Veszprémi Független Hirlap, 1890 (10. évfolyam, 1-54. szám)

1890-02-01 / 5. szám

1

Veszprém, 1890.

X. évfolyam 5. szám.

Szombat, február 1.

A siófoki emberirtók.

Veszprém, febr. 1.

A szörnyű hírhedtségre vergődött siófoki szülésznőnek, Weisz Háninak a bűnügye múlt szerdán került volna végtárgyalásra s illetve Ítélet alá, a helyi kir. törvényszék előtt. A tárgyalást azonban félbe kellett szakítani s elnapolni, mert a bizonyítás — egykét tanúnak meg nem jelenése miatt — nem lett volna complett.

Magára a bűnügy részleteire a végtárgválás alkalmával fogunk kiterjeszkedni ; ezúttal csak átalánosságban világítjuk meg sötét körvonalait.

Weisz Háni azzal a rettentő bűnnel van vádolva, hogy évek során át segédkezet nyújt a lelketlen, gonosz anyáknak, magzataiknak, kiket szivük alatt viselnek — megölésére, mielőtt még Isten napját látták volna.

A vád, a mily borzasztó, ép oly jellemző megyénk s a Balatonvidék erkölcsi életének elfajulására.

Nem frázis, nem a képzelem csa- pongása többé Czigány Károlynál?, a kővágó-örsi bölcselő írónak ama szomorú tanulmány-czikke, melyet „Lélek Naplójáéban, a Balatonvidéken dívó „Zwei Kinder-System“-ről ir s melyben leírja ama lelketlen gazdasági politikát, hogy két gyermeknél többet nem nevel a balatouvidéki anya, nehogy a gazdaság több felé oszoljon. Leírja, hogy ez a rendszer oly általános és oly következetes, miszerint ha egy házapárnak a házasság első két évében két gyermeket ád az Isten, annál több aztán nem születik, mig csak 10—12 év múlva esetleg egyik gyermek meg nem hal. Akkor aztán ismét születik egy. Addig nem.

Ennek' 'a nemzetöló^’ Isten és ter- mészet-káromló rendszernek az egyik főmunkatársa Weisz Háni asszony ; ennek a rettentő rendszernek az amazonjai azok a fonnyadt arczu, sötét lelkű asszonyok, kiket Weisz Háni áldozataiként magzatelhajtás bűntettével vádol most — Isten és természet nevében — a veszprémi királyi fiskus.

Weisz Háni mellé, hivatalból rendelt ki védőt a törvényszék, Halassy Aladár dr. ügyvéd személyében ; mig a gyermekölő asszonyok védelmét — megbízásuk folytán — Csolnoky László ügyvéd vállalta el, ki — meg vagyunk győződve, — hivatását önzetlenül tel- jesitendi s a védelem joga czimén nem fog álsophismákkal, lelki aberratiókkal Isten büntetése elébe vágni.

Mert, a mint eddig ismerjük a bűnügyi vizsgálat anyagát, ez esetben — ha valaha, most! — lép előtérbe a „bírói bölcs belátás“ s a „lelkiismeret“, melyre esküt tesznek a törvény- birák, mikor az igazság sújtó pallosát kezükbe veszik.

Oly bűnökről van itt szó ugyanis, melyek létezését, terjengő fekélyét mindnyájan ismerjük, mely ölő szóként rág nemzetünk korhadó törzsén s mely évtizedek óta elrohasztotta egész vidékek, a mi vidékünknek is, egész erkölcsi életét.

Oly bűnökről van szó, melyeknek tanukkal bizonyítása csaknem képtelenség, mert elkövetése a vádlott által saját magán, tehát más élő tanú jelenléte nélkül történik s az orvosi tudomány — ha in flagranti éri is a bűnöst — ritkán állapíthatja meg a határt, a véletlen s a szándékos magzatelhajtás között.

Az összevetett körülmények kell, hogy ez esetben döntő bizonyítékot képezzenek s a biró lelkiismeretének szózata kell, hogy teljes mérvében érvényesüljön.

