedelmet azon lidércznyomás alól feloldani, melyet ma a tőke mindenhatósága arra gyakorol. Divatos dolog nálunk a katonai pályával is farkasszemet nézni.Úgy kívánja ezt hazafiságunk, kárára a nagy és szent érdekeknek. A magyar hires vitészség beéri azzal, hogy leszolgálja a három esztendőt, vagy megszerzi az egy éves önkénvtesség révén a tiszti bojtot, hogy legyen miről kvietálni, hogy a magyar embernek ezen eljárára — minden egyébtől eltekintve — gyakorlati szempontból nem helyeselhető, alig is kellene vitatni. Az idealizmus a nemzetek életébeu bizonnyára igen szép dolog, de okvetlenül összhangzatba kell hozatni a való, a gyakorlati élet igényeivel. A magyarfalók ellen nem az a korrektivum, hogy haragszunk rájuk, hanem ha azon vagyunk, hogy számuk apadjon azáltal, hogy elfoglaljuk a dualizmus és értelmi rátermettségünk jogán a minket megillető helyet — a hadseregben. A katonai pálya szép és hálás tér, melylyel szemben nemzeti kötelességeink nagyon is lerovatlanul maradtak. / Altalán veve azon fiukat, kik nem látszanak a tudományos pályára hiva- tottsággal birni, nem kellene anyagi romlással, gyakran a családi vagyon csorbításával is az egyetem felé terelni, hanem inkább a gyakorlati életnek nevelő iskolába küldeni, minők a polgári, kereskedelmi iskolák, ahol a növendékek a gyakorlati élet számára szükséges alapvető ismereteket elsajátítván, értelmes iparosokká és kereskedőkké válnak s mint ilyenek sokkal többet haszaálnak a magyar névuek, mint ha kegyelem utján az iskolákat átgázolják s a munkától szüntelen irtózó, hivatalukat csak nyűgnek tekinthető > a megélhetés gondjaival folyton küzdő urak lesznek. Legfőbb ideje, hogy a szülők leszámoljanak a tudományos pályán tapasztalt túltermeléssel és tnltengéssel és vinnék — a pályaválasztás határozó órájában — gyermekeiket inkább oly pályára, mely hamarább és bizosabbau nyújtja a megélhetés eszközeit. Több gyakorlatiság és kevesebb az üres nagyzási hóbortból s meg vagyunk • győződve, hogy a családok boldogsága — valamennyi küzdelemnek végczélja — nem lesz annyira kétessé téve! A dunántúli h. é. vasutak szövetsége, Veszprém, aug. 7. „Dunáutuli helyiérdekű vasút részvénytársaság“ czim alatt egyesültek a pozsony-szombathelyi, ukk-csáktornyai, boba-jáuűsháza-sümegi, sümeg-tapolczai s a türje-sz.-gróti helyiérdekű vasutak, a julius 27-én Budapesten tertott együttes közgyűlésen egységes, nagy részvénytársasággá alakulván, Száj hely Gyula országos képviselő elnökölt a közgyűlésen, mely tevékenységét azon kezdte, hogy az egyes vasutak engedély-okmányai alapján megállapította, hogy az összes részvéuyfcőke 12.548,400 frtot tesz, mely összegből 8,052,000 frt a törzsrészvényekre s 9,496,500 frt pedig az elsőbbségekre esik. Az alapszabályok elfogadása után az igazgatóság tagjai választattak meg következőleg: szent-mártoni Ka dó Kálmán Vasvár megye, Svastits Benő Zala- vármegye főispánjai, S z á j b e 1 y Gyula országos képviselő, Csertán Károly Zala- vármegye alispánja, Drüxler Gusztáv pozsonyi polgármester, báró Putheany Géza, Eitner Sándor orsz. képviselő, Fény vess y Adolf, Krumer Győző a „M. L. B. A. G.“ igazgatója, dr. Volg Frigyes a „Bayerische Vereinsbank“ igazgatója, dr. Popovics Sándor miniszteri titkár s Lecher Sándor. Az igazgatóság nyomban megalakulván, elnökül Szájbely Gyula orsz. képviselőt, al- elnökökül pedig Szent-Mártoni Radó Kálmán és Svacstics Benő főispánokat választotta meg. Ezzel be van fejezve a megalakulás nagyhorderejű ténye, s egy nagy tökével, kiterjedt hálózattal rendelkező erős részvénytársaság lép a sorompók közé, hogy a dunántúli országrész közlekedési érdekeit szolgálja, másrészről üdvös versenyt fejtsen ki azon intézmények ellen, melyek ridegen és meTAB: Lippiki fűrdóIeYél. (A szerkesztőhöz czimezve.) Ha ön elkövette azt a jóindulatú hirt, hogy megírta az én Lipikre való jövetelemet, ne vegye rósz néven, ha én viszonzásképen egy fürdőlevelet követek el, pedig jobban szerettem volna, ha azt hiszik odahaza, hogy én délmagyarországi kiállításban utazom és a mellemet alaposan megterhelt érdemjelekkel viszem haza szülővárosomba. Sajnos azonban, itt