Veszprémi Független Hirlap, 1888 (8. évfolyam, 1-54. szám)
1888-01-21 / 3. szám
Veszprém, 1888 Szombat, január 28 Nyolczadik évfolyam, 4. sz. MEGYEI- S HELYI ÉRDEKŰ, VEGYES TARTALMÚ HETILAP Előfizetési árak: Egész évre..............................0 írt — kr. Félévre ...................................3 frt — kr. Ne gyedévre..............................1 frt 50 kr. Egyes példányok ára 15 kr., s kaphatók Herczeg Lajos üzletében s a kiadóhivatalban. ILv'Eog'jelen. mind-en szomloaton. ~ Előfizetési pénzek a kiadóhivatalba, VESZPRÉM, Horgos-utcza, 105. szám a. küldendők. ÍZ ZEIIZRIDE'X’ÉSEXX: ÉS 1TYXLTT3REIC a kiadóhivatalban fogadtatnak el. — Egyhasábos petitsor (tere) 6 kr; nyilttér petitsora 20 kr s a bélyeg. A szerkesztővel értekezhetni, vasárnap kivételével, naponta d. e. 8—12, d. u. 2—7 óra között. Szerkesztőség: Veszprém, Babóchay-tér, Kovács-ház, a „Petőfi“-könyvnyomdában ; hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok vissza nem adatnak. Mért nem jönnek a színészek ? Veszprém, jan. 27. Annak igen sok oka van, hogy mért nem jönnek. Pedig más városokban sem valami brilliánsul megy a soruk. Küzdenek mindenütt a közönség közönyével s az általános nyomorúsággal. A szellemi élvezetekre ma már minél kevesebb pénze van a magyarnak. A színészet s az irodalom mostoha gyerekei a nemzetnek. De Veszprém város különösen rossz hírben áll a színi világ előtt. S amely társulat idejő — azt nem a vonzalom, a jó ivadra való kilátás, hanem a végső kétség- beesés hajtja hozzánk. Olyan átmeneti sta- tiónak nézik, mint a vándor vásái’os nép nézi az utszéli elhagyatott csárdát — amelyben ideig-óráig menhelyet talál az idő viszontagságai ellen, de ahol nem lehet megmelegedni. Az első és legfőbb ok, amiért a színi világ kerüli Veszprémet, az, hogy itt rendes színi terem nincs. Olyan művész, akiben csak némi eszményi ambitio van, ma már nem szívesen lép fel korcsmái színpadon. Mikor nemrégiben So ly mossy Elek itt járt, bog}7 4 vendégelőadásban fellépjen — amikor meglátta a Korona-terem nyomorúságos színpadát, rohanvást akart megszökni a dicsőség elől. Beleizzadánk a kapaczitá- lásba, hogy ittfogtuk valahogy. Hát az bizonyos, hogy a mai fejlett színi világ már kiszorult a korcsma borgőzös atmosphérájából. Nem arra való ma a nemzeti Genius, hogy csupán mulattasson, hanem arra, hogy a nemzeti műveltséget fejleszsze, a szépérzéket éleszsze s a jövő nemzedéknek, magasabb eszmények vágya elé, nemes utat nyisson. Az ilyen ideális missiónak pedig nem í lehet temploma — a korcsma. Ha akármilyen szépen kipingált, kiparket- tázott is az. Legkevésbé pedig az olyan tanya, minő a veszprémi szállodabéli. A színpadon 4—5 ember már egymás hátán deklamál; a színteremben pedig 150 ember már „zsúfolt házat“ teremt. A terem jó levegőjét az a kicsi publikum az első 15—20 perczbeu tökéletesen felemészti s aztán egy egész hosszú estén át szívja a petróleumgőzzel, korcsmaszaggal telitett romlott aert — a betegedésig. Aztán szerencsétlenség esetén onuan menekülés sincs. Ha valami rossz szufitát, vagy coullissát lángba boritna ott egy feldőlt petróleumlámpa, egy-két perez alatt oly rettentő füstgomolyba borulna az az alacsony terem, miszerint a nézők fele ott fulladna rögtön. Az egyetlen ajtón talán 20—30 ember bírna addig*kitolongni s az volna a legszerencséssebb, ki az udvari ablakokból vetné le magát a kövezetre — összezúzott tagokkal. Ilyen policzia-ellenes veszedelmes színpad — bizonyra mondjuk — ma alig van már az országban. Azt tudják a színigazgatók is — s ezért nincs sok kedvük idejönni. A második ok az, hogy ha idejő a társulat — nincs kihez fordulniok. Akivel szóba állanak, az mind rémiti őket, hogy igy meg úgy megbuknak, hogy nagy a uyo- moruság. Nincs szinházjáró közönség. Pedig dehogy nincs. Jobb, liálásabb szinházjáró publikum a veszpréminél, kevés vün az országban. Műértő polgárság a veszprémi s nem oly rémitő szegény, hogy 3—4 hétig fenn nem tarthatna egy jó társulatot. Hivatkozunk a múltra, hogy innen még nem láttunk