Veszprémi Független Hirlap, 1886 (6. évfolyam, 1-53. szám)
1886-08-14 / 34. szám
Veszprém, 1886. Hatodik évfolyam. 34. sz. Szombat, augusztus 14. MEGYEI- S HELYI ÉRDEKŰ, VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre ..............................6 frt — kr. Fé lévre...................................3 frt — kr. Ne gyedévre..............................1 frt 50 kr. Egyes példányok ára 15 kr., s kaphatók Ney Mór, Herczeg Lajos üzletében s a kiadóhivatalban. Meg jelen minden szombaton. Előfizetési pénzek a kiadóhivatalba, Veszprém, Horgos- ut ez a, 105. sz. a. küldendők. HIRDETÉSEK és NYILTTEREK a kiadóhivatalban fogadtatnak el. — Egyhasábos petitsor (tere) 6 kr; nyilttér petitsora 20 kr s a bélyeg. A szerkesztővel értekezhetni, vasárnap kivételével, naponta d. e. 8 12, d. u. 2—7 óra között. Szerkesztőség: Veszprém, Babóchay-tér, Kovács-ház, a „Petőfi“ -könyvnyomdában ; hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok vissza nem adatnak. A népgyülés után. Veszprém, augusztus 14. A népgyülés véget ért. Ama sok ezernyi főből álló néptömeg, melyet a nagy nemzeti sérelem tárgyalása vonzott városunkba, ismét eloszlott a vármegyébe. Báró Kaas Ivor volt az. a ki a budapesti népgyülésen az összegyűlt polgárokhoz azt a szép czimzést intézte: „Méltóságos népgyülés!“ így kellett volna a veszprémmegyei polgárokat is megszólítani. Mert ez a népgyülés valóban méltóságos volt. Egy 9-1 0,000 főből álló tömeg, mely példás rendben, bámulatos méltósággal hallgatja végig a komoly nemzeti sérelem tárgyalását; mely tartózkodik minden aprólékos tüntetéstől; mely komoly, megfontolt beleegyezésével járul a fölolvasott rezolucziókhoz; s mely végül csendesen, ünnepélyesen oszlik szét: valóban, mi ilyennek képzeljük tízezer komofy ember tanácskozását. A szónokok, kik a tanácskozás tárgyát előterjesztették; s a nép, mely azt józan felfogásával megítélte: valóban méltók voltak egymásra. Szebben, igazabban, őszintébben mint a hogy Fodor Gyula ezt a botrányos ügyet megismertette: már nem • lehetett volna szólani. A meggyőződés melege hatotta át egész beszédjét s e meggyőződés nehány pillanat alatt az egész nagy tömeget áthatotta. Hangján sokszor végigrezgett a nemzeti fájdalom érzete, s a komoly, önérzetes szavak, melyek ajkait elhagyták, minden hallgatójának szivében élénk viszhangra találtak. Nem a pártember szólt belőle; hanem a hazafi, a kit elkeserít ez a méltatlan bánásmód, melyben a legújabb idők alatt a magyar nemzetet részesítették. Eötvös Károly beszédét nem szükséges bővebben jellemeznünk. Ugyanolyan hatása beszédet mondott, mint a budapesti népgyü- lésen; s a Budapesten történteket eléggé ismertettük múlt heti számunkban. Olvasóink emlékeznek rá, mi történt az ország fővárosában tartott beszéd után ? A sok ezernyi nép végig kisérte Eötvöst a király utczán. s folyton éljenzett, tüntetett, hogy a nagy szónok iránti elismerését kifejezze. Nos, Veszprémben is ez történt. A piaczon lelkes közönség kisérte Eötvöst lakásáig s az éljenek csak akkor szűntek meg, mikor a kitűnő szónok visszavonult szállására. Valóban az ő ékesszólása mindenütt csudát müvei, a hol lelkes és hazafias emberek tartózkodnak. Komoly, igaz beszéd volt az, a mit hallottunk tőle; méltó arra, hogy fent és alant egyaránt megismerjék. Az