De legkevesb szándékunk prejudi- kálni. A mi kezünkbe nem adta az Isten a jogigazság gládiumát. Még a theoriában se formálunk just ahhoz.

De kezünkbe adta a publicitás, a nép védelem szellemi fegyverét ; a lélek beszédének ismeretét, a szív dobogásának tolmácsolása jogát s Isten a tanunk, hogy úgy irók le e sorokat, a mint azt a mi népünk ezreinek lelkiismerete ma égre kiáltja.

Mely azt követeli, hogy a fejlődésében orvul megtámadott nemzet s az Isten teremtő erejét képviselő természet: örök jogaiba vissza jusson.

Fiat justicia, — aut pereat rnundus!

A megyei gazd. egyesület belviszálya.

Veszprém, február 1.

Az a nézetünk, hogy az egyes egyletek, körök kebelében támadt botrányok nem valók hírlapi discussio tárgyad!.

Privát dolguk az nekik, végezzék maguk közt. Rágalomnak, meghurczol- tatásnak ki van téve minden ember. Nincs talán a magyar közélet kiváló térfiai közt — tán irányit kivéve — egy sem, kit meg nem hurczoltak volna már a botrány sarában. Hiszen nemcsak osztrák, de magyar ember is akadt már, ki Kossuthról, a század e

félistenéről is azt mondta, hogy — lopott.

Hát nem szívesen vesszük most kezünkbe a tollat. Ám kötelességünk ez, mert a máskor mindig kesztyűs kezű, ildomos, fülig begombolkozott „Pápai Lapok“ kollegánk jónak látta belemarkolni a sárba s azt fel- hajigálni a veszprémi várba, hogy azzal egy közbecsült egyházi four tisztességét bepiszkítsa.

Az eljárás sokkal otrombább, hogy- sem a sár vissza ne hulljon azokra, kik azt a levegőbe szórták.

Ennyire menni, a konfliktus egyéni mérvéhez képest, sem nem indokolt, sem nem tisztességes.

Alább közlünk két, hozzánk beküldött közleményt, mely teljesen megvilágítja e sajnálatos affaire-t.

A lényeg az, hogy a megyei gazdasági egyesületbe régebben belépett „Devecservidéki gazdakör“ a megyei egyesület közelebb tartott közgyűlésén kijelenté, hogy a gazdaköri 3 frt- nyi tagsági dijakból ezután — nem mint eddig 2 irtot, — de csak 1 frtot fizet be tagsági czimen a megyei egyesületi pénztárba, mert ellenesetben megkárosítva látják érdekeiket. — Ez ellen a megyei egyesület részéről többen, így Szabó Imre, Ivemenes Ferencz alelnök stb. szól’altak föl s utaltak arra, hogy a többi gazdakörök, a zirczi, enyingi, pápai stb. is ugyan- ily tagsági dijakkal particzipálnak s hogy a deveeseri gazdakör érdeksérelméről szó sem lehet, „lárifári* azok a kimutatások, mert a megyei egyesület eddig 1600 írtnál többet a bevételnél, fordított Devecser-vidékére ; s Kerne- nes alelnök végül kimondta nyilttan, hogy itt az a rejtett czél lappang, miszerint a deveeseri gazdakör csak ürügyöt keres az elszakadásra. Hát mondják azt ki nyíltan. Aztán megválnak szépen.

Ez volt a casus belli. A devecseriek rögtön pakkoltak; haza mentek re bene gesta s gyűlést tartván, azt határozták, hogy mindaddig nem lépnek be a megyei egyesületbe, mig Kemenes Ferencz ur lesz az alelnök.

Idáig minden rendén \an, mert a deveeseri néptribunusnak Szauter lg- nácznak s társainak teljes joguk van Kemenes urat szeretni vagy nem szeretni. Attól bizonyosan olyan egészséges marad továbbra is Kemenes, hogy az valami.