nem lehet érdemeket szerezni. Mert hogy én Lipiken járványsze- rüleg szoktam megjelenni, azt csak az idevaló vendéglősök veszik érdemszámba, mivel a naponkint elfogyasztott 1—2 liter meleg jód viz oly gyalázatos étvágyat csinál, hogy az ember minden adagot kicsinyei a vendéglőben. Van itt kérem egy 90 esztendős öreg ember, akinek kitűnő a memóriája és nem emlékszik olyan óriási vesepecsenye-porczióra, amit én ugyancsak kicsinyelven ettem volna meg. Velem szemben, a szomszéd asztalnál ül egy hosszú sovány, lángvörös hajú ur, aki egy előkelő bécsi czég beltagja s mikor egészséges, akkor halottakban, illetve cze- mentkoporsókban utazik. Ez az ur arról nevezetes, hogy olyan vörös a haja, hogyha a fejét kidugnák egy kéményen, menten félrevernék a harangokat; a lábszárai pedig olyan soványok, hogy azt hinné az ember, hogy a nadrág maga megy sétálni. Ez az ur nagy irígyem az evésben és vizivásban, de nem akar meglátszani rajta, eltekintve attól, hogy mennél többet iszik a vízből, annál veszedelmesebben nyúlik s úgy áll a dolog, hogy innen-onnan nem lesz elég magas lakás számára és kénytelen lesz szállásul a pak- raczi vasúti perrom kibérelni. I Ezzel az ismertetéssel annyit akartam mondani, hogy összes szórakozásom az alakok tanulmányozásából áll, mivel a három balatonparti szomszéd vármegyéből egyedül hallgatom a Pokra patak mormolását. Szabad óráimban ráfauyarodtam a horvát- nyelv tanulására, de biz arra a meggyőződésre jutottam, hogy sokkal könnyebb árvapénzeket elsajátítani, mint egy szláv-nyelvet. Pedig szerfelett restelem, hogy nem értem azoknak a nyelvét, akik engem, illetve bennem s minden magyarban gyűlölik a nemzetünket és ahol csak szerét tehetik, gyűlöletüknek tüntetőleg kifejezést is adnak. Most veszem észre, hogy nem tartottam magamat, 1ioboz István fürdőlevél-reczeptjé- hez, mivel magáról a fürdőről és az időjárásról semmit sem Írtam. De hát úgy van ez, mikor kerüli a lelkem a szomorú képeket. Ez pedig szomorú, igen szomorú fürdőhely. Telve minden zuga betegekkel, akiket a saját könuyelmüségük, vagy végzetük hozott ide. Valamennyinek pettyhitdt vér van ereikben, ezt jöttek ide megtisztítani. Bámulatos rezignáczióval für- denek az izzasztó vízben s isszák liter számra a 64° Celsius melegségü jodvizet. A folytonos izzadás folytán — ami elképzelhető módon gyengit — létre jön a metamorfózis. Zajos mulatságra nem vágynak a lipiki betegek. Én a sűrű park egy-egy lugasában huzom íi.eg magamat, csak távolról hallom a czigányzenet, a lelkem pedig odatéved a szép Balaton partjára. Fájón gondolok az én Babay Kálmán barátomra, akinek jóságos szerelmes szivét olyan boldoggá teszi e§7'egy eltévedt hinár-levél, aztán egyszerre csak azt veszzem észre, hogy fáj az én lelkem nagyon, igen nagyon ... Mert engem nem tesz már boldoggá semmmi sem. Mohón szívom magamba a lekaszált vadvirágos rét szénailiatát s azt hiszem, boldog vagyok. Egyszerre zsibongni kezd az agyam, a vérem forr, lázban van a velőm s mig ideg- rendszerem folytatja a sorvasztó csatát a lázzal, olyan megfejthetlen irigységgel bámulom előttem a csillogó homokban szerelmeskedő selyemlepke párt, ezeket a boldog, apró, ezüstös jószágokat. Ekkor érzem, hogy nem tudok én boldog lenni soha. Mert átok fogta meg a vérem, mely üz, kerget tova, nem hagy nyugton, békében, boldogságban. Ez az én lelkemnek szomorúsága. Valahányszor jókedvvel fogok a munkához, diadalt arat a fájó érzés. Szomorúság a humorra. Fényre az árny. Egy a vigasztalásom. Hogy nem én vagyok az oka sorsomnak és nem érdemeltem az átkot, hogy nekem ne szabadjon örökre szeretni senkit... Pedig a lelkem most is átölelve tart egy ideált, akiért olyan szívesen tűröm a szenvedéseket. Tűröm, mig a smaragdszinü kőrisbogár sorsára nem jutok... Itt előttem szívta tele magát a parány a fenyő bóditó illatával, aztan kimúlt ás ellepte a gonosz hangyasereg. Ilyen lesz az én sorsom is. Be kell érnem azzal a gyönyörűséggel, ha mást látok szeretni, mert nekem nem jut abból osztályrészem. Fáj: nagyon fáj a lelkemnek, hogy én csak papiroson beszélhetek a szerelemről, boldogságról. Pedig Isten látja lelkemet, itt