Veszprémi Független Hirlap, 1886 (6. évfolyam, 1-53. szám)
1886-03-06 / 11. szám
Veszprém, 1886. Hatodik évfolyam. 11. sz. Szombat, márczius 6. MEGYEI- S HELYI ÉRDEKŰ, YEGYES TARTALMÚ HETILAP. Előfizetési árak: Egész érre ..............................6 frt — kr. Fé lévre...................................3 frt — kr. Ne gyedévre..............................1 frt 50 kr. Egyes példányok ára 15 kr., s kaphatók a sétatéri kioszkban, Ney Mór, Herczeg Lajos üzletében s a kiadóhivatalban. M e g j elen minden szombaton. Szerkesztőség: Előfizetési pénzek a kiadóhivatalba, Veszprém, Korona-utcza, Hartmann-ház, küldendők. HIRDETÉSEK és NYILTTEREK a kiadóhivatalban fogadtatnak el. — Egyhasábos petitsor (tere) 6 kr; nyilttér petitsora 20 kr s a bélyeg. Veszprém, Babóchay-tér, Kovács-ház, a „Petőfi“-könyvnyomdában ; hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. A szerkesztővel értekezhetni, vasárnap kivételével, naponta d. e. 8—12, d. u. 2—7 óra között. Kéziratok vissza nem adatnak. Nyilatkozat. Megjelentem a vármegye márczius 1-jei közgyűlésén, hogy teljes tájékozódást szerezzek a megyeház építése kérdésében s hogy, ha lehetséges még, vármegyénk közönségét egy nagy adótehertől megmentsem. Meggyőződtem arról, hogy a megyei házépítő bizottság tagjait jó szándék és nemes indok vezérletté, de meggyőződtem arról is, hogy a tervek és költségek bírálatánál nem járt el akkora szigorral, melyet a közönség szorult anyagi helyzete és adóval úgy is már túlterhelt volta méltán megkövetelt volna. Én nem helyeslem, hogy az uj megyeház fölösleges díszítésekkel láttassák el. A nagy, fényes lépcsőházak, erkélyek, csiszolt kőoszlopok, előtermek, pipázó mellékhelyiségek egészen szükségtelenek. Az alispánnak S—9 helyiségből álló nagyúri lakosztály, a főjegyzői lakás, a szolgabirói szállások; a megyei istállók, a czifra mázoló és szőnye- gező munkák mind oktalanok. Ha a vármegyének lassankint minden jogát megsemmisítik, ha az alispán közönséges hivatalnokká válik, ha a vármegye ezentúl nem lesz egyéb, mint a kormány fő adóbehajtója : akkor nem érzem magam arra kötelezve, hogy fényes paloták építésébe beleegyezzem s a megye közönségét újabb adóteherrel sújtani engedjem. Kezdetben azt mondták, hogy legföljebb 180 vagy 200 ezer forintba kerül az építés s most már bizonyos, hogy 375 ezer lesz a legkisebb szükséges összeg. Kezdetben azt mondták, hogy legfeljebb 1 perczent lesz az uj adó s legföljebb 30—35 év alatt lehet törleszteni, s most már 2 perczent szükséges legalább is, és ö t v e n esztendeig kell fizetni még fiainknak és unokáinknak is. Drága lesz a kölcsönpénz is és a vármegye közönségének oktalan és megalázó adóslevelet kell aláírni. Pedig a közönség adóterhe úgyis elviselhettem Az utolsó évek alatt több mint másfél akkorára emeltetett a megye adója. Veszprém városa tiz év előtt alig fizetett 50 ezer forint adót, most többet behajtanak rajta 100 ezer forintnál. Pedig minden kereset pang s a városnak több mint fele, igazán elszegényedett. A jólétnek örvendő hajdani vagyonos ipartársulatok megszűntek; minden üzlet hanyatlóban s itt a városban, ahol egykor 1400 választó volt, most alig van már 6 vagy 7 száz. _ TÁieiA. Arcania királya. (Amerikai naplófeljegyzéseimből.) Irta: Kompolthy Tivadar. (Folytatás.) Leon Delavigne utálatteljes megvetéssel nézte a hajószakácsot. Leboucher ur pedig úgy ült ott pöfékelve előtte, mint ki tökéletesen meg van elégedve a helyzettel s önmagával. — Ismeri biográfiámat, uram s miután földi- met tisztelhetem benne, megenged egy kérelmet . .. — Beszéljen. — Vegyenek föl engem is közéjük? — Minek ? . . . — Hittérítőnek ! Delavigne-t e szemtelenség annyira megdöbbentette, hogy pillanatig szóhoz sem birt jutni. Némán bámult a félvad emberre, ki e pillanatban bün- bánólag pislogott az égre. Perczekig tartott a csend. Utóbb is Leboucher ur szóllalt meg. — Igaza van egyrészt, uram! Ön megvet