Veszprémi Független Hirlap, 1888 (8. évfolyam, 1-54. szám)
1888-02-04 / 5. szám
Veszprém, 1888. Nyolczadik évfolyam, 5. sz. Szombat, február 4 BL I I , ■ , V11111 MEGYEI- S HELYI ÉRDEKŰ, VEGYES TARTALMÚ HETILAP Előfizetési árak: Egész évre..........................6 frt — kr. Félévre . ..........................3 frt — kr. Ne gyedévre.........................1 frt 50 kr. ZL vÉegrjelerL rn.irLd.orL szomloaton. — Előfizetési pénzek a kiadóhivatala, VESZPRÉM, Horgos-utcza, 105. szám a. küldendők. ~ HIEDETÉSEK ÉS ITYILTTEEEK a kiadóhivatalban fogadtatnak el. — Egyhasábos petitsor (tere) 6 kr; nyilttér petitsora 20 kr s a bélyeg. Szerkesztőség: Veszprém, Babóchay-tér, Kovács-ház, a .Petőfi“-könyvnyomdában ; hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Egyes példányok ára 15 kr., s kaphatók Herczeg Lajos üzletében s a kiadóhivatalban. A szerkesztővel értekezhetni, vasárnap kivételével, naponta d. e. 8—12, d. u. 2—7 óra között. Kéziratok vissza nem adatnak. A Balaton jövője. Veszprém. 1888. febr. 4. A Balaton-kultusz eszménye lassan hódit tért. Alig lehet észrevenni fejlődését. Pedig most már nemcsak egy-két hazafiaslelkü újságíró, henem a nemzet ezrei lelkesülnek érte. Maga a Balaton vidék a legindolensebb. Nem törődik az a Balatonnal; ha apad — ha nő, az mindegy neki. Ha olcsó a hal, akkor minden jól van; ha drága, hát üsse kő az egész Balaton-kultuszt. Pedig maholnap annyi földönfutó lesz a Balaton vidéken, amennyi a hal a Balatonban. Egyedüli keresetforrása volt e vidéknek a bortermelés. Azt megette a filloxera. A begyes-dombos partvidéket nem lehet szántóföldekké hengeritni s a hol lehet is, a 3 holdas búzaföldből nem él meg a család, mint jól megélhetett a 3 holdas szőllőből. Quid nunc 1 Az a szőllősgazda, ki 3—4 hold szőlejéből vagyont szerzett — most egyszerre szegény emberré lesz. Mint aki egy éjjelen leég, vagy árvíz sodorta el a majorságát. Beállhat maga is zsellérnek, vagy mehet napszámba kapálni. De hová megy ? Az egész vidék elpusztult, kapás erőre nincs szükség sehol. Az Alföldre se mehet arató munkásnak. — Ott már sok a gőzgép és sok ott is az ember. Hát rettenetes sors vár erre a szegény népre. Amelyen nem fog segíteni se Ínséges kölcsön, se népkonyha. Valóban itt volna az ideje, hogy a Ba- latonvidék értelmisége kezdene lelkiismeretre ébredni! Ideje volna, hogy az emberszeretet egy parányi melege hatna be rideg sziveikbe, — hogy tennének valamit a pusztuló népért is! Segitnék kultiválni a Balatonvidéket; adnának irányt a parti községeknek, hogy emelnének tisztes fürdőházakat partjaikon — hogy becsületes, olcsó kiszolgálással csalogatnák oda a fürdők látogatóit, hogy teremtenének élőhalott partjaikra idegen-forgalmat, mely pezsgővé tenné ott a pettyhüdt életet s uj keresetforrást biztosítana nekik min- denko rra! Bűnös a mi Balaton vidékünk értelmisége véghetetlenül! Hogy az Isten ingyen adományát, az ő szellemi feusőbbségüket, lelki előnyüket nem érvényesítik erkölcsileg sem a szegényebb osztály javára. Mivé fejődött volna már az a kincses gyógytó, a világ legszebb édes-tengere, a Balaton — ha az itteni értelmiség, eleve s mindig megtette volna ez irányban a kötelességét ! ? Nem versenyezne ma azzal, sem a Bo- dentó, sem a Como, sem az amerikai Erie, Huron s Michigan. Amint hogy természeti szépségekben, áldásos gyógyerejében ma, igy cultiválatlanul is, messze múlja fölül valamenynyit. Sőt ami élet van is a Balatonon — az is züllik széjjel napról napra. Ami féltett szép Balaton-Füredünk év- ről-évre hanyatlik. A tihanyi apát annyit törődik ezel a rendi szép birtokkal, akár a subagallérral. Ha van vendég, jól van. Ha nincs, attól sem esik ám hányát — Tihany. 