ilyen beszéd az igazán loyalis beszéd; s ha a korona tanácsosai is igy beszélnének: sok dolog nem történne úgy, a hogy eddigelé megtörtént. Ha azt a szálkát, melyet a kiegjmzés alkalmával a régi sebben felejtettek, kihúznák végre; ha a közös hadsereg „hagyományos szelleme“ nem duhajkodásban, kiméletlen- ségben, durvaságban és tapintatlan bánásmódban nyilvánulva; ha az irányadó generalis urak belátó, okos emberek is volnának egyszersmind, s nem csupán „katonák“ : akkor ez a sok izgága, neheztelés és alkotmány- sértés egészen megszűnne végül; s nem volna alkalom a panaszkodásra. Mert csakugyan nagy igaza van Eötvösnek, mikor azt mondja: hogy a besorozott katona, a ki a saját ifjúságunkból tellik ki: nem a „császár“ katonája, a hogy manapság sokan képzelik; az Magyarország s a magyar birodalom katonája. Az az hogy dehogy is azé jelenleg; csak éppen kellene, hogy azé legyen. Nem akarunk politikai dissertátiókba bocsátkozni, de most ez a Bécsből hivatalos utón és eszközökkel inscenirozott botrány az egész magyar társadalmat fölrázta, kötelességünk nekünk is konstatálni, miszerint hazafiul érzel- ' meink, nemzeti hagyományaink, de a józan logika is ellentmondanak annak az anomáliának, hogy itt osztrák érzelmű generálisok diktáljanak egy teljesen önálló s önhatalmú állam polgárainak; hogy itt a mi a régi tradiczióink lábbal tiportassanak; s hogy a tisztességes kiegyezés örve alatt: a legundokabb pártosság uralkodjék a hadseregben. Itt van az idő, hogy ez a sokat emlegetett hadsereg levesse végül az osztrák mondurt s egyenlő mértékkel mérjen mind a két állam polgárainak. Hogy a pénzünkön, vérünkön tartott katonaság ne ellenségünk legyen; s hogy a hadsereg főtisztikara alárendelt szerepet játszszék ott, a hol az őt fizető állam gyakorolja hatalmát. Mert az határozott kívánságunk marad örökké: hogy Magyar- országon a magyar államlegyen a z u r s az a sok ezopfos generalis, a ki a mi kegyelmünkből viseli hivatalát: a magyar állam rendelkezéseit teljesítve. Ezt a nézetet, ezeket az eszméket kívánják konstatálni a magyarországi népgyülések; s ennek kíván érvényt szerezni a magyar nemzet értelmisége. Hisszük, hogy e komoly tanácskozásokat, a hónapokon át nyilvánuló nemzeti nyugtalanságot megértik végre az intéző körök; hogy eljő az idő, melyben a hadsereg szervezetében rejlő „hagyományos szellemet“ sutba dobják végre; s hogy világgá kergetik az a sötétben tengődő klikket, melynek létezését oly sokan tagadásba veszik; de melynek nyomását háromszáz év óta érzi a magyar nemzet: a kam a r illa néven ismeretes kört, mely minden alkalommal a nemzet és felséges királya közé tolakodik. Meg kell, hogy értsék a kor szavát. Mert a magyar nemzet semmi esetben sem fogja megengedni, hogy itt a katonai párt parancsoljon; s ni i nden esetbe n azon lesz. hogy garantirozott állami jogait gyakorolja. Bezerédj Viktor orsz. képv. ur a következő nyilatkozat közzétételére kért fel bennünket :*) Tekintetes szerkesztő ur! Becses lapjának f. hó 7-iki számában az Edelsheim-Janszki ügyben tartott népgyülésről szóló tudósítás személyemre vonatkozólag téves állítást közöl, melynek helyreigazítását az igazság érdekében kérem. Valótlan az. hogy én a szónoknak felkérő küldöttségnek akkép nyilatkoztam, hogy: „mint magánember a szóban forgó ügyet elitélem ugyan, de mint kormánypárti képviselő köteles vagyok bevárni a miniszterelnök nyilatkozatát.