Veszprémi Független Hirlap, 1886 (6. évfolyam, 1-53. szám)
1886-09-11 / 38. szám
Sahara sivatag egy szép augusztusi délután, s arra az öreg urak ismét tovább folytatták az álmaikat . . . Végre is Bezerédj Viktor unta meg a dicsőséget. (Szilárd kézzel kapta meg a legelső tbémát, amihez hozzászólni lehetett s szabályrendeletet kért a szegény házalók ellen, akikre szerinte éppen semmi szükség sincs a nagyobb terjedelmű helységekben . .• Mintha bizony Budapesten nem volnának házalók . . . Ej, urak ha már a gazdag háziuraktól mitsem vehetünk el, a szegény, nyomorult házalók kenyerét ugyan minek ragadnék ki a kezeikből? Megirigyelte a Bezerédj Viktor ügyes gondolatát a lelkes Fiátli Pál báró (akit mindenki bizonyuyal örömmel üdvözöl a közügyek terén) s ö is keresett valami themát, amihez hozzászólni lehetne. Csakhogy ahhoz már nem lehetett hozzászólni s igy nagy nehézségekkel sikerült neki egy másodikat is találni, hanem azt már aztán nem is eresztette ki a kezeiből. Odaszegődött melléje Festetich Andor gróf is s ketten együttesen keresztül is vitték a dolgot. A megyebizottsági tagok valószintileg igy gondolkodtak magukban: -Miért ne szerezzünk mi Fiáth Pálnak egy kis mulatságot? Hiszen a múlt napokban úgyis átszenvedte szegény a budavári visszafoglalás diszgyiilését (nem elég, hogy vitézlett-Fiáth János 1686-ban az elsők között mászott fel Budára; még az utódnak is meg kell szenvedni érte 200 év múlva!) Kétszer egy héten ily rémitően unatkozni! ez már mégis sok volna egy kissé !“ Következett Purgly Sándor a maga szokásos székház épitési jelentéseivel, melyeket csudálatraméltó elszántsággal tud végigmondani, s aztán, Véghely Dezső egy rövid speach-e után, a „miniszterek jó barátja“ Benkö István kelt fel a helyéből. Az érdemjelek és kitüntetések nagy birtoklója ezúttal Veszprém városát vette védelmébe a megye alispánja ellenében, ami bizony elég lesújtó kritika Veszprém városára nézve. Szegény ősi város, hogyha ilyen védelmezőre szorultál! A dicső férfiú köpködött, ugrált (akár Starcsevics a horvát, tartomány gyűlésen) tücsköt bogarat belehozott a beszédjébe, egy megérthető mondatot nem birt létrehozni, s még azt is elmondta, hogy „iteneg Veszprémbe még nem vót korela!“ A közgyűlés e disztelen mozzanata (mely egészen kizökkenti az embert a hangulatból) sokak ajkán támasztá azt a vágyat, hogy ezt a nagy jellemet bár elvinnék valahova áfrikai császárnak, avagy még messzebb, hogy két világrész feküdjön közöttünk . . . A hogy a Purgly Sándor székházi jelentéseinek utolsó pontja is lemorzsolódott: egyszerre mintha valami komor felhő bontotta volna el a láthatárt. . Minden arcz valami harczias kifejezést öltött magára, a kezek görcsösen összeszorultak, de nem csoda: a Janszki ügy jelent meg a levegőben. A hazafias Borsódmegye küldte ide azt a szép felírást, amit a jeles poéta: Lévay József szerkesztett, hogy Veszprémvármegye is hasonló szellemben Írjon fel a parlamenthez. Az ügyet előbb az állandó választmány (ez a békavérü vénasszony) tárgyalta, s ez (hogy a kecske is jóllakjon, de meg a káposzta is megmaradjon) azt a bölcs határozatot hozta, hogy a királyi leirat megjelenése előtt maga is helyeselte volna a felírást, de most már egyszerűen napirendre tér az események fölött . . . Úgy ám! Ha Krisztinkovics bátyánk itt nem volna! De a kurucz öreg ur tiltakozik e mameluk- ság ellen (micsoda felfordult egy világ ez! az öreg emberek lelkesek, buzgók, s a fiatalok egytől-egyig tizenhárompróbás mamelukok!) s csöndesen jegyzi meg, hogy hiszen jó ez, szép ez, nem is akarok én a felséges király intézkedései fölött kritikát