sem akartam. Humorral kezdtem s a végét a lelkem siratta meg. V. Hullám József. Mikor az ákácz másodszor is virágzik. A mi házunknál mindenki tudja azt, hogy legkedvesebb virágom az ákácz. Sokszor látták ákácz virágzás idején, hogy órákig elüldögélek a fürtös virágú fák alatt; egy-egy virágfüzér kezemben, az a bóditó illat körülöttem, a méh-zsongás felettem . . . dehogy zavarnának mereugésemb ;n, álmodozásimban. Oly szépnek, oly édesnek találom ezt a világot; nem is csoda, hisz „ebben“ van az ón drágaságom, üdvösségem is ...; és mégis, j különösen ákácz-virágzás idején, szeretem, I ha kirepülhetek e szép világból egy másikba, egy fájdalmasba, oda, hol bubánatról suttog a szellő, zok-szót sir a madár; hol csalódott szivek vonaglanak mély, kinos szerelmükben, szerelem-halottak feküsznek különféle ravatalon : folyamok puha bársony fövényén, mély hegyszakadások között összeroncsolt testtel, vagy göresösen szorongatva kezökben az élet-oltó fegyvert, méregpobarat ... és a levegőben mindenütt ákáczillat, ez a nehéz, szivet fájlaló szag ... és a hová csak a szem tekinthet, ajakos fehér virág mindenfelé, melyekből ugy-ugy sir. zokog ki a beléjük reppent csalódott lélek! Ide, ebbe a borongós, bánatos világba száll el velem mélyen érző lelkem ákácz- virágzás idején; ki tudja, nem-e kinos sejtelem űzi oda, mint leendő hazájába?! mert hogy nagyon könnyen lehetek szerelemnek halottja; mindenki tudja, ki nagyon szerető j szivemnek egy-egy dalba szorított lüktetéséi. 1 figyelte. Egy ilyen, más világra könnyeu hajló, leginkább ábrándokban élő. nagyon érző szívvel alkotott individuumnak elég, ha a csalódásnak csak szele érinti, hogy leber- vadjon, mint a hévtől leperzselt virág. \ Milyen balgatag is az, aki midőn örül- í lxetne, inkább sírni óhajt; aki midőn tulte- I betné magát az élet kellemetlenségein, jobban óhajt gyötrődni ;aki midőn élő angyalok közt lehetne, megragadja az alkalmat, hogy : a szerelmi bú miatt elhaltak borongó világába léphessen ... de hát miért kapja meg a toronyból letekiutőt az az eszeveszett vágy. hogy szeretne onnét aláugorni ? Aki errelfe- lelhet, az előtt könnyen érthető lesz az is, miért szeretem én az ákácz illatát, miért szeretek foglalkozni és gyötiődni a szerelem halottaival ? ! Hihetőnek tűnik fel mindenki előtt, hogy mily kellemesen voltam meglepetve, mikor a napokban szobámba belépve, az a véglie- tetleuül jól eső szag, az ákáczirág illata Ötödik arczomhoz. Körülnézek, s dolgozó asztalomon, a kedves, ismerős Makart helyén egy csomó akáczvirágot pillantok meg, melyet figyelmes, gyengéd kezek helyeztek oda. Valahol a Sió partján, nem tudom kinél, egy bohókás ákaczfa talán tovább aludt téli szenderébeu, mint társai, s a kis lusta azt hívén, tavaszi nap on ja rá szirom-csaló sugarait, kelyhet nyitott kánikulában. Ismét került szobámba a májust visszavarázsoló virág és illat. Milyen különös is ez: augusztusban ákácz- virág; mint mikor meglett korú asszonyok között egy 16 esztendős leánykát látunk. Össze-vissza vizsgálom ezt a csokort, szagolni nem kell, száll ki belőle az illatpára, mint tömjénfüst az oltár füstölőjéből; egész gomolyagok röppennek fel és terülnek szét szobámban, melytől elzárja a betolakodni akaró napsugarakat az ablakvasra felkuszó kirónia buja levélzete. Mint a középkor Paracelsusa, ki pythiai 3 lábúján ülve főzte-kotyvasztotta fazekában a matériát, vélvén, hogy az óhajtott böl- c^eség kövét sikerül előteremtenie s ott benn a füst- és gózkörben átszellemült arczával úgy nézett ki, mint valami tulvilági lény; kezemben a virágcsokorral, felettem, mellettem, körülöttem — mint egy varázs-öv — az észbontó illattal amúgy is homályos szobában, nem maradhatok az alchiiuistának messze mögötte én sem. Már maga a homály nyomaszó a lélekre; és mikor abban a homályban sür-forr, kavarog az epesztő illat s ismerjük a regét, melyet az ákácz illatához kötött egy mélyen érző költői lélek : valami bágyasztó, mélabús lehangoltság fogja meg az embert, melytől menekülni «em tud. A kiilvibíg vógkép veszve vau reá nézve, észszel gondolkozni nem tud, csak érezni, csak fohászkodni; ez az időpont
