Veszprémi Független Hirlap, 1886 (6. évfolyam, 1-53. szám)
1886-10-16 / 43. szám
\ eszprém, 1880. Hetedik évfolyam. 43. sz. Szombat, október 16. MEGYEI- S HELYI ÉRDEKŰ, YEGYES TARTALMÚ HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre..........................(5 írt -— kr. Félévre ...............................3 írt — kr. Ne gyedévre . . ... . . 1 fit 50 kr. ZLzTegfjelen. minden szorulóa/ton._ ~ Előfizetési pénzek a kiadóhivatalba, VESZPRÉM, Horgos-utcza, 105. szám a. küldendők. — mnüETÉSEIC ÉS ZLTTTlLTTIEIEaEIS: a kiadóhivatalban fogadtatnak el. — Egyhasábos petitsor (tere) 6 kr; nyilttér petitsora 20 kr s a bélyeg. Egyes példányok ára 15 kr., s kaphatók Ney Mór, Herczeg Lajos üzletében s a kiadóhivatalban. A szerkesztővel értekezhetni, vasárnap kivételével, naponta d. e. 8 12, d. u. 2—7 óra között. Szerkesztőség: Veszprém, Babóchay-tór, Kovács-báz, a „Petőfi“ -könyvnyomdában; bová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok vissza nem adatnak. Menjetek kereskedő és iparosnak. Nem régen olvastak egyik szakembertől a fővárosból — ha jól jut eszünkbe —- Gel- léritől: hogy az iskolákat ne tömjék túl a szülők lateineroknak készülő növendékekkel. kikből teremnek a proletárok ; ma már máskép harangoz az élet, int a azigoru jelen: ipar és kereskedelemre ifjak, mert hát ezeké a jövő ! Elolvastuk a szép sorokat, s olyan méregbe jöttünk, hogy még most is reszket a toll kezünkben ! Gelléri ur bizonyosan kinézett Budapesten valamelyik emeletes ház ablakából ; nagyot nézett a messze semmibe az ország területén ; látta a tanulók iskolába húzódó táborát ; aztán az óriás gyárak égbe nyúló füstölgő kéményeit; a műhelyek, hámorok egetverő zajút; látta a kis magyar tengert, amint kolerás kikötőjéből egész raja futott ki a vitorlás szörnyeknek és világrészeket üdvözlő gőzösöknek! Látván mindezeket Gelléri ur — álmában, rádürgött a tanulók táborára: Hazánknak hárompróbás reményei ! ti egykor földet rázó üstökösök (már t. i. proletárok) ne menjetek azon a tintás utón, mert mind belevesztek a kanálisba . . . Hanem arra ni ! amerre a füstoszlop emelkedik, (bizonyosan valahol a berket égették); ott vannak a gyárak, a műhelyek, hol még a kenyeret is fánkban eszi meg a munkásnép, brüsszeli induló mellett! . . . oda, oda gyermekeim ! ! Vagy ha ez nem tetszenék ott van a tenger, Fiúménál kezdődik s Pólánál végződik, hol a pánczélosok óriás ágyúikkal — tengeri rákot lőnek! Oda a hajókra, hol száz és száz ezer matróz pakolja a magyar aczélos búzát, lent, kendert, három-négy éves avét gyapjút, Piripócson faragott műremekeket; Badacsonyit, Kishegyit, Zakányit; motozott birkabőröket; szóval mindent, amit nálunk meg nem vesznek és ki nem visznek! . . .' Oda gyermekeim, a kereskedelmi pályára! s ha a vizen sem tetszenék, itt van a szárazföld ; itt úszik a jólét; a kereskedők utczán fogják el a segédeket, mert nem győzik a sok munkát, kiszolgálást, akkora a forgalom ; itt van a magyar ifjú jövője ; itt a városok és falukban, hol a kereskedés és ipar hallatlan lendületet vett ! Igen ! itt .van az élet, a keserű élet, ifjak; s ezt mi mondjuk, — nem Gelléri ur ! Épen most bukott meg Dunavári nagy városban 14 nagykereskedő; Gidaházán 9 ; y> Őszi dalok. i. Sárija levél hull a fúró1, Haldoklik a szép természet — így van ez már réges-régen; <J!y múlandó ez az életi . . . Alig múlik el a szép nyár Virulásra az ősz támad; Alig örült szegény szivem, Már elfogta a lubánat! . . . II. Kis madár dali száraz ágon, Elhasalva hervadáson . . . Hallgatom a szép éneket Es a szivem majd megreped . . . Ne szomorlcodj dalos madár, Hervadással uj élet jár — Tetszhalott csak a természet, Szép tavaszszal ujjáébred! . . . HULLÁM. Abrakfalván 