0 majd esak úgyis megél valahogy. Vesződik is az a jó ur olyan-féle ideák- i kai, hogy Füred egy nemzeti eszmét, egy hazafias törekvést képvisel. Hogy a Balaton- kultusz tulajdonkép nem az apát ur kényére és közönyére bízott eszmény — hanem a nemzeti vagyonosodás egy feltétlen emeltyűje, mely hivatva van a magyar fürdőző közönség pénzét a külföldre vándorlástól visszatartani s viszont a külföld tourista-világának itt egy keresett állomást biztosítani. Hogy ennek folyamában a Balatonvidék a'földön futástól megóvassék, nemcsak: hanem hogyr ez az istenáldotta vidék az oi'szág leggazdagabb vidékévé emeltessék. Az ilyes ideáktól persze nem billen meg fülebojtja sem a derék apát urnák, kinek az i sem rontja meg a téli álmát, hogy a Balaton-egylet országos közgyűlése, világhallatára s országcsufjára, megátkozza őt. Ilyen tényezői vannak ma a Balaton- kultuszuak ott, hol legerősb támaszt kellene birnia annak ?! Hanem aztán, hogy másutt, más tisztes, hazafias s józan emberek laknak és a Balaton egy másik öblét s partvidékét fejlesztik oszágos fürdővé — hogy pl. Almádi amerikai gyorsasággal virul föl lesz bűbájos s édenévé a Balatonvidéknek, melyet szívesen keres fel évről-évre sok száz meg ezer ember: az aztán nem tetszik ő nagysága maradi-urai- méknak. És kifogyhatlanok Almádi ócsárlásában, mint a hogyr a pártában rekedt vén leányok szokják szidni a férjhez menő ifjú szép leányt. És nem győzik szidni az almádi részvénytársaságot, a veszprémi viczispánt, Veszprém intelligentiáját, meg azt az istenadta újságírót — akik évek óta szivükön melengetik a Balaton-kultusz hazafias nemzeti eszményét, és kénytelen-kelletlen ölő versenyt növelnek Füred nyakára. Szerencse, hogy ezeknek az uraknak a haragja nem rengeti meg az égboltot s nem okoz főfájást senkinek sem Almádiban, sem Veszprémben. S ezért üdvözöljük Veszprém város értelmiségét, mely hivatását, balatonparti városkint, híven tölti be. Ébren őrködik balatoni érdekei fölött s midőn a parti forgalom emelése által az ő parti népeinek anyagi vagyonosodását mozdítja elő: nemzeti missiót is vált be. A jövőheti almádi ünnepély egyik ütere ama vérkeringésnek, melyet a Balaton-vidék jövő élet éhe vezetünk. Legyen az a czélhoz s Almádihoz méltó. Kedélyes, üde — szép! Nők a társadalomban. Ama számos jótékonysági egyesületek, melyek ma már hazánknak legelhagyatottabb vidékein is léteznek; fényes tanujeleia magyar nők jószívűségének, — a hazájuk, nemzetük iránti forró ragaszkodásnak. Beismerte és megköszönte ezt a múlt évi okt. havában Budapesten tartott közművelődési congressus is. De mindezek mellett kinyilatkoztatta dr. Kenedi Géza javaslata folytán azt is: miszerint a magyar nőktől megkívánja, a közművelődési mozgalmakban való részvételt is. S mi csak szivünkből üdvözölhetjük ezt, valamint a congresszus által kibocsátott lelkes felhívást! S úgy ennek, valamint az erre vonatkozó 3-ik pont alatti indítványnak (mely a nőegyletnek a női választmányok alakítását az ország minden pontjára nézve ajánlja.) Szivünk legmelegebb érzelmével iparkodunk eleget tenni és hatni! Jólehet — ennyi kis önzés talán önmagunktól is kikerült volna. Már azt az önzést értem, a hogy a másokkal való jótétemény