“ Mert válaszom — eltekintve attól, hogy az itt-ott tervezett népgyülések mennyiben rendeztetnek pártérdekből s a hozott resolu- tiók mennyiben öltöztethetek a pártszinezet nélküliség köpenyébe — abban öszpontosult, — minthogy az ügyet (figyelemmel a miniszter- elnöknek ép akkor folyamatban levő ischl-i útjára) befejezettnek nem tekinthetem és kimenetelét előre nem láthatom, bár a legutóbbi eseményeket én is helytelenítem és szerencsétlen tüntetésnek tartom, de végleges ítéletet csak akkor nyilváníthatok, midőn az ország törvényhozásának is alkalma leend, hogy az addig történtek felett a nemzeti közérzületnek ünnepélyesen és hatálylyal kifejezési adjon. S utaltam többek közt arra is, hogy e felfogásban a párton kívül, melyhez tartozom, úgy a mérsékelt ellenzék, mint a függetlenségi és 48-as pártnak kiváló és tekintélyes része osztozik; de az idézett részt nem mondtam. Veszprém, 1S86. aug. hó 9. Dr. Bezerédj Viktor, orsz. képviselő. *) Közöljük a t. képviselő ur magyarázó sorait s e helyen konstatálnunk kell, hogy az illető mondat- passusba tollhibából eredt sajtóhiba hozta az értelemzavart, melyet a fönnebbi nyilatkozat kellőleg helyrehoz. A szerk. A méltóságos népgyülés. A sárkány és a királyleány. ............Fent, a hatalmas Becs városában, fekete gyászsz al volt bevonva a felséges király palotája. 0 maga bent ült a legislegbensőbb teremben, melynek falai aranyból, ablakai gyémántból voltak és érintetlenül kagyá a sok nyalánkságot, melyeket aranyos, rubintos tálakban hoztak eléje a czifra- szavu lakájok. Ott ült, koronájával a fején és hosz- szau gondolkodott. A szegény, jó királynak öröme is, bánata is lehetett; mivel amig az egyik szeme nevetett, a másikból könyek potyogtak alá a tányérjára . . . — Miért nevet az egyik szemed? kérdé tőle a felesége, a fiatal királyasszony. — Mert a derék, szép leányunkra gondolok, akiben nekünk oly nagy örömünk telik, feleié a király és gyöngéden öleié át a feleségét. — Hát a másik miért sir szerelmetes uram ? folytatá a királyasszony. A király lebajtá a fejét, mert nagy lehetett a bánata, és halkan válaszolt: — Nagy az én szomorúságom, kincsem, feleség; el sem lehet azt mondanom. Itt a palota udvarán van egy kút, egy feneketlen, mély verem, abból minden áldott reggel egy utálatos hétfejti sárkány jő ki, amely mindegyik fejéből tüzet okád: még ránézni is iszonyat. Ez a gonosz szörnyeteg, akit kamarillának neveznek, mindennap valami más áldozatot kíván; s ha egyszer nem teljesítjük a kérését: mindnyájunknak vége; az egész birodalmunkat föl falj a. Ebben a perezben kinyílott az ajtó és egy lakáj rémülten jelent meg a küszöbön . . . — Mi baj ? kérdezd tőle a király. — Jaj Felséged! szepegé a szolga, az utálatos sárkány már megint idekünt van; és most ször- nyebbet kíván, mint eddig bármikor. Felséged leányát a szép Hungáriát akarja f ö 1 f a 1 n i. — A leányomat! rebegé a szegény király és szinte elállott a szava az ijedtségtől. Odakünn már hallatszott a csúf szörnyeteg ordítása, beérzett a kénszag, ami elterjedt körűié s az egész királyi palota megrengett. Czifra urak jöttek be és kértek, könyörögtek, sírtak, hogy a király teljesítse a sárkány akaratát, mert