6 ; Pótlékoson 8. A dohot ! verik; az ügyvédek futkoznak; a közjegyző i kocsin viszi a stemplit; a végrehajtók hajat | vernek, úgy meghiznak az összeírásban. Csak tessék bemenni Kákavár kis városba; itt nagy szükség van a kereskedőkre, mert ' egy utczában van hatvannégy ház, s van benne 212 kereskedés; már a hid alatt is boltot vernek, mint a patkányok. Minden négy boltosra jut egy vevő s minden boltosra három végrehajtó! . . . Egyik kereskedő a másik kezéből veszi ki a kenyeret; ha kettő bukik, hat jön a helyére ; Bécsben, Budapesten, Brünnben vásárolnak többen, itt meg elesnek ; itt csukják be a boltot és fent sírnak! . . . Oh ezen a téren van az aranymező, csak kérdezzétek meg ifjak a szegény kereskedőket, ők majd megmondják! Aztán ott van az ipar, mennyi üres tér a kenyérkeresetre: dolog van elég, de ember nincs! ide hát ifjak! hagyjátok ott a gym- nasiumot! — Mi akarsz lenni édes Pólóim ? hova vonz a szived 1 — Én műtakács, Gelléri ur! — No hát eredj Szőllős-Györökbe; egy nagy ur van benne, néhány száz polgár és 24 takács . . . ott megélhetsz. Hát te Friczi gyerek, mire vágysz? En, Gelléri ur tanácsára ott hagytam a latint, s most rá hagyom sorsom, utasítson útnak.-- Te jó leszesz mészárosnak, mert elég erős vagy; menj Kákavárra, ott egy-egy utczában még nincs több mint három-négy s öt olyan, a ki csak borjút vagy kecskét vág. Ott megélhetsz! — Legjobb lesz azonban a csizmadia mesterség, azért Misi, te légy csizmadia. Csizma mindig kell békében, háborúban, sárban, szárazban egyformán. Ezt jobban ajánlhatom ! Szegéuy Misi! De sajnálunk! Gelléri ur orvosságába aligha bele nem halsz. A minap Tarczali m. városban iparos gyűlés volt és 85 iparos közt volt ki lenézvén csizmadia, varga és sujszter. A merre az utczán mégy, mindenütt csizmát és bakancsot látsz a pléh-táblákon. Aztán nem is olyan világ van, mint volt azelőtt, mert most már az emberek nagy része — mezítláb jár! Így vagyunk az asztalosok, bádogosok, lakatosok, kovácsok stb. üzletével. Mindenütt ember-ember hátán; a melyik kissé kiemelkedik a többi közül, az még csak eltengődik valahogy; a többi nézi az eget, és éhezik vagy nyomorog. Aztán a monarchia minden részéből behozott iparczikkek azokat is tönkre teszik, kikben volna erő és vágy dolgozni; mert egy bakancsot olcsóbban veszek Laibach vagy Becsből, mint idehaza, s igy a magyar ipar nem bir eléggé versenyezni a külsővel. Szóval: fejlett magyar ipar, kereskedés nálunk nem létezik a provincziákon, hova a gyermekeket oly bizton utasítani lehetne az iskolákból. Azért vigyázzanak a magasabb köröktől fogva a legalsóbbig mindazok, kik hatáskörüknél fogva az ifjúság felett pálezát törnek, utat mutatni vannak hivatva a pályákra. Mert Magyarországon — mint mondtuk sem fejlett ipar, sem virágzó kereskedelem nem lévén, az iskolákból idetolonczozott fiatalságból lesz aztán a valódi proletár és kenyér nélküli utczatipró! . . . Belgiumban, a gyárak és ipar valódi hazájában is naponkint tüntetés, majd fovadalom van a munkásoktól, mert egymás hátán, csekély fizetésükből élni nem bírnak!! Hát nálunk mi lenne, ha most meg az ifjúság nagy részét oda terelnénk, hol a földön nem buzakalász, hanem koldnstarisz- nyák hevernek, csak a nyakba kell akasztani!.. Hallottunk már sok olyan aranyszáju szent Jánost magasabb körökből is, az alsóbból is, aranymezőket prédikáltak tengeren és szárazon is, csak a fiatalságtól kiszellőztethessék az iskolákat. No hát nagyon roszul tesznek, mert olyan pusztaságra küldik a tévelygőket, hol sem vár, sem kikötő nincs! Mi az életből az életnek írunk! Látjuk az óriás, elkeseredett kényérharezot, mely vérig megy testvér és testvér, barát és barát között; mert hát hol a kenyér