engem. Könyelmü voltam a szerencsében, könyelmü itt is, a szerencsétlenségben. Könyelmü voltam teljes életemben — beismerem. De rósz, gonosz ember nem voltam soha. — S az emberevés ? . . . — Monsieur, az itt nem bűn! Ha én Tibet- ben nem tisztelném a Bráma szakállát, ami pedig szintéu buta pogányság — ketté fűrészelnének. S ba külsőleg tisztelném : meg kell-e tagadnom ezért benső hitemet ? . . . — De a kannibalismus ! ? . . . Mind ezen okok engem arra iuditottak, hogy e megyegyülésen felszóllaljak s népünknek még menthető érdekeit megmentsem. Indítványoztam, hogy ha békés utón és nagy áldozat nélkül lehet, az eddigi építési szerződéseket bontsuk fel. Ha pedig ezeket fel nem bonthatjuk, akkor az eddigi tervek és szerződések keretén belül próbáljunk minél nagyobb megtakarítást, ezenkívül tegyünk kísérletet olcsóbb kölcsön kötésére, és ekként kövessünk el mindent, hogy a nép terhén enyhítsünk amennyire lehet s legalább minden irányban megnyugtathassunk mindenkit, hogy elmentünk a lehetőség határáig s nem bántunk könyelmüen a nép keserű verejtékével. Azt hiszem, ez a kötelessége minden jóra- való komoly embernek, mert a nép nem azért bízta ránk ügyeinek vezetését, hogy mi az ő bizalmával visszaéljünk és terheit szaporítsuk. A megyeház-épitő bizottság tagjaiban nem csalódtam. E derék férfiak maguk is hozzájárultak indítványomhoz s nevükben Szabó Imre ur tiszteletre méltó nyíltsággal s e nagy közérdek iránti egész komolysággal jelenté ki a gyűlésen, hogy indítványomhoz a bizottság némi módosítással hozzá járul s én a magam részéről e módosítást szives előzékenységgel elfogadtam. A megyegyülésen jelen volt nagyszámú bizottsági tagok is látható helyesléssel fogadták mind az én indítványomat, mind a megyeház-épitő bizottság nyilatkozatát s úgy látszott, hogy a megye megnyugtatására simán fog elintéztetni az ügy. Azonban a főispán és alispán véget vetettek minden reményünknek. A főispán anélkül, hogy a gyűlés ez iránt szavazással nyilatkozhatott volna, ki- mondá a határozatot, hogy indítványom elvettetik és a rémitő költség a megye nyakába hárittatik. A főispán ifjú ember s az országos ügyek vezetésében még csak kezdő. Eljárását a kellő gyakorlat hiányának rovom fel. De az alispán eljárását föltétlenül kárhozatosnak találom. Mert a mikor a főispán úgy az én felszólalásomra, mint más tekintélyes férfiak kértére a szavazást el akarta rendelni: az alispán őt e nemes szándékában megakadályozta. Pedig az alispán fényűző lakása miatt lett szükség a nagy kiadás tetemes részére, tehát a politikai tisztesség is azt hozta volna magával, hogy az alispán ily módon ne avatkozzék ez ügvbe. Megtörtént. Én keserű tapasztalással elhagytam a gyüléstermet. De előbb kijelentéül, hogy az eljárás ellen apellálok. De meg kell mondanom, hogy a törvénytelen eljárás megsemmisitését nem várom egész biztossággal még a kormánytól sem. Hajdan, a rósz időkben azt mondották : „Fizess magyar, aztán hallgass és feküdjél le!“ Én pedig azt mondom most, hogy a vármegye minden igaz fiának a legközelebbi közgyűlésen talpra kell állani, hogy még megmentsük azt, a mit meg lehet menteni. Ha isten éltet: rajtam nem fog múlni. Veszprém, 1886. márczius 2-án. Eötvös Károly. A megyeházi botrány. (A „Veszprémi Független Hírlap“ szerkesztőjéhez.) Veszprém, márczius 1. Öt év előtt fogamzott, egy éve született; születése 180.000 frtba, nagykorúságáig épen 375.000 frtba került. Születésekor gyengének, betegesnek találták, s hogy életben tarthassák, melléje rendelték a leghirnevesebb orvosokat, kik foltozgatták, tángálták benne a lelket, mig végre elérkezett az idő, midőn a bölcs orvosi kar elég épnek tartotta a fölül- vizsgálatra. A fölülvizsgálat tartatott meg a múlt törvényhatósági gyűlés alkalmával. Hol egy uj orvos szellemi bonczkés alá vevén az állítólag egészségeset, oly szervi hibákat fedezett fel, melyeket gyógyítani, sajnos, az elhibázott gyógykezelés