Hanem az már aztán nincs rendén, hogy egy hét múlva — minden kommentár nélkül — a „Pápai Lapok“ utján a közönségnek, kit ez egy csipetet sem érdekel, ki is kürtölik ezt a botrányos határozatot úgy, hogy a laikus nép aztán nem lát mást, mint egy reputációjában mélyen sértett főpapot, kinek védelmére még egy szerkesztői megjegyzés sem szól.

Hogy Fenyvessy kollegánk, hogy egyezteti össze ezt az eljárást az újságírói kalamus tisztes objectivitá- sával; azt bevárjuk; de hogy az ő pápai irodalmi suszterei ennél gonoszabb s butább stiklit újév óta még nem reszkieroztak meg, azt szívesen konstatáljuk.

Ha már a rossz véletlen úgy akarta, hogy az egyaránt közszeretett deveeseri gróf, Esterházy Ferencz ur, e gazdaköri affaire révén, konfliktusba jutott Kemenessel : egyenrangú lévén a társadalomban mágnás és kancmoK — kölcsönös lelki fenköltségüknél fogva bízvást mielőbb kiegyenlítik vala egymás iránti önérzetes tartozásukat.

De az egyesek viszályát — a közügy rovására — publikussá tenni s az űrt, melyet a merev nézeteltérés, vagy a pillanatnyi hév (humánum est errare) kettejük közzé hozott: tenden- cziózus botrány közlésekkel még áthi- dalhatlanabbá tenni : annak már nem errare a neve, hanem gyalázat!

Hála Istennek azonban, hogy pápai kollegánk ez eljárása s e hang még szokatlan a magyar sajtóban. El is hangzik az majd nyomtalan.

A magyar újságíró, bármilyen val- lásu legyen az, féltve őrzi mindig a magyar klérus tisztességét s noli me tangere erősségnek tartja — becsüli főkint a főpapságot, mely a századok kultur müveiben erkölcsi súlyával, vagyona millióival küzdött nemzetünk jobb jövőjéért — et nunc et semper.

Hát nyugodtan végzünk e szomorú dologgal s közöljük a két beküldött közleményt.

* *

*

Beküldetett. A „Vápái Lapok* 4. számában közöltetik a Devecser vidéki gazdakör által január 7-én tartott közgyűlésének kiegészítő határozata: „hogy a Devecser vidéki gazdakör az együtt működését csak az esetre lesz hajlandó\ujra felvenni,ha a veszprémi megyei gazdasági egyesület jelenlegi álelnöke, Kemenes Ferencz apátkanonok ur ezen állásáról leköszön.*

Bizton remélve, hogy e Tiátáirozatért a „Gazdasági egyesület saját reputátiója érdekében a Devecser [vidéki gazdakörrel leszámol, addig is lehetetlennek tartjuk, a gazdasági egylet nevében, mint annak tagjai, e határozatot vissza nem utasítani*

Vajon mivel érdemelte ki a gazdasági egyesület igen nagyrabecsült alelnöke a Devecser vidéki gazdakör fent jelzett illojalis és kemény határozatát ? Semmivel mással, minthogy kötelességeit a szó legnemesebb értelmében teljesítette, midőn védte a gazdasági egyesület jogait, védte alapszabályaiban letett első álláspontját, midőn rámutatott a deveeseri gazdakörnek külön privelégiumokat követelő túlkapásaira, lerántotta a leplet a közjó rovására a particularismusra törekvő szándékáról.

Hivatkozunk az összes jelenvoltakra, kik a csatlakozási pontokat tárgyaló közgyűlésen jelen voltak, hogy e közgyűlésen történt-e a legkisebb sérelem, megbántás?!

Igaz, ha bűn egy testület élén álló részéről a testület jogait védeni, a tulkövetelések ellen erélyesen felszóllalni, egyre a közjó ellenni törekvést ostorozni, aklcor vétkezett a Devecser vidéki gzd.-kör ellen t. alelnök ur; de igy csak elismerést vívott ki, midón férfias nyíltsággal, hivatalából kifolyólag, közjóért dobogó szive nemes érzületében rámutatott a bajokra, a szándékra, mely a háttérben rejlik.