gyakorolni, de hát ott van ám a manifesztum alatt a mumus neve, a Tisza Kálmán kezeirása, amit én — könyörgöm alássan — bizony csak megkritizálok. Mivelhogy én, tekintetes karok és rendek, nem hiszek ám a szóban, de meg a véremből fentartott ármádiát se fizetem, ha itt nekem ellenségeskedik s azért — szó ide, szó oda — bizony jó lesz felküldeni azt a levelet Budapestre, hogy ez az eset most már igazán az utolsó legyen, mert különben, adta teremtette armádiája, én is lehozom ám a pallásról a régi iuzurgens puskát s aztán nem nézem meg, hogy kit találok vele . . . — Hm! szól Fenyvessy Ferencz s a gombjain számlálja meg, tartson-e ma orácziót? De előbb mégegyszer lopva belenéz a zsebtükrébe, egy citálandó deák mondatot újra megforgat a fejében s aztán ruganyosán pattan fel a helyéből . . . De bizony olyon mameluk ovácziót vágott ki, hogy Móricz Palya sem különben . . Mintha idelenn a vármegyében egészen elfelejtené, hogy ő ellenzéki is egyszersmind: mindennel meg van elégedve a világon! A király leirat pompás, megnyugtató, a közös hadsereg nem ellenséges érzületit (mintha a „Pesti Napló“ nem egészen igy beszélt volna nehány hét előtt!) szóval minden olyan, a minőnek lennie kell . . . Önálló magyar hadsereg nem szükséges, mert hiszen akkor a románok, szászok, horvátok ellenséges érzülettel volnának irántunk a hadseregben . . . De már bocsánat képviselő ur, ha e páratlan logika ellen tiltakozunk! Mi olyan véleményben bátorkodnánk lenni, hogy a magyar államnak, ha önálló magyar hadserege volna, majd lenne elég ereje ahhoz is, hogy a lázitó, tisztességtelen nemzetiségi elemet egészen elhallgattassa! . . . Ilyenformán gondolkodott a kis Matkovics Tivadar is, ki menten felállt, hogy a Fenyvessy állításait megczáfolja. Csinos és ügyes kis beszédet mondott, szembeállította a Fenyvessy véleményét az Apponyi Albertéval s élénk helyeslések közt ült le, ami még eddig sohasem történt vele; abból az egyszerű okból mivel még ezideig fel sem is kelt a helyéből . . . . Ugyanily szellemben szólaltak fel: az ősz Auer- hammer Ferencz és a fiatal Hermann János, (aki hátulról nézve egész Thaly Kálmán,) mind a kettő nagy lelkesedés közt fejtegetvén, mennyire szükséges, hogy a vármegyék felírjanak a parlamenthez. Mert ha a czibileket a királyi leirat végső pontja ugyancsak megleczkézi, miért ne kapjanak intést a hatalmas generális urak is, hogy a jövőben kevésbé legyen bőkezűek a koszorúk vételében ? . . . Győrffy Géza ez idő alatt nyugtalanul mozgott a székén, hogy hiszen ő maga is képviselő volna, még pediglen 48-as, illő lészen tehát felszólalnia. 8 csakugyan felállott a helyéből, s Arany János egyik szép költeményével: „Egy szó nyilallott a hazán keresztül Egy röpke szóban annyi fájdalom“ megütvén az alaphangot: olyan hatalmas, érvekben gazdag orácziót vágott ki, hogy a parlamentben is megállta volna a helyét. Bezerédj Viktor is szünetet tartott egy kissé az ölelkezésekben s elmondá, a mi a szivén feküdt, a mire hátulról, valami mezőföldi atyafi, sajnálkozó hangon jegyzé meg, hogy „Ej, ej szegény, milyen fiatal s már is milyen mameluk!