mellett magunkról se feledkezzünk meg, gazaz önmagunkért is tegyünk valamit! — Mert hogy mi a közművelődési mozgalmakba befolyhassunk, illetőleg részt vehessünk; szükségünk van első sorban is — önművelődésünkre! Ezt pedig legczélszerübben a női társas- és olvasó-körök felállítása által érhetjük el. — Mert csakis a kölcsönös becsülésen alapult társulás, ismerős és ismeretlen egyénekkeli gyakori érintkezés, jó könyvek olvasása, hasznos eszmecsere, a világ s élet felőli öntudatos, tiszta képzet, űzheti el tőlünk a balitéleteket s emel felöl a már annyira megszokott mindennapiasságon! — S milyen ez a mi min- dennapiasságnnk ? Azt tudom, hogy már egy német nőé sem ilyen. Ismerjük be, mennyivel hátrább állunk még ma is a franczia, angol és több nemzetek nőinek, a műveltségnél. S ha valahol elkel a női-olvasó és társalgó-, vagyis önmüvelődési körök eszméjének megtestesítése, úgy nálunk — Magyarországon legkívánatosabb az. Mert lehet egy nemzet önálló, de csak is a műveltség az, melyen a méltóság fokára emelkedhetik, csak is a műveltség az, mely úgy a családi, valamint a nemzeti életet is, egyé, erőssé és vonzóvá teheti. S annak előmozdításában — ki merné kétségbe vonni, hogy egyik szebb és nagyobb rész — nem a nőnemet illeti-e ? Olvaszsza hát fel a műveltség melege ama fagyos, rideg társadalmi dermedtséget, mely a magyar középosztály nőinek szellemi emelkedését, mintegy lebilincseli. Legyenek összetartok, ne marakodjanak, s méltányolják a szellemet. — Ha nem jobban is, de legalább annyira, mint azt, — ki bele született a czim, vagy rangba. Mert elvitázhatatlan, hogy jelentékeny befolyásai lehetnek a nők egy nemzet szellemi és anyagi fejlődésére. A nők emelhetik a nemzetet, de Uj adat Petőfi haláláról. „Petőfi-muzeum“ czim alatt Cser- n á t o n i Gyula, Ferenczi Zoltán és Korbu- ly Jószef negyedévenként egyszer megjelenő folyóiratot indítottak, melynek mindjárt első számában rendkívül érdekes közleményt találunk Petőfi haláláról. Tavaly hunyt el Vájná Sándor kolozsvári ügyvéd, 48-as honvéd-huszártiszt; az ő hátrahagyott irományait fia Vájná Vilmos az erdélyi kultur- egyesületnek adta át megőrzés végett. Belőlük Sándor József kiválogatta a forradalomra vonatkozó papírokat, s ezekből Csernátoni Gyula dr. összeállította az alábbi czikket, mely a legmegren- ditőbb mindama verziók közül, a melyek Petőfi haláláról forgalomban vannak. Csernátoni közlése elején azt beszéli el Vájná, hogy már a forradalom elején ösmeretségben volt Petőfivel és a feleségével. Azután igy folytatja Vaj na Sándor: Az 1848—49. szabadságharezban, a 10. számú huszár ezrednél, az úgynevezett Vilmos-huszároknál szolgáltam. 1849. márcziusában, Szeben bevétele után egynéhány nappal a Bánátba rendeltettünk. Innen Lugos, Oravicza, Temesvár és más helyeken véghez vitt expeditiók után, mikor a muszkák Erdély határaihoz közeledtek, julius havában nagy sietséggel újból Erdélybe hivatánk és Aranyi János őrnagyunk vezérlete alatt julius 22-ikén Segesvárra érkeztünk. Eközben a muszkák az országba ütöttek, sőt Brassó felöl már közeledtek is. Mi Kőhalomba rendeltettünk a muszkák ebbe. Hogy Bem épen akkor Segesvártt volt-e, avagy csak várták oda, nem tudom, mert mi nem láttuk. Elindulásunk perezében őrnagyunk, a Bemtől kapott parancsra, 4 kipróbált közhuszárt hagyott bátra, részben hogy a Bem kocsija mellett fedezetül szolgáljanak, részben pedig, hogy lovaira vigyázzanak. Ezek Segesvártt maradtak