különben mindnyájan odavesznek . . . — Tehát adjátok neki a leányomat! sóhajtá a szegény király és bevonult a legbensőbb termébe, ahol az ágyasháza állott, és aztán magára huzá a dunnát, csakhogy ne hallja majd a leánya jajve- széklését . . . Már mindenki megsiratta a szép királyleány sorsát, akit a rettentő sárkány fölfal, mikor ime ! csoda esett a világon. A királyleány, amilyen sze- lid volt különben, olyan akaratos volt máskép ; és már ezideig is, sok szép kérőt visszautasított. A hatalmas tatár khán, a gazdag török császár, a szép- szavu osztrák herczeg gyakran esengtek a kezéért; de a szép királyleánynak egyik sem tetszett. Egyre azt erősgette, hogy 6 hajadon marad; majd meg él úgy is, amúgy vénleányosan, akinek szilárdabb a keze, mint a férfiaké. Hát mondom, most is csuda esett: a királyleány nem hagyta magát fölfalni a sárkánytól, hanem amint kitették, hogy a szörnyeteg elhurczolja, egyenesen odarobant feléje ... Es az isten hatalmas erőt adott a karjaiba, a sárkány mindinkább elgyöngült a keze alatt és egyszer csak élettelenül roskadt le a porba; a kis leány minden lelkét kiszorította. Yala pedig akkor nagy öröm a palotában .... Orömtüzek, lakomák, hejehuják, hogy a csúf sárkány meghalálozék, és menten beledobták a szörnyeteget a kútba, és betemeték földdel, nehogy még egyszer napvilágra jöhessen . . . . . . Azonközben elmúltak az esztendők. A szép királyleány mégis csak férjhez ment a szépszavu Ausztria berczeghez; de azt beszélték, hogy kardos menyecske lett belőle . . . Hogy ő akarná viselni a nadrágot, a férje meg tiltakozik ellene . . . De egyszer csak véget vetett a házi perpatvarnak egy rémületes hir: hogy a kutban megmozdult a föld, és a sárkány kidugta volna az egyik fejét . . . Es a szegény királyhoz, kinek az egyik szeme sirt, a másik nevetett, ismét berohantak a lakájok, hogy a szörnyetegnek még most is a királyleányra fáj a foga . . . De bizony a menyecske sem hallotta ezt békén. Ismét felgyürte a ruháját, bogy a rút sárkánynyal megmérközhessék . . . Mindenki elbújt. A szép asszony hites ura csak az ablak mögül akarta szemlélni a viadalt. A szegény jó király ott sirt az ágyasházában . . . Es a menyecske ismét magára van . . . Ki tudja, mi lesz vele ? Sikerül-e megint a küzdelem ? . . . Mivel a néphit azt tartja, hogy a sárkány nem lehet megölni egészen. Minden levágott fejéért uj feje növekedik.. Ilyenformán dolgozza fel a jó, falusi nép azt a sok kegyetlen dolgot, amit a bécsi kamarilláról olvasott. Pedig most, a véget nem érő Janszky- vitában (aki á la Herosztrat lett híressé) ugyancsak eleget olvashat . . . A lelkes ifjúság. Micsoda nagy hatalom a fiatalság: csak azt ezen a héten lehetett meglátni igazán. Tizenhat darab fiatal ember csinálta az egész veszprémi ribilliót. Haj! de sok öreg ur megirigyelhetne ezt a fiatalos lelkesedést! Micsoda önérzet, micsoda becsvágy, micsoda tetterő lobog az emberben, mikor még az alma mater kebelébe tartozik ! Viczispány, államtitkár, miniszter, kormány elnök hosszan töri a fejét: „Mi legyen? Hogy legyen? Hátha még sem lehet igy ?“ De tizenhat fiatal ember nem töprenkedik a lehetőségek felett. Az neki menne a széles világnak, leverne mindenkit, aki a magyart nem tiszteli. Azok előtt nem létezik lehetetlen. Ez a derék tizenhat fiatal ember összegyülekezett egy napon s lelkes abczugolások között kimondta, hogy vasárnap népgyülés lészen : a Janszky-botrány megvitatására. 