“ Kormánypárti felszólalásokról lévén szó, természetesen Szabó Imre sem maradnatott el, aki — szokás szerint — most is megjegyzé, hogy nem akart a világért sem felszólalni, de hát stb. stb. hiszen talán méltóztatik ismerni e bekezdő sorokat? Mivel Szabó Imrénél karakterisztikus vonás az, hogy soha sem akar felszólalni, de mégis mindig felszólal. E pontnál már végképen eldőlt a vitatkozás sorsa. A tekintetes karok és rendek senkit sem kívántak többé meghallgatni s hatalmas „eláll“ kiáltásokkal törekedtek elriasztani a szónokokat. De Krisztinkovics és Fenyvessy Ferencz még egyszer összecsaptak, s az öreg kurucz malicziozusan jegyzé meg, hogy mindenkor inkább kormánypárti lenne, mint habarék. Ami bizony elég lesújtó kritika a habarékra, mert Krisztinkovics bátyánkról föltenni, hogy ő mameluk legyen egyszer: ez még gondolatnak is iszonyú. Fiáth Pál szeretett volna még valami indítványt tenni, de hiszen beszélhetett itt. A kifáradt bizottsági tagok már szörnyen aggódtak, hogy a főispáni asztal tortáiról leolvadnak a czukorangyalkák. Ez pedig e pillanatban fontosabbnak látszott, mint minden pa rlamentaris vitatkozás. Az állandó választmány javaslata nagy többséggel elfogadtatott. Aminthogy délután 1/a 2 órakor még azt is elfogadnák, hogy kiáltsuk ki a respublikát s deportáljuk Tisza Kálmánt a Kongóhoz: ha ugyan Bezeredj Viktor ajánlaná. De ő — amint biztos forrásból értesőlök —- jelenleg nem szándékozik ilyenféle ajánlattal fellépni. Asmódi. Yeszprémmegye rendes közgyűlése. (Purgly Sándar dr. megyei aljegyző feljegyzése után.) Yeszprémmegye rendes évnegyedi közgyűlése múlt hétfőn, szeptember 5-én és folytatólagosan kedden, szeptember 6-án a délelőtti órákban tartatott meg. A gyűlést 5-én d. e. 9 órakor gr. Esterházy Móricz főispán nyitotta meg, mint elnök. A gyűlésen a megyebizottsági tagok szépszámmal voltak jelen. Lapunk 36. számában volt szerencsénk olvasóinknak a bő tárgysorozatot bemutathatni, jelenleg csak a jelentékenyebb tárgyakkal szándékozunk foglalkozni, mivel az érdektelen pontok megvitatásánál a közgyűlés sem időzött sokat s igy mi mellőzni fogjuk azokat, mint a melyek a nagy olvasóközönségre nem bírnak érdekeltséggel. A vármegye 1887. évi költségvetési előirányzata megállapittatott s ezzel kapcsolatban a megyei székházépitési kölcsön 1887. évi kamat és tőke törlesztési hányadának fedezésére szükséges pótadó megszavaztatott. Azután több apró tárgy megvitatása után következett a székházépitési bizottságnak a bokréta ünnepély alkalmából a munkások között kiosztott 329 frt 25 kr. és a pallérok jutalmazására vonatkozó előterjesztése, minek következtében a főpallér jutalmazására 400 frt, a két alpallér jutalmazására pedig 100 —100 frt szavaztatott meg s egyszersmind elhatároztatott, hogy ezen összeg a megyei székház alapterhéhez számittatik olyformán, hogy ezen összeg fele ezen határozat jogerőre emelkedése után azonnal, az összeg másik fele pedig a székházépítés befejezése után kézbesittessék a megjutalmazot- taknak. Ezt követte a székházépitési bizottság előterjesztése a megyei székházépület mellett szükséges utczai csatornák kiépítése tárgyában; nevezetesen a székház főhomlokzata előtt elvonuló ut, és a székház mellett elhúzódó, úgynevezett „kórház-utcza“ kellő szélességű és kellő méretű csatornával láttassák el oly módon, hogy ezen csatornák a püspökkert alatt elvonuló főcsatornával köttessenek egybe. Erre vonatkozólag elhatároztatott: a bizottsági előterjesztés helyeslőleg tudomásul vétetik annak kijelentésével, hogy tekintettel arra, mikép a szóban forgó csatornázás a megye érdekében is történik, annak költségeihez az utfentartási alapból is kész járulni, utasittatik a megye alispánja, hogy a kórház-utcza és az államuton elvonuló utcza részének csatornázását Veszprém város közbejötté mellett egészségügyi szempontból is eszközöltesse s miután az állam- ország-) utón elvonuló részen az állam is érdekelve van, a létesítendő csatornák költségeinek fedezésére egy bizonyos összeget a közlekedésügyi magyar kir. minisztériumtól is kieszközölni szíveskedjék. Miről Véghely Dezső kir. tanácsos alispán hatá- rozatilag