Csak hálával adózunk s büszkén mutatunk alelnökünkre, ki a reábizottak megvédésében mindig résen áll s ez feljogosíthatja a „Gazdasági egyesület“ tagjait, hogy mig ily bátor, férfias harezosa áll az élén, addig ügye élni és virágozni fog.

A t. Devecser vidéki gazdakörnek pedig szándékaiból kifolyólag, ama szívből jött tanácsot adjuk, mondja ki egyszerűen, hogy ö csatlakozni nem fog, mert hisszük és megvagyunk győződve, hogy a közgyűlés az előzmények után, maga fogja testéről levágni az üszkösödni és száradni készülő gályát.

Legyen meggyőződve a t. gazdakör, hogy nélküle a gazdasági egyesület élni fog is talán nagyobb békében és összetartásban.

A veszprémmegyel gazd. egyeaülat több tagja.

*

Yeszprémíármegye „Gazdasági egyesülete.“

Január 6-án érdekes gyűlést tartott a gazd. egyesület Veszprémben, melynek lefolyásáról, a „Veszprémi Független Hírlapban“ — melyet ma kaptam kézhez — megjelent, igen higgadt hangon tartott közleményből nyertünk tudomást.

Az érdekeltek tudják úgy is miről van van szó e helyen csak annak bírálatába óhajtok bocsájtkozni.

A megyei gazdasági egyesületek alakultak azon czélból, hogy közgnzdasági téren szellemi és anyagi támogatásban részesítsék

V

Ä mezőkomáromi Kossuth-ünnepély.

'A „Veszprémi Független Hírlap“ szerkesztőjéhez.)

M.-Komárom, jan. 31.

Január 26-án lélekemelő ünnepély folyt le a Mező-Komáromi „Egyenlőség* olvasókör helyiségében. Ekkor lepleztetett le ugyanis hazánk nagy fia, Kossuth Lajos arcsképe. Dr. Véser J. elnöki megnyitója után az olvasókör könyvtárnoka, tiszt. Ba- bay Kálmán ur lépett elő s ünnepi beszélőben körül-belül a következőket mondta :

Mélyen tisztelt vendégkoszoru!

A költő homlokára babért fűzni, a nagy hazafi nevét a gyermeki szivbs bevésni; az államférfiu emlékét, — ki hazáját korszak- alkotó eszméivel nagygyá, virágzóvá tévé, — megörökíteni; a nagy közönségnek, az utókornak kegyeletes szent kötelessége. Csekély e jutalom és egy cseppet sem áll arányban azzal az óriási fáradsággal, azzal az önzetlen működéssel, melyet jutalmazni akar. Es ha mégis megfeledkeznék eme kegyeletes szent kötelességéről; akadna nép, mely önzetlen működéssel, nagyjainak eme tiszteleket megadni elmulasztaná, nemzet, mely boldogulásának előmozdítói iránt ama parányiságot is elfeledné, hogy neveiket az enyészettől megmentse: az az egyes, az a nép, az a nemzet méltó volna arra, hogy felette bealkonyodjék a boldogság ege s mint hálátlan, haszontalan tömeg az örök megsemmisülésnek átadassák. n T. v. k. Midőn a mező-komáromi „Egyenlőség* olvasókör elhatározta, hogy hazánk ngyik legnagyobb fiának, amaz élő óriásnak, ki mint hajdan a nemzet könnyeivel megsiratott rodostói martyr „egyedül hallgatja

tenger mormolását“, népünk bálványának, a | magyar nemzet „attyá“-nak, Kossuth Lajos- > nak arczképét megszerzi, azt díszes keretbe illesztve helyiségében kifüggeszti s annak leleplezésére ünnepet szentel: csak ama szent kötelességet óhajtott teljesíteni, melyet e hazának oly sok méltatlan és hálátlan gyermeke elfeledett.