bukott társulatot elmenni. Hanem igen is látjuk azt két évtized óta, hogy a szomszéd városokban megbukott társulatok, mielőtt szélnek eresztenék egymást, végső kísérletre rendszerint Veszprémbe jönnek s itt erőt gyűjtve, jól szervezett társu- latkiut mennek tovább. Megmelegedni persze nem lehet itt, mert a nagy, állandó pártoláshoz kicsi a publikum. A szinterem hát csakugyan csak utszéli betérő — korcsma. Hát mi kellene idei Kellene először egy tisztességes arena, ott a főispáni uj térség végiben; melyben elférne 5 — 600 ember s amelyet színtársulatoknak, lovardáknak, tánczvigal makra, bankettekre, gyűlések tartására lehetne bérbeadni; amely lehetőleg egyszerűen épített, de t ü z- biztos volna. Az kiállna, ar e n a-stylban 5000 forintból — s igen csinos épület lenne. Építse ki vagy egy részvénytársaság saját hasznára, vagy 1—2 építész vállalkozó s azoknak a város esetleg kamatgarantiát nyújtson, mely a tőke csekély voltához ará- nyitva, igen jelentéktelen segély lenne. S na ez a régóbajtott terv megvalósul — akkor alakuljon egy szinügyi bizottság, mely évről-évre tisztességes társulatról s azok tisztességes bérlő-publikumáról gondoskodjék. Ez a két dolog szükséges. S kivihető — mert reális. Mert nem jár koczkázattal, sem újabb megterheltetésé- vel a közpénztárnak, vagy a közönségnek. Csak életre való ember kellene a kezdeményezés élére. Majd talán az is akad. A kérdést felvetettük. Napirenden fogjuk tartani. A szegények-konyhája. ; Veszprém, jan. 26. Általános a panasz, hogy sok a szegény városunkban. A tél sokkal mogorvább, mint szokott lenni, a napszámosok, iparos-segédek nagy része elütve a keresetforrástól, mert a kedvezőtlen időjárás nem nyújt elég módot a kenyérkeresésre. Ilyenkor aztán az éhezőknek száma kétszeresen emelkedik. Nem csodálhatjuk, ha szaporodik a proletár népség s egyre nő a koldusok száma, akik felváltva adják egymás kezébe az ajtókilincset. A kétségbeejtő nyomor koldulásra kényszerít ; szemérmes koldusnak pedig üres a tarisznyája. Természetes, hogy csak a polgárság van ennek következtében gyakori zaklatásnak kitéve s ezen felül kiadásai is szaporodnak, mert — mi tagadás — a városi szegénypénzen kívül majdnem mégegyszer annyiba kerül a koldus-népség. De van a koldusokon kívül még egy jókora tömeg, akiket nem visz rá ép testtel lelkiismeretük arra, hogy koldulással keressék meg mindennapi betevő falatjukat. Ezek egy része aztán küzd a léttel és nyomorral, másik része lop, ahol szerét teheti és igy iparkodik fentartani existentiáját. Ezek az iparos-segédek és napszámosok. Több iparág van, melynek munkásai csak nyári elfoglaltsággal bírnak s talán egyéb kereset után kell nézniük. A napszámból élő szegény embereknek tél idején meg épen kevés teendőjük akad. A veszprémi jótékony uőegylet, a veres- kereszt-egylet és városi hatóság tavai karöltve buzgólkodott a nyomor enyhítésén s az erre szánt alapból, valamint adományok gyűjtéséből jóidéig istápolták a szegényeket s megmentették őket a nyomortól. De elvégre is a nőegylet nem rendelkezik kincses bányával s a polgárság jótékonysági erszénye is kiürül. Épen ezért a jelen télen, holott ez sokkal erősebb volt, mint a tavali, nem állíthattunk fel népkonyhát. A — Költői hova én vágyom. levél Borosa Endre színész barátomhoz. — Fiume, jan. 17. Megénekellek . . . azt hiszed ? Csalódni fogsz jó czirabora. Eddig jó barátod yalék, Eztán sem leszek mostoha. Pedig megérdemled bizony, Hogy rólad verset Írjanak; Más sorsot az nem érdemel, Aki, miként te, oly hanyag. Már ezredéve, hogy nem Írsz, Mi oka, fel nem foghatom ; Neved csupán s csak olykor-olykor Az újságokban olvasom. Innen tudom, hogy még Boross Nem halt meg és uralkodik, Már tudniillik úgy ahogy Egy színész uralkodhatik. De mondd csak, mért vagy oly hanyag? Mondd csak, miért nem irsznekem? A néma gyermeknek szavát Hiszen nem érti anyja sem. Aztán meg nem csak én magam, Más is kiváncsi ám reád — Akiktől élsz, talán bizony A nagy-kösönség sem kutyád ? Kiváncsi rád, hogy mit csinálsz, Haladtál-e