8 rögtön megeredtek a tauácskozá- sok, elő- és utóértekezletek támadtak, sürgönyök mentek a fővárosba, hogy ki szónokoljon? a gyorssajtók megmozdultak, hogy ontsák magukból a nyomtatványokat s egyszer csak megtellett a „Korona* terme: a sok lelkes hazafival, akik mind tenni akartak valamit. Fogtak egy elnököt is, Unger Manó ügyvédet, akiről most derült ki, hogy tulajdonképen egészen fiatal ember; hiszen épen úgy tud lelkesülni, minta fiatalok. Megkerült a jegyző is: a kis Krascse- n i t s Vilmos dr., akinél kedvesebb, udvariasabb ember dehogy van Veszprémben ; valóságos mintaképe az ízlésnek. 8 a főmatador: Fodor Gyula, aki immár a harmadik fiskális a coetusban. Mondja még valaki, hogy a fiskálisok nem jó hazafiak ! (Jó emberek biz azok, csak expenz nóták ne volnának a világon!) A csütörtöki előértekezleten különösen a felsővárosi polgárság jelent meg; sok derék iparos, aki ott hagyta a műhelyt, mikor a haza érdekében kelle tanácskozni. A 14fi veszprémi csizmadiának a fele ott volt. Mind komolyan, ünnepélyesen foglaltak helyet a piros padokon: várván, hogy a sessio megkezdődjék. Husvéth János polgártársunk lendületes beszédet kanyaritott; zamatosán, affectatió nélkül adván elő, hogy a nemzeten komoly sérelem történt s rövid vonásokban ismertetvén az immáron európai hriivé vált Janszki-ügyet. Unger Manó meg kérdést intézett a népgyiiléshez, hogy mit gondolnak, kell-e népgyülés? Micsoda lárma támadt! Hogy kell-e ? Hát hogyne kellene! No hiszen, még csak az kellene, hogy ne kellene ! Menten meg is választották az orátorokat. Első sorban természetesen Eötvös Károlyt, aki már tudja, hogy mikép kell a szájunk ize szerint beszélni; másodiknak Krisztinkovics Aladár bátyánkat, akit azonban az enyingi ribillió már előre lefoglalt. De még azt a malicziát is elkövette a gyülekezet, hogy harmadiknak Bezerédj Viktort kérte fel; de sőt nyomban elinditá hozzá a deputácziót, nehogy a „megtisztelő bizalom* elöl elmeneküljön. Sikerült, hogy otthon találták. Hogy micsoda eredménynyel jártak nála: azt már múlt számunkban elmondottuk. Az egyetemi ifjúság még azt is föl szerette volna venni a programúiba, hogy a népgyiilést egyenesen Bécs ellen vezessük; avagy legalább is, hogy Lengyelországot felszabadítsuk. De ezekről — többféle okok folytán — ez alkalomból le kellett mondanunk . . . A rebellis bécsi vonat. ... És megindult az előleges mozgalom. Megválasztatott a 25-ös és a 100-as bizottság, melyeknek nem volt más dolguk, mint az egyetemi ifjúsággal való együttes lelkesedés. A legelső dolog volt, hogy a kiáltvány elkészüljön, mely a vármegye népével a vasárnapi gyűlés nagy jelentőségét elke'pzeltesse. Micsoda lelkes egy proklamatió volt az ! llyes is csak fiatal ember csinálhat ! Maga a készítője is elbámult, mikoz az utcza- sarkon elolvasta. „Teringettét! mégsem lehet csekélység a dolog, ha ilyen kutyaliter megírtuk !“ — Ezután már csak lőni lehet! jegyzé meg valaki a bizottságban. A proclamatio az egész vármegyébe szétment; öreg urak, valahol a bakonyi hegyek között, aggodalmasan vakarták a fejük búbját: „Adta teremtette, nem jó lesz a dologból. 38 esztendő előtt is igy kezdődött.