s kötelességükké volt téve, hogy magukat az ottani parancsnokságnál azonnal jelentsék. Mi pedig elindultunk Kőhalomra. A hátrahagyott 4 huszár közül 2, névszerint Szkurka János és Dancsák Mihály épen az én szakaszomból (4-dik) valók voltak. Szkurka tisztán beszélt magyarul, de tét dialektussal. Megjegyzendő, hogy a Vilmos huszárok közt többen voltak tótok, de mindnyájan beszéltek magyarul. Szkurkának egy sötét serégely-szürke paripája volt, melyet ő bálványozásig szeretett. (Itt Vájná elbeszéli, hogy Kőhalomba érkezve, ott még több, más fegyvernemhez tartozó katonaságot is találtak és nemsokára heves összeütközésük volt a muszkákkal. Este 10 éra tájt érkezett szakaszával újból Kőhalomba, hová ágyufedezetre rendelték. Azután igy folytatja tovább): . . . Én a közellévő gyógyszertárhoz léptettem lovammal s ott leszállvaróla, bekiáltottam az ajtón, hogy adjanak valami szert a fogfájás ellen. A szert zsebembe téve, — jóllehet a csata folyama alatt fogfájásom megszűnt, de tartottam tőle, hogy később újból elő fog állni — lovamat kantárszáránál fogva vezetém és átakartam menni a házhoz, melynek udvarán és kapuja közt szakaszom volt fölállítva, midőn kit látok magam elibe érkezni ? . . . Szkurkát. Az idő lehetett úgy éjjeli 11 óra. Lovának szügyéből egy jó darab véres hús fityegett alá s ballába egész a körméig részint megaludt, részint friss vérrel volt borítva . . . Szkurkát lovastul együtt az első pillanatra jól fölismertem. Ö engem hasonlóul fölismert. — u ram, jelentem, hogy berukkoltam! — mondja. Én a jelentést fáradtan, rossz kedvvel s a legközömbösebben vettem. Lovamat magam után húztam, de Szkurka lován maradva igy folytatá: — Uram, nagy baj vau. Segesvártt olyan csata volt ma, hogy a föld is alig bírta. Megsemmisítették az egész tábort; elesett Dancsák, Puji, Boda. (Szkurkának Bem mellé rendelt más három társa. Cs. Gy.) Ekkor meglepetve figyeltem, mert nekünk Kőhalomban ideánk sem volt arról, hogy Segesvártt az nap ütközet lehetett volna. Semminemű ágyulövést sem hallottunk, mert a nagy távolság és a közbeeső begyek neszét sem engedték hallani a borzasztó ütközetnek. Azt hiszem, hogy a katonai parancsnokság tudta, de mi huszárokul — s éppen a 4-ik szakasz — miután délelőtt 10 órakor Kőhalomból távozólag rekognoszcirozni indultunk s este 7 órakor csatánk volt a késő sötét éjszakáig — semmit, de éppen semmit sem hallottunk róla. Kérdeztem Szkurkától, hogy retiráltak-e a miéink ? — Uram — feleié — vége az egésznek. Vagy levágták, vagy elfogták őket. Tán még az öreg Bem is oda veszett, mert a kocsija befordult az iszapba. Mikor kihúzták onnan, olyan sáros volt Bem, mint a mókus. Vitték a mieinkek, de nem hiszem, hogy megmenekedhetett volna, mert mindjárt ott volt az ellenség. A kocsit ott hagyták; nekünk pedig nem volt szabad egy lépést sem tovább mennünk, de nem is lehetett. Mind a négyen a lovassághoz csatlakoztunk és mentünk is atakba, de bizony rossz napja volt ma a magyarnak. Sok jó katonát vesztett el ma Kossuth Lajos! Volt olyan is, a kit körülfogtak s hogy élve el ne fogják, főbe lőtte magát. (E hőst, miként később kiderült, Daczónak hívták. Vájná jegyzete.) Szkurka nem tudta, de nem is mondotta a nevét. Még az ajjutáns P e t ő f i is elesett — folytatá. Megdöbbenve kérdeztem: Hát Szkurka, ösmerte ked Petőfit ? — Hogyne ös mertem volna, uram, — feleié — hiszen már elmúlt egy hete, hogy Segesvártt a tábori főkancellájban ordenánc