értesittetett. Ezután következett a tárgysorozat egyik legérdekesebb pontja. Borsod vármegye közönségének f. évi augusztus hó 2-án tartott rendes közgyűléséből az országgyűlés képviselőházához intézett azon felirata, melyben Henczi sírjának a közös hadsereg tábornoka által (Janszky) a budai sirkertben történt megkoszorúzását követett események alkalmából felkéri a képviselőházat, hogy törvényhozói tekintélyének és hatalmának latba vetésével akként intézkedni méltóztassék, hogy a hadseregben a magyar alkotmány szelleme s nemzeti közerzületünk tiszteletben tartása kellőleg érvényesüljön és biztosittassék, -— a megyei állandó választmánynak és kisebbségnek elleninditványával együtt tárgyaltatván s felállással eszközölt szavazás utján többséggel az állandó választmány véleményének elfogadása mellett határoztatott: „Borsodvárraegye közönségének a képviselőházhoz intézett feliratában kifejezett irányt és nézetexet Veszprémmegye közönsége abban az időben, midőn Borsodmegye felhívása kelt, magáévá tette volna és maga is hasonló kéréssel járult volna az országgyűlés képviselőházához. De mert időközben ő csász. kir. apostoli Felsége folyó évi augusztus 7-én kelt legfelsőbb kéziratában világosan ki van fejezve, hogy egyes tények miatt az egész hadsereg meg nem ítélhető; mert ki van jelentve magától a legfőbb hadúrtól, hogy a hadsereg kötelessége épen a törvényes alkotmányos intézmények védelmében áll, melynél fogva a hadsereg az ország törvényeivel és alkotmányával ellentétbe nem jöhet, mert világosan ki van fejezve, hogy a hadsereg szelleme nem más, és nem is szabad, hogy más legyen, mint Magyarországnak az ezredéves alkotmányára megesküdött törvényes koronás királyé: — Mindezen indokoknál fogva az európai államok által épen alkotmányos érzülete miatt irigyelt Felséges királyának a nemzethez irt kézirata után, követve a lovagias és loyalis magyar felfogást: a magyar király szavában megnyugszik s a kérdés felett napirendre tér.“ Ezek után a megye alispánja jelenti, hogy Budapesten Bokros József elnöklete alatt „Központi Táncsics-bizottság“ alakult oly czélból, hogy vármegyénk szülöttének, Táncsics Mihálynak emlékét egy mellszobornak Acsteszér községben leendő felállítása által megörökítse, s annak jelzése mellett, hogy ezen czélra a megyei főszolgabirák és polgár- mesterek közveiitése mellett gyűjtést rendelt; bemutatja a nevezett bizottságnsk ezen átiratát, melyben a czélba vett szobor költségeinek fedezésére Veszprém vármegye közönségétől, mint törvényhatóságtól segélyt kér: tekintve, hogy jelen esetben egy, a vármegye területén született jeles férfin emlékének megörökítése forog kérdésben, a megye közönsége kijelenti, hogy ezen hazafias czél előmozdítását anyagi tekintetben is előmozdítani óhajtja és a „Központi Táncsics-szobor bizottság“-nak a vármegyéhez intézett átirata oly kéréssel adatik ki a megyei magán- pénztárakra felügyelő választmánynak, hogy arra nézve, vájjon a nemesi felkelési most nevelési alap kamatjövedelmeiből az Acsteszéren felállítandó Tán- csics-szoborra a törvényhatóság részéről mily összegű segély adassák ? a f. évi deczember havi évnegyedes törvényhatósági közgyűlésre véleményei előterjesztést tenni szíveskedjék. Miről a „Központi Táncsics-bizottság és Szabó Imre, mint a megyei magánpénztárakra felügyelő választmány elnöke határozatilag értesittetuek. Megemlítjük még, hogy az 1886, XXL t-cz. által követelt szabályrendeletek bemutattattak és a törvényhatóság által helyhenhagyattak, a községi és szegényalapról szóló számadások letárgyalása a fent- álló gyakorlat szerint a közgyűlési jegyzőkönyv