Szólott ezután nagy lelkesedéssel Kossuth koráról a 30-as és 40-es évekről, ama reform eszmékről, melyek ez időben elfoglalták a nemzet jobbjait; majd Kossuth szereplését vázolva, meleg szavakban ismertette az „Országgyűlési Tudósítások*-at s ennek munkásait; a parancsot, melyet ezek elfo- gatására adott ki a Metternich kormány, ennek eredményét, főleg Kossuth 4 évi fogságát; publicisttai szereplését a sajtó szabadság s censura eltörlése, — az úrbéri terhek megszüntetése és közös teher viselés ügyében. Végig vezetve a hallgatóságot a 40-es évek vívmányain, egy pillanatra megállapodott 1848. március 3-ánál, a mikor is tette Kossuth az országyülésen amaz indítványát, hogy kérelmezze a gyűlés a királyi felségtől az önálló magyar minisztérium uiegadatását; majd futólag emlité annak eredményét, a martius 15-iki mozgalmat s aztán igy folytatta :

Már ekkor a Magyar nemzet olyan volt, mint az eltakart izzó zsarátnok; egy szellő lebbenés kellett csak s a forradalom izzó iiszke lángra lebbent s nem „álmodott többé véres napokról“, hanem belejutott azokba a Magyar. Első kitörési perezében úgy lát- zsott, hogy a magyar nemzet igazügye veszve van; a feltámadt nemzetiségek leverésére nem volt katona, ki fegyvert foghatott volna s vele védelmezhette megtámadott szabadságát; úgy látszott, hogy az önvédelmi harcz temetője lesz a népnek, melyet a Magyarok Istene, egy ezered év balsorsa alatt megvédelmezett.

Ekkor elő állott Kossuth, megzendült ajakán a szó s mint a tárogató harsonása, a szivek rejtekéig elhatott. Miként ha a piros vérrel áztatott mindegyik fűszál a réteken fegyveres katonává változott volna:

200.000 ember esküdött hűséget a három szinü lobogó alatt. Nem sirt az ifjú, hogy csatába kellett mennie; nem tördelte kezét az anya, hogy gyermekétől megfosztatik; a menyasszony elhalasztá nászünnepélyét, nagyobb szüksége van a hazának ifjára, mint ő neki; a lelkesedés pírjával arczán tűzte jegyese keblére a nemzeti kokárdát s bo- csátá öldöklő csatába. Majd akkor, igen, majd ha a magyar szabadság kivivatott s Kárpátoktól Adriáig a szabadság rózsa ágyán ébred fel mindenki, majd akkor kettős fénynyel, százszoros öröm ünnepel ünnepük a mennyegzőt.

Es mentek az itjak; nyomukban reszkető öregek és serdülő gyermekek emelték az öldöklő gyilkot, melyen Kápolna, Isászeg, ős Budavár vihar ülte válla felragyogni látta a harczi dicsőség győzelmi lángját.

Es tűnt a bánatos kép és uj lépett nyomába gyönyörű kép, minőnek ellenségverő Árpád és igazságos Mátyás látták ez országot .. .

Azonban a sors könyvében más volt megírva.

Hosszu-hosszu éveken át bujdostak a hősök, mint üldözött fenevadak rengeteg erdőkben, idegen földeken, és a ki itt maradt, könynyel kellett most megáztatnia azt a földet, melyet előbb vére öntözött. A távol bujdosók nevét tiltva volt említeni, ha csak gyalázással nem; a Kossuth név egymaga elég volt arra, hogy miatta börtönt lásson a hazafi. Es mégis: ,a legel- rejtettebb kamrákban, zárt ajtók ^ 1 etömött ablakok mögött ifjak és vének ajakán meg- megzendült a da.l*

«Esik eső karikára ...»

| Hirdette bár a kornak egy tányérnyaló I gyermeke, hogy Kossuth „a szétzúzott múltnak egy haszontalán porszeme, melynek semmi értéke sincs* : mást mondott a halmon a pásztor tilinkó, mást bizonyítottak a magyarok Istenéhez felbocsátott buzgó imák.