már jó sokat? Mióta messze elménél, Körülbelül; egy év alatt ? És mit csinál a feleség, A szép és kedves szende nő? S a másik barna szép leány? Tudod talán kit értek ? — ()? Sokszor ha rátok gondolok, Kimondhatatlant érezek ... Tudod, akiben vágy lakik S a vágy valóvá nem lehet! Pedig a színpad oly varázs, Mely szivet köt és felemel. . . Ki szívből sose nem szeretett, Tihozzátok az menjen el; Ott megtanítják majd szivét Szeretni, de csalódni is . . . Az élet-szinpad oly sivár S a lány is rajta mind hamis. Tiköztetek a szerelem Nem áruezikk, de isteni! Ki ismeri a színpadot, Az tudja ezt megérteni! A színpad! Ab, e szóban is Már annyi költői vagyon Szivem lázasabban dobog... Mit érezek, ah, nem tudom! Nem a dicsőség, ami vonz, Nem kell nekem a fáklyafény ! A csillag is, mely fönn ragyog: Fényes, de hulló tünemény. Elismerés sem kell nekem, Csak én ismerjem meg magam; Önérzetet ez ad nekem, Mert ebben sok költői van. Ilin babér sem vonz oda A színvilághoz engemet, Ki ma babért ad, holnap az Engem biztosan elfeled . . . . . . Mindez nekem oh, mit sem ér S itt is kijut bőven nekem . . . Egyedül ami oda vonz: Az 0 s az igaz szerelem! Tudod te mi a szerelem? Egy rózsaláncz, mely összefűz Két hűen érező szivet, Mely úgy hévül, miként a tűz. És én szeretni hőn tudok Ottan tanultam közietek, Ahol a sziv-világa van S beszélni tudnak a szemek . . . S azóta nyugtalan vagyok, Se éjjelem, se nappalom ; Boldog vagyok-e, vagy talán Boldogtalan? — Biz nem tudom. De érzem, hogy már nem bírom Szivemmel tovább a csatát, Bűvös, varázsló érzemény: Igaz szerelmem hatja át!... Humorral kezdtem s nem bírom Tovább vezetni toliamat: Az érzelem uralkodik, A gondolat habár szabad! Még arra kérlek jó barát, írj mielőbb, irj jó sokat, Mert ha sokáig néma léssz, Bizony készen lesz a harag És ekkor jaj ám teneked Mert eljövök személyesen Szekszárdim, hol jó bor vagyon S mulatnod kell majd én velem! Füredi Károly. cJícfvH a. Scli-warz "Weisz kiházasitó ezég ügyn öke Budapesten. * i Valahányszor e névjegyre pillantok, önkénytei lenül elnevetem magamat s csak nagy megerölteté- Isembekerül rendes komolyságomba visszakelyezkedui. Sok mulatságos és komoly gondolkodásba ejtő dolgot éltem át már, de olyan szomoru-vigjátéknak még nem voltam tanúja, mint legutóbb Kohn Mór úrral sseinben. Magam voltam a szerkesztőségben, amit eléggé sajnálok, mert ha valaki kételkednék e tárcza igazsága fölött, nem tudnám tanukkal beigazolni állításaimat. Előttem egész halmaz csereláp volt, ezeket nézegettem, midőn kopogtatást hallok az ajtón. — Szabad ! — Csés jónapot kívánok. — Van szerencsém, mivel lehetek szolgálatukra — szólok előzékenyen a két belépő úriemberhez. — Hullám urat keressük! Mikor beszélhetünk I vele ? Az ügy rendkívül fontos. — Én vagyok Hullám, tessenek helyet foglalni. — Nem azért jöttünk ! Szólt az egyik fiatalember meglehetős goromba hangon, mintha csak a szedő-gyerek lett volna. — Ejnye be főn kezdi! — gondoltam magamban és végig néztem tekintetemmel azt a sovány, vézna fiatalembert, ki elegánsul volt öltözve. Diva! tos Mikadó-kabát volt rajta, a gallérja egészen az j álláig ért, mintha csak a kézelőjét tette volna fel | gallér helyett. Arcza halvány volt, szemei mélyen beesettek, bajsza le volt borotválva s csak kicsike szakáit viselt. Fellépése meglehetősen kihívó, mégis bizonyos tekintetben félénk. Nem tudom, hogy a falon függő párbajpisztolok hatása, vagy a rebellis szerkesztőségi ! berendezés volt reá olyan hatással, hogy elsárgult, mint az ementáli sajt, avagy rendes körülmények között is olyan sárga szokott-e lenni? — En Blau Izor vagyok! Ez az ur pedig Kohn | Mór, a Schwarz & Weisz kiházasitó-ezég ügynöke. — Van szeremcsém! — Nem értem, ön még szerencséjének tartja, ha | Kohn Mór urat szenből-szenhen látja? — Ön, aki annyi hazugságot mert róla a nyil- | vánosság előtt kitárni. — Nem értem. De a hazugság szóra okvetetlen ' \ ' O O ) magyarázatot kérek. — Nem elég magyarázat az önnek, hogy én j Blau Izor vagyok? — Most sem értem.