hitelesítésének alkalmára hagyattak fent. Egyéb érdektelen tárgyak megvitatása után a gyűlés véget ért. Gr. Eszterházy Móricz megyei főispán másnap, azaz szerdán reggel, a jegyzőkönyvek hitelesítése után városunkból eltávozott. VIDÉK. Pápa 1886. szeptember 10. Budavár visszafoglalásának emlékét városunkban is megünnepelték. A főtemplomban vasárnap ünnepélyes „Te Deura“ tartatott, melyen Néger Ágoston apátplébános ponti- fikáit fényes segédlettel, s a mise végeztével hazafias beszédet tartott. A szentséggeli áldáskor az énekkar „Hazádnak rendületlenül“ és „Isten áld meg a magyart“ énekelte. A templomban jelen volt valamennyi hatóság egyedül a szolgabfróság tündöklött, távollétével. A polgármester választás, aminek már oly kíváncsian nézünk elibe, e hó folyamán megtörténik. Még pedig valószinü, hogy Kiss László ur — az Esterházy grófok volt jószágfelügyelőjének személyében fog öszpontosnlni a képviselő testület bizalma, ki ennek csak örülhetünk, mert Kiss László urat mi erélyes embernek ismerjük, s hisszük, hogy ezután nem igen tehetnek úgy a hivatalnok urak tisztelet a kivételeknek — mint eddig. Mert mostanában esett meg az, hogy az árvaszéki kiadó urat egy nap alatt 15-ször sage tizenötször kerestem hivatalában, s egyszer, sem volt szerencsém ott találhatni. Csak később tudtam meg, hogy ő a hivatalos órákat a Grillék sörödéjében tölti, a hivatalba pedig csak úgy szokott betekinteni. Meg azt is hisszük, hogy Kiss László ur azokat, kik persze csak mellékesen — a zugirászattal foglalkoznak, erről is leszoktatja. No meg az isten tudja még miket nem szokott ott csinálni, és épen a kiadó ur is az iparengedélyeknél, de ez tán meg fog szűnni Kiss László ur megválasztatásával, kinek pontosságát csak képzettsége és igazságszerete te múlja felül. Dr. Fischer Lajos ur, a ref. főiskolában a német nyelv és irodalom tanára állásáról lemondott. Helyére Nemveit Armin ur — városunk szülötte — hivatott meg. Kinek ünnépélyes beiktatása a nemrég választott hit — és bölcsészet tanár urakéval együtt folyó hó 6-án történt meg. Nőegyletünk alaptőkéje gyarapítására holnap után a városi ovoda helyiségeiben „kostolót“ rendez. Az ipartestület 30 tagú bizottsága a f. hó 5-én tartott ülésén ügyész s jegyzővé Czokolyi Ignácz ügyvédet választotta meg. Nagyszerű fogást csinált a héten rendőrségünk. A budapesti zsebmetsző egylet 4. tagját kik a Veszprémben is „előnyösen“ ismert Cserkuti László vezérlete alatt jöttek városunkba vendégszerepelni „áldásdus“ működésük megkezdése előtt elcsípték, s most a hüsön elmélkednek a szerencse forgandóságáról. r. I. ezen gondolattól; de a nemes érzelem heve futott át idegein, ha az öreg apára és bűvös leányára gondolt. Mily szerencse: egy angyalt hozni fel a mélységből, mintegy: a magas égből, egy virágot óvni meg a fagytól, mely talán az ő számára fog virítani! Mi természetesebb egy ifjú fogékony lelkében?! Apa és gyermeke átölelve tárták egymást, forró örömkönnyeik egymás arczára hullottak. — Csakhogy te is itt vagy, atyám! De hogy jutottunk mi ide? — Ne engem, kérdezd megmentünket; ő adott vissza bennünket egymásnak, az ő élte forgott koczkán a mi életünkért, öt kérdezd meg, gyermekem! 