folytán nem lehet; de adott receptet általa felfedezett olyan bajokról is, melyeket még gyógyíthatunk. Hogy az első megtörtént, szemére vetették, hogy miért nem jött consultálni, mig segíteni lehetett ? Ez igaz. De nagyon sajnos, hogy ép azok mondják ezt, kik oly szép szavakkal, de kevesebb hévvel védették a gyógyítási módszert. A másodikra, no ez még nem történt egy consiliumon sem. hogy meghallgatták volna az orvost, de nemcsak hogy a betegnek nem adták be a gyógyszert, — de még a családtagoktól is elvonták az alkalmat, hogy a hitük szerint helyes gyógyszert alkalmazhatták volna. Ez történt a Veszprémvármegye üléstermében megtartott közgyűlés alkalmával, midőn a székház-épitőbizottság előadója szép bevezetéssel előadja, hogy bizony7 az a sokat emlegetett 180.000 frt mai napság ép kerekes 375.000 frtba kerül, Veszprémvármegye adózó polgárainak. Eötvös Károly, m. bizottsági tag volt, ki, bár pár órai vagy tán percznyi tanulmány után — mert a tervezetet nem igen mutogatták, bonczkés alá vette az egész vármegye közönségét érdeklő ügyet; előre bocsájtván, hogy gyanúsítani nem akar senkit, legnagyobb bizalommal viseltetik az intéző körök iránt, de engedjék meg, hogy ha már alaposan gyógyítani nem lehet, hát foltozzuk, a hogy tudjuk. Beszéde, melyben sem a személyes ellenszenvnek, sem a szenvedélynek árnyéka sem volt, egyike volt ama beszédeknek, mely sok adófizető polgárnak szive sugallatát, mint gócz a napsugarakat összpontosította. Előadja, hogy ő nem fölforgatni, de ha lehet, javítani jött; hogy az a hely, mely elég tágas volt akkor, midőn nem egypár hivatalos kötelességből, s tán megyebizottsági tag jobb teendők hiányában foglalja el a nagy terem zöld asztala körüli helyet; hanem midőn voltak a számonkérő gyűlések s ezreivel jöttek a megyei régi nemesek, hogy vétójukkal, esetleg tiltakozzanak a tör- vénytiprás ellen — elégséges volt; midőn a megyének 17 szolgai)irája, 5 főbírája, 2 alispánja, törvényszéke megvolt, elégséges volt! S most, hogy az egész megyei közigazgatás miniszteri leiratok tudomásul vételéből s az adók behajtásából áll, most nem elégséges 1 Igaz, mert oly jók az anyagi viszonyok, hogy az alsó helyiséget az adófelügyelőség egész hada foglalja el. Ezek előrebocsájtása után indítványt nyújt be. Hogy nem lehetne-e a még kötendő szerződésekben megtakarítást eszközölni ? Nem lehetne-e olcsóbb s előnyösebb kölcsönt szerezni ? Hogy az indítványnak mily sorsa lett, alább látni fogjuk. A bizottság előterjesztésének védelmére Szabó Imre m. b. tag kelt ki, ép oly higgadtan, ép oly tárgyilagosan, mint előtte szólló, igyekezett, védeni álláspontjukat. 0 nem kártyaházat, de igen századokra épülő — nem is monumentális, de szilárd alapokra épült székházat kíván. Szemére veti Eötvösnek, hogy eme általa is méltányolt alapos kifogásokat, miért nem tette meg előbb, midőn még nem lett volna késő? Igaza van Szabó Imre urnák, — Én embert nem öltem soha. Még önvédelem se vitt rá. De mikor itt életemmel játszom, hahogy a kannibalismus ellen szólok . . . — Szólnia kellett volna! — Akkor úgy járok, mint más két társam . . . — Mit mond ! ? — Két menekült társamat fölfalták.-— S a többiek ? . . . — Figyeljen, uram, elmondom ezt a katastrófát. XI. Az „Empercur“ hajótöröttéi. Leboucher ur eldobta czigarettejét, pillanatig gondolkozni látszott s aztán beszélt:-— Mikor az „Empereur“ e partokon hajótörést szenvedett, a mentő ladikon tizen menekültünk meg. Kilencz férfi s egy gyermek. Piczi leány volt, apja a hajó mérnöke volt, ki a válság pillanatában lerohant a géphez, aztán . . . nem látta többé senki. A hajón már másfél éve volt: anyja meghalt s apja magával vitte utain. Ez útban is velünk volt. Mikor az áradat partra vetette a mentősajkát, a maorik azonnal körül vettek bennünket. \ édelemről szó sem lehetett. Körülfogtak s épen azon voltam, hogy végimámba kezdek, mikor azt vettem észre, hogy decolletierozni