kezdődik, ott a szív megszűnik dobogni egymásért!... Látjuk naponként, s azt tapasztaljuk, hogy az ipar és kereskedelem terén azok sem tudnak élni, kik már régi munkásai! Kérjük önöket: ne vessék úgy a dynamit- magot, mert robbanás lesz! Majd ha előbb teremtettünk állami és magunk erejével virágzó belipart, kereskedelmet, — akkor küldjük az ifjúságot e pályákra, s addig ne vigyük — nyaktiló alá! . . . Roboz István. A sajtófogságban. (Három czikk.) II. (Folytatás.) A szomorú ház lakói reggel 5 órakor kelnek, de akkor már rendszerint mindnyájan ébren vannak, ami nagyon természetes. Este ugyanis, mihelyt sötétedik, mind lefeküsznek s még egymással hangosan beszélgetniük sem szabad, hogy az éji csendet ne zavarják. El is alusznak e szerint már esti 6 órakor s reggeli 3—4 órakor már mind fölébred. Ot órakor, mihelyt a torony harangszava megcsendül, az őrszoba előtti haraugcsával jelt ád a fogház őrmestere az ébredésre. A raboknak azonnal fel kell öltözni, dézsájukban megmosdani s negyed óra múlva az őrmester végig járja a folyosókat, az ajtók háromszoros závárait kinyitogatja s a rabok elkezdik czeliáik szellőztetését, tisztogatását. A szalmazsákokat egymásra tornyositják a czella egyik sarkában, friss vizet hoznak a kupába s söpörve, fellocsolják a czelláikat. E közben az úgynevezett „piszokc.sőszök“ is elkezdik munkájukat, a folyosók kitakarításával. A „piszokcsősz“-i hivatal itt igen keresett állás. Minden folyosón van vagy 5—6 olyan iigybuzgó takarító, ki nappal nincs elcsukva s az őrségnek a tisztaságra vonatkozó rendeletéit végrehajtja. Ezek üres Óráikban lószőrmunkákkal foglalkoznak. Ugyan ilyen keresett hivatal a „vizes“ is, azok t. i. kik napközben 8—10-szer eljárnak egy hordós kocsival vízért Markos legények mind s szabadalmazott szivarvégkapkodók. Hogy micsoda nagyszerű dolog ilyen „vizes“, vagy „piszokcsősz“-ihivatal illusztrája az, hogy midőn aminap egy rab már tizedszer esedezett a fogházfelügyelő előtt ily bizalmi állásért; a fogházfelügyelő arra utálta: „Csak viselje magát becsületesen; nem épen lehetetlen dolog, hogy majd „piszokcsősz“ lehet!“ Fél hatkor hozzák a raboknak a fél katonakenyeret, mely egy .napra szól. A vacsoranélkülvaló szegény ördögök természetesen mohón nekiesnek a fél komiszkenyérnek s fölfalják egészen, úgy hogy délre s vacsorára mijök sem marad. Hat órakor kezdődik a séta. A rabokat ilyenkor az udvarra eresztik s aztán ott körben sétálnak. Eleinte gyorsan rohannak a circus körül, utóbb lassul a mozgás, végül csak úgy ballagva czam- mognak. Hét órakor visszakisérik őket a czellákba s becsukjak valamennyit, kivéve a 40 kosárkötőt s. az említett hivatalnokokat. n Kilencz óra tájban megélénkülnek a folyosók, nol az őrön kívül addig senki sem járt. Viszik-hozzák a rabokat a vizsgálóbirákhoz, vég- tárgyalásokra, Ítélethirdetésekre, látogatókhoz, orvos elébe stb. Fél tizenkét óráig igy tart ez az örökös czella- nyitogatás s becsukás. Akkor aztán kozzák az ebédet. Erről külön kell megemlékeznem. Az élelmezésre főfigyelmemet fordítottam, s igy erről a leg- részletesb informátióim vannak. (Folyt, köv.) I A Táncsics-ünnepély. Ünnepély Ács-Teszéren. A Táncsics-em lék leleplezése, mint már említettük, vasárnap délelőtt, október 10-én ment végbe Teszéreu, Veszprémin egvé- ben. A központi Táncsics-bizottság özv. Táncsics Mihálynéval e bő 9-én reggel fél 8 órakor indult el a Veszprém megyei Teszérre. Kisbéren a bizottság lelkes tüntetés tárgya volt, és Csuthy József ügyvéd ur által üdvözlő beszéddel fogadtatott. Este 6 órakor érkezett meg a bizottság Teszérre, hol bandérium fogadta zeneszóval. Az elszállásolást Steiner József postamester végezte. Másnap, daczára a reggel S óráig tartó