0, Lucia már ekkor önmagánál volt, a tények világosan állottak előtte, belátta, hogy mi ö néki ez ifjú, érezte, hogy hozzá nemcsak az érzelem, hanem a hála is fűzi; szive összeszorult s egy megtört, angyal szelídségével fordult Giovanni felé. — Uram, megbocsát ön nékiink ?............................. fuldokló, azzal elakadt szava, csak kezét tudta feléje nyújtani, melyet Giovanni hévvel ragadott meg s szorított forró ajkaihoz. Mert hisz, ki haragudnék a könvörgő Madonnára, ki ne bocsátana meg legnagyobb ellenségének is, ha Lucia tekintetével, ha Lucia esdő hangjával bírna ? Talán Giovanni? Honnan venné ő a hangot, mikor szive-lelke teli van forró érzelemmel a bűvös asszony iránt! Baldo ezredes boldog! O ismeri a fiatalokat: ő is volt fiatal; ő érti a szivek nyelvét, tud olvasni a szemek tüzéböl s a kigyult arczokból. Már nincs szüksége a szavak keresgélésére, melyekkel az ifjút rábírja, hogy a sorskötötte ismeretséget fel ne bontsa, Giovanni már önkényt keresgélte a homályban éber szemeivel az ösvényt, mely a hajórengetegből a „Via Adamich“ rakpartjához vezessen. Kikötvén, ö ugrik ki először a partra, nyújtja segítségül karját és emeli ki a napnak viszontagságaiban kifáradt megmenekülteket. A révben már minden nyugalomban van, csak elvétve zakatol egy-egy rakodó hajó gépe. Az Adamich ut gázlámpái már meggyujtvák, alattuk vezeti karjaim Giovanni az apát és gyermekét. Majd csinos külsejű emeletes ház előtt állanak meg, csengetnek, a kapu kinyílik: az ezredesék otthon vannak. A férfiak kezet szorítanak a fiatalok szemet váltanak s Giovanni egy kézcsókkal búcsúzik a Viszoutlátásig. III. Találkozás az életben. Szép Balatonmellék mondotta fiának Zsohár Jánost. Már gyermekkorában megismerkedett a Balaton regényes partjaival. Ez a vidék keltette fel a szépnek érzékét János fogékony keblében. Mint ifjú, korán megbarátkozott a viharos Balatonnal ; ismerni tanulta a veszélyt, mellyel a fenséges tó fenyegetni szókra a parti halászokat, de ismerte éz élvezetet is, mit a nyugvó Balaton szokott nyújtani azoknak, kik libegő ladikkal tévedeznek azur-kék hátán. János megszerette a Balatont, szerette a vizet, mint elemét s végnélkül vágyott ama tó látására, melynek — a mint mondják — nincs se vége se hossza, ha egyszer elkezdődik. E vágyának teljesedése nem is késett sokáig. Atyja országszerte ismeretes borkereskedő volt, ki a java balatonmelléki borokat szokta exportálni. A bordeauxi, portói, dalmát és olasz borokkal állitván párhuzamba a magyar borokat, oly nagy elismerést szerzett azoknak, hogy a „Lachrima Christi“- mellett még Velenczében és Nápolyban is emlegetni szokták a tüzes balatonmelléki borokat, melyeknek szállítása természetesen az Adrián történt. Mikor az öreg Zsohár fiát eléggé kiiskoláztatta, o oo a maga kenyerére fogta s János nagy kerek földet járt be a szerint, a meddig apja kereskedése terjedt, így jutott az Adriára, vágyainak netovábbjára, honnan őt elvonni többé már nem volt hatalom. Ott ragadt hajós lett! A feltétlen ragaszkodás, a szeretet, mit a hajósok az egyszer megszeretett tengerhez tanúsítanak, benne martyrjára talált. Alig lépett ki az Academia köréből és tett nehány utat Fiúméban állomásozó „Elphinstone“ fedélzetén, csakhamar kitűnt s fokról fokra emelkedék, mert föltét, melyet a meggyőződés vasakarattá érlel és hidegvér, mely a veszélyben lélekjelenlétté válik, ' jellemezték őt, úgy, hogy nemsokára, mint az 1 „Elphinstone“ gőzös másodkapitánya, szilárd talapon állott, existentiája biztosítva volt. De ő mégis visszavonult barátainak szilaj kedvtöltéseitől; a szerény mulatságot azonban sohasem kerülte, kivált az olyanokat, melyek nemesebb élvekkel voltak összekötve. Szerette a szép természetet, szerette ennek tüneményeiben az Alkotó kezét csodálni s alkotásaiban a Teremtöt imádni, kihez oly sokszor esdett, mikor ’ a végtelen tengeren veszély fenyegette. ' Ha egy-egy hosszabb útjáról hazatért, forrón óhajtotta a kirándulásokat a szárazon, hisz vizen már megunhatta. , A chersoi kirándulás az ő müve volt. [ (Folyt, köv.)