Nekünk, a későbbi kor szülötteinek, az unokáknak, az akkori honleányok, nekünk már nagyanyáink, — térdeikre ültetve — mesés dolgokat beszéltek a „vértelen félistenek*-ről ; s midőn bübájjal körülfonva felemlítették a nemzet szeme fényét, azt a szent, de ekkor prostituált Kossuth nevet, le ugráltunk a térdeikről, kigyult arezunkon a lelkesedés pírja i ártatlan ajakkal fogadtuk, hogy

»•Ha még egyszer azt izeni,

Mindnyájai el fogunk menni...!»

Nem lett elfeledve.

De hát elfelejthetjük-e valaha őt? Egy felelet van erre a kérdésre; soha! A polgár, valahányszor polgári jogait gyakorolja, a nem nemes ember, a mint a hajdankor nemesével magát egyenlőnek látja, a vallása miatt üldözött, valahányszor Istenét imádja, minden atya, anya, valahányszor kis gyermeke ajakán felcsendülni hallja az édes magyar beszédet: ugyan akkor Kossuthra emlékezik, kinek ezeket köszönheti. Megveri, de verje is meg a magyarok Istene, ki őt nem tiszteli, mert Istent káromolja az, ki Kossuth nagy nevét szidalmazni merészli.

Kossuth nevét — tisztelt vendégek! — ne a forradalommal fűzzük össze ; csalódnak azok szörnyen, kik Kossuthnak tulajdonítják a 48—49-ben kiontott vérpatakokat. A forradalom csak eszköze volt a jogok megszerzésének és nem Kossuth munkája. Valahol csak eltiport nép jogainak valódi tudatára ébred, valahol csak rabálmából felriad a tetterős nép : ott mindenütt megcsördül a rabbilincs és fegyver kovácsoltatik a békékből. !

| Példa «rre az egész világtörténelem . . .

1 Szabadságot szokott szülni mindenütt a zsarnoki elnyomás ! A vérkeresztségeD át kellett esni nemzetünknek, hogy a világ szabad népeinek anyakönyvébe, mint törvényes szülött belejegyeztessék. S hogy ott van most és tiszteltetik a nagy világtól, mindannyian tudjuk ; és hogy ott lehet és hogy joga van ott lenni, ezt a világnak Kossuth működése adta tudtára.

És a világ látta és megcsodálta. Mint a kósza szellő : járt híre minden felé. Félték a zsarnokok és örültek az elnyomottak. — Oh, nagy név Kossuth Lajos neve !

Ezért szeretjük őt; ezért foglaljuk imáinkba ezt a nagy nevet ; ezért tanítjuk meg gyermekeinket szeretettel, lelkesedéssel ejteni ki a Kossuth nevet.

Hogy az ő cultusa ápoltassák minálunk is, hogy tetteinkben, tanácskozásainkban az ő szelleme lengjen át bennünket s lelkesítsen az önzetlen munkára, mely ne az egyesek, hanem az egyetemes nép javát czélozza: ezért szereztük meg a mező-komáromi „Egyenlőség* olvasókör számára az ő arczképét, hogy szüntelen előttünk álljon az ő soha el nem mosódható nagy alakja.

Hulljék le hát a lepel arról a magasztos alakról, hogy mindannyian láthassuk őt.

(Itt lehullott a lepel a szép képről.)

lm, itt a kép — tisztelt vendégkoszoru! — Jól esik tudnom, hogy rég ott él az mindannyiónk szivében, mert nem magvai- az, ezudar az — a költő szavai szerint — ki öt megtagadja 8 róla elfeledkezik. Éljen is ott mig azok dobogni meg nem szűnnek s szent eszmékért hevülni, értük küzdeni lelkesítsen.

De hiszem, hogy élni is fog az ott; mert az évek tűnve tűnhetnek egymásután a rohanó idő sötét szárnyával betakarhat mindent, de az ó emlékét eltemetni nem fogja soha! Mert mig e hazában magyar lesz a