nagy záporesőnek, megérkeztek a környék földbirtokosai, szolgabirói és jegyzői, megérkezett továbbá É ö t v ö s Károly Budapestről, Kompolthy Tivadar szerkesztő és Czollenstein Ferencz függetlenségi pártelnök Veszprémből. Délelőtt 1 1 órakor fényes szertartásos misével, melyen Gen a Alajos plébános czelebrált, kezdetét vette a leleplezési ünnepély. Az egybegyűltek kivonultak a templom előtt fölállított szoborhoz, bol V. Kovács József vezetése mellett elénekelt Hymnusz után Bokros József biz. elnök mondta el megnyitó beszédét, amelyet egész terjedelmében van szerencsénk olvasóinknak bemutatni: Mélyen tisztelt közönség! A magyarnak soha sem tartozott jellembeli hibái közé a hálátlanság; nemzetünk mindig hálás kegyelettel adózott s adózik napjainkban is nagyjai emlékezetének. Igaz ugyan, hogy a jelesek közül igen soknak kínos és nyomoruságteljes élet jut osztályrészül, az elismerés csak haláluk után, tehát elkésve lesz jutalmuk; ezt azonban nem szabad hálátlanságnak tekinteni. Vannak egyszerű, fenséges jellemek, amelyek visszahúzódva családi körük szentélyébe, a nagyvilág minden kincséért sem árulnák el, hegy fáj nekik az élet nyomora; tűrnek, szenvednek, csakhogy ne legyenek kénytelenek igénybe venni a nemzet segítségét, melynek szivük minden dobbanását szentelik. E puritán jellemek közé tartozott Táncsics Mihály, a magyar nemzet azon jelese, kinek a mai napon hálánk némi adóját rójjuk le. Táncsics oly nagy önzetlenséggel volt úttörője és terjesztője a demokraczia nagy és nemes eszméinek, mint senki más magyar ember előtte. A nagy munka, melynek életét szentelte, annyira igénybe vette minden pillanatát, hogy saját egyéni érdekeivel épenséggel nem foglalkozhatott. Mig fizikai ereje engedte, azért mindig megállt a maga lábán, csak midőn halálosan belefáradt a titáni küzdelembe, melyet a század nagy eszméinek ellenségei ellen folytatott, volt kénytelen a nagyközönség támogatását igénybe venni. E támogatást a munkásoknak egy kis lelkes csoportja közvetítette, melyet „Központi Táncsics-bizottság“ név alatt ismer a magyar haza. Ez az igénytelen testület tette a lehetőség határai között gondtalanokká Táncsics végső óráit; ez zárta le szemeit, ez adta ki és terjesztette műveit, ez ápolja, gondozza és látja el minden szükségessel ma is Táncsics feukölt lelkű özvegyét. A központi Táncsics-bizottság azonban mindezekkel nem látta befejezettnek a reá váré munkát, hanem saját kebelében határozattá emelte azt is, hogy Táncsics mellszobrával fogja megörökíteni azt a helyet, hol az eszmék embere a meggyőződés rettenhetetlen bajnoka az első napsugarat megpillantotta. Midőn ez elhatározását a bizottság tetté akarta emelni, mint annyi sokszor, ismét a nemzet áldozatkészségéhez apellált. Hogy nem hiába, tanúbizonyság reá a mai ünnep. Nemzetünk ismét meghallgatta, de különösen meghallgatta Veszprémmegye nagy lelkű közönsége a központi Táncsics-bizottság esdö szózatát, a serényen össze rakott fillérekből forintok, majd száz forintok lettek a mellszobor költségeire ; mig olyanok is adakoztak, kiktől nem vártuk. Fiatal hazai művészeket, Andréka József szobrászt Blahó Pál érezöntő urakat bíztunk meg a szobor elkészítésével. A mű készen van. A Táncsics nemes vonásait megörökítő szobrot bizottságunk nevében ezennel átveszem a művészektől. Átveszem, hogy tiszteletünk jeléül a szobor talapzatához ezen koszorút letehessen), igen, átvettem a művet, hogy rendeltetése czéljára bocsáthassam, át adhassam Táncsics szülőhelyének. Tekintse e nemes közönség ezt a mellszobrot ettől a pillanattól kezdve tulajdonának s bánjon úgy vele, a miként művelt emberek ily drága kincsekkel bánni szoktak. Ápolja és gondozza e művet oly szeretettel, a