kezdenek bennünket. Mint a legmüértőbb párisi boulevard-szabók, nézegették, tapogatták ruháinkat, kalapjainkat s perez alatt leszedtek rólunk minden ingóságot. Oh, monsieur, ez nagyon szemérmetlen, infám eljárás volt a maoriktól. Azon arányban, amint rólunk levedlettek a costümök, azon arányban bővült a vadak testein a toillette. S mint egykor Jézus, egy kosár hallal megvendégelt 5000 embert, azonképen a mi ki- lenczünk öltönyeiből felöltöztek százan is. Egyiken egy mellény, másikon csak lábravaló; egyik meztelen maradt, de kalap ült a fején. A cs.zmákat külön oszták föl, kinek a jobb, kinek a bal lábán diszlett egy-egy csizma, utóbb a nadrágokat is szétvágták s egyiken a jobb lábszár, másikon a bal volt felruházva. Ugyané sorsban részesültek a kabátok is s pillanat alatt kétfelé váltak. Akinek mije sem maradt, megelégedett egy félharisnyával, mit mohón ránczigált fekete talpára, vagy egy nyakkendővel, melyet azonnal felkötött a csupasz nyakra. Monsieur, ha ön ezt látja vala, sirt volna — nevettében. Én kaczagtam, torkom szakadtából. Lekuporodtam a fűbe szemérmesen s elképzeltem a „Zöld sziget“-operettet, amint a papua-vadak perez alatt európaiakká civilizálódnak. Aztán fülsiketitő diadalorditással elkisért minket a fekete sereg Dandorrah-ba. — Hová? — Dandorrah-ba Uram / Ez a maorik fővárosa. Nem messze van innen. Óriási kraal ez s érdemes lenne önöknek oda kirándulni. — Azt hiszi? — No természetesen, erős fedezettel. — Értem. — ... Dandorrah-nak kicsinye-nagyja, örege- apraja, csipetje-csapatja elénk rohant. A főpiaczon, mely a fejedelmi Han előtt elterül, kiállítottak bennünket közszemlére. Annyi tisztességgel mégis voltak, hogy egy-egy bőrkötényt akasztottak reánk. Napestig tartott ez a sajátságos kiállítás. E közben kékre-feketére csípték tagjainkat. Rendkívül tetszett a feketéknek az, ha jó erősen megcsípték valahol a testünket: ez aztán nyomban vérvörös lett. Estenden már tűrhetetlenné vált ez az exposition. A testünk már egészen puhára volt csípve, veregetve s mig mi unisono úgy bőgtünk, mint a vad oroszlánok, azok a fekete sátánok akkorákat vigyorogtak-kaczagtak, mint a sakálok. Csak a kis leánygyermeket nem bántották. (Folyt, köy.) Egy érdekes párbaj a kurucz-világból. A „Zala“ f. évi 6-ik számában „A párbaj kérdése“ czim alatt megjelent czikkben említés tétetvén a hős Bezerédv és a labancz vezér között (Kőszeg mellett) végbement „duell“ felől, a történelmi igazság kedvéért helyénvalónak találom felemlíteni, hogy ezen igen érdekes párosviaskodás Kőszeg mellett sohasem történt meg. A Rákóczy-kor leghivatottabb s kétségkívül legautentiknsabb történetírója, Thaly Kálmán, „Dunántúli hadjáraté“-ban idézett források szerint e viadal emlékezetét csupán két kútfő : Kaprinay-gyüjte- ménye (Egyetemi könyvtár) és Kolinovics-comeutárjai (nemzeti muzeum) tartotta fenn, — valamint a családi hagyomány is; — de egyik sem teszi ez esemény helyszínét Kőszeg mellé, hanem az első szerint az Körmendnél, Kolinovics szerint azonban Sümeg és Pápa között ment végbe. -— Kolinovics állítása azonban meg nem állhat, mert az esemény történtekor, 1707-nek kora tavaszán, Bezerédy hadaival a Rábán túl volt s igy csakis Körmendnél kellett annak végbe mennie. Nem lesz talán érdektelen az idézett „Dunántúli hadjárat“ nyomán e nevezetes viadal lefolyását feltüntetni. A párbaj hősei: Bezerédy Imre, Rákóczynak félelmes s rettentbetlen bátorságu generálisa, ;— kinek legyözhetlensége s rendkívüli merészsége felöl egész legendakor fejlődött ki: — és báró Orssich, a Körmendnél állomásozott horvát hadak vitéz és óriás- erejű ezredese. A harezvágyó és rendkívüli testierejében bizakodó báró Orssich egy alkalommal poharazásközben tisztjei előtt fogadást tett, hogy a császári csapatok között is vitézsége s nagy hire miatt emlegetett kuruez dandárnokkal, Bezerédyvel, első adandó alkalommal megvív s őt megveri, megöli, vagy elfogja.