vagyok. Ott mondták, hogy az a fehér galléros a Petőfi: az a nagy pennás, aki olyan szép nótákat irt. Komolyan kérdeztem Szkurkától: hát látta-e, hogy Petőfi valósággal elesett? — Esküszöm uram az öreg Istenre, feleié, hogy mind a két szememmel láttam, mikor levágták. Mikor már menekvés nem volt és sok katonaság s pajtásaim elestek, lovam pedig nagy sebet kapott és vérzett, féltem, hogy lovam összeesik. Menekedtem tehát, de nem arra, a merre a magyarok voltak és a merre a tábor menekedett. Arra nem is lehetett, hanem a hogy erre (Kőhalom ? . . . Cs. Gy.) felé sebesen jövök az utón, utói érem Petőfit, az ajjutánst, a ki egyedül, gyalog, hajadonfővel sebesen haladott az utón erre felé. Még utói sem értem s már megismertem, hogy Petőfi, ki menetközben mindjárt-mindjárt nézett visszafelé. A hogy utolértem, sliszszoltam*) melléje és hátúról a takarójánál benyúlva megragadtam a ruháját. (Szkurka a lóról kissé lehajolva mutatta, hogy jobb kézzel miként ragadta meg Petőfit. Vájná jegyezte.) Petőfi pedig bal kézzel ezt a kengyelszi- jat fogta meg. (Szkurka ekkor jobb lábát kinyújtva érintette a kengyelszijat. Vájná jegyezte) Uram haladjunk, mert űznek, jönnek utánunk! Sebes vágtatva vagy két puskalövést haladtunk. 1 —1 ölnél is *) Schliessen — zárkózni. Katonai műszó. Cs. j nagyobbakat lépett, mert bírta még aló, de 4 lovas- ! muszka hátulról mind közelebb-közelebb rugtatott utánunk s már annyira közel voltak, hogy rajtuk túl a pisztolygolyó a farkast is elejtette volna. Petőfi visszatekintve kiáltja: állj meg: s abban a perezben elereszti a kengyelszijamat. Bocsáss ! — kiáltja mérgesen — engem az Isten sem ment meg! . . . Ezzel kirántja magát a kezemből s balfelé az ut mellett a begynek ment a kukori- czába. De alig tehetett 25 vagy 30 lépést felfelé a , kukoriczába, az elöl érkezett két muszka lovas utána ugratott s láttam, a mint a réznyelü karddal az egyik kettőt vágott a fejére. A második vágásra esett le a földres még a földön egy vágást tett reá. A kukoriczában valamelyest még lehettek menekültek, mert láttam, hogy ismét vágtak, sőt később még lövést is hallottam. Ezután leírja Csernátoni azt a párbeszédet, melyet Szkurkával Vájná tovább folytatott, hogy állításainak igazságáról meggyőződjék, majd igy folytatja érdekes czikkét: Összevetve a körülményeket s átgondolva a Szkurka állításait, melyeket ö a segesvári csata éjjelén egyenesen e csatából menekedve, feljebbvalójának pajtásai előtt elbeszélt, kétség nem marad fenn, hogy ő valót és igazat mondott. 1. Igaznak bizonyult a segesvári csata elvesztése és a tábor egy részének megsemmisítése. 2. Igaz volt a Bem kocsijának feldölése s Bemnek a sárból való kimentése; úgyszintén az is igaz volt, hogy Bem csak nagy bajjal, életveszély közt menekülhetett. 3. Igaz volt a Daczó esete, kit a muszkák körülfogtak. Nem adta meg magát s hogy élve el | ne fogják, golyót röpített agyába. 4. Igaznak bizonyult a más három ordonánc ( Vilmos-huszár eleste, mert egy sem került meg i többé soha. Épen úgy igaznak kell lenni a Pe- jtőfi halálára vonatkozó körülménynek is, mit Szkurka részletesen elbeszélt. Hát mi czélja lehetett volna Szkurkának csakis Petőfire vonatkozólag hazudni? Szkurka szellemi korlátoltságánál fogva nem értette, nem tudta a veszteséget, mely a magyar nemzetet Petőfi halálával érte. Ö csak annyit tudott, hogy Petőfi ajjutáns volt és szép nótákat irt, melyek közül a legénység énekelt is egynéhányat.
