Veszprémi Független Hirlap, 1885 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1885-10-24 / 43. szám
Veszprém, 1885. Ötödik évfolyam. 43. sz. Szombat, Október 24. Előfizetési árak: Egész évre ..............................6 frt — kr. Fé lévre....................................3 frt — kr. Negyedévre..............................1 frt 50 kr. Egye s példányok ára 15., s kaphatók a sétatéri kioszkban, Ney Mór, Herczeg Lajos üzletében s a kiadóhivatalban. M e g j e 1 e n minden szombaton. Előfizetési pénzek a kiadóhivatalba, Veszprém, Korona-utcza, Hartmann-ház, küldendők. HIRDETÉSEK és NYILTTEREK a kiadóhivatalban fogadtatnak el. — Egyhasábos petitsor (tere) 6 kr; nyilttér petitsora 20 kr s a bélyeg. A szerkesztővel értekezhetni, vasárnap kivételével, naponta d. e. 8—12, d. u. 2—7 óra között. Szerkesztőség: Veszprém, Babóchay-tér, Kovács-ház, a „Petőfi“-könyvnyomdában ; hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok vissza nem adatnak. Azuj városház - sapótadd. Veszprém, okt. 23. Valóságos pánik fogta el a városi polgárságot, hogy az a hire jár, miszerint ez évben is fölemelik a városi pótadót. Azt beszélik, hogy mivel az uj városház átalakítási munkálataira tetemes költségek igényeltetnek, a város fölvesz vagy tizenötezer forintnyi kölcsönt s ezt aztán kiveti pótadóba, a városi polgárságra. Nem tudjuk, mennyire vannak e tervvel a városatyák, de azt tudjuk, hogy azt a tervet a polgárság mai nyomorúságos viszonyai közt végrehajtani, végzetes hiba, bűn lenne ! Hogy a városház megvétessék, annak szószólói voltunk mindig. Hogy a vétel előnyösen történt, annak szívből örvendettünk. Elvégre a rendes ügyvitel, a helyes administrate szempontjából, — de tekintettel főleg a városi hivatalnokok egészségére is: kellett az, hogy tisztességesebb helyiségekről gondoskodjunk. A mostani helyiségek jók lehettek a nagyközség kisebb arányú ügy- s munkaforgalma mellett; de ma 30—40 hivatalnok s segédszemélyzet el nem fér abban, rendesen nem dolgozhatik, hacsak nem az administratió rovására. Mindamellett azonban mégsem oly roppant égető szükség van arra, hogy nyakrafőre hübelé azonnal hurczolkodnunk kellene, s e végből újabb terheket nyomni az úgyis már majd egészen agyonnyomott polgárság nyakára. Van annak egyéb módja is az adósság- esinálásnál, hogy a városház átalakítási költségei, a beruházások fedezetet nyerjenek. Elég lesz egyelőre gondoskodni arról, hogy a 35.000 frtos vételár mielőbb lefizettessék. Az is nagy áldozatával fog járni a polgárságnak, mert hogy ily nagy összeg folyósítására pénzünk nincs — azzal tisztában kell lennünk. Egy hosszú lejáratú amortizationális kölcsön segit azon addig, mig a mostani városház s egyéb előnyösen eladható városi ingatlan árával letörleszthetjük, de az, hogy az átalakítások, tatarozások, melyek pedig mintegy újabb 15.000 frtot vesznek igénybe — azonnal foganatositassanak s azt kezdje a polgárság keserves pótadó-forintokkal fizetni: az ellen a polgárság nevében tiltakoznunk kell. Nem lehet egyébként megoldani ezt a kérdést, mint azzal, hogy j ö v e d e 1 m e z t e s- sük a megvett Kapuváry-házat előnyös bérletek által mindaddig, mig az átalakításokra szükséges 15 ezer forint összegyűl. A Kapuváry-ház 2000—2500 forintot jövedelmez évente s igy fi—7 év alatt a szükséges tőke együtt lesz. Ekkor a magunk pénzén, a polgárság újabb megterhelése nélkül restaurálhatjuk az épületet. Addig a néhány évig pedig, — ha már annyi évtizeden keresztül meg tudtunk lenni, megleszünk a mostani városházban is. Az újabb adóemelést mimagunk semmi körülmények közt nem forcierozhatjuk. Így is óriási a teher már s épen nincs kilátás arra, hogy hanyatló iparunkat, haldokló kereskedelmünket tekintetbe vévén a pénzügy- miniszter helybeli közegei, az adófelügyelőség az adóleszállitásokra gondolna. Sőt inkább éjjel-nappal egyében sem töri fejét, mint azon, hogy lehetne még több vért kiizzasztani a polgárokból. Nincs ott sé belátás, se irgalom. Mesbecsülhetik — uvalázhatiák. potya-ban- kettirozhatják, megdikcziózhatják, érvekkel meggyőzhetik, sírva kérlelhetik: ott nincs irgalom, kegyelem ! Mint a taposó -málom, mint a kalló, működik azaz adó préselő apparátus s töri-zuzza a polgárságot — a t ö ai k r e m e nés i g. Hiába jaj dúl föl minden adóemeléskor a város; hiába a panasz, a kétségbeesés! Hiába mutatunk arra, hogy már majd minden ház teli van itt teherrel, hogy évről—évre 100 -—120 család megy tönkre, a kisiparosok jelentékeny része koldussá lett, szerszámait viszi a zálogházba, vagy adja el egymásután; hiába utalunk arra, hogy évről-évre hány szegény ember menekül ki ebből a pusztuló városból, mint a liajótörttek a, sülyedő hajóról, s hiába látják mégis a szegénység szaporodását, a házi szegények átváltozását nyílt utczai koldusokká — mind hasztalan! A taposó-malom működik s az adóinspektor, krokodil-kényeket sírva, recsenti tovább a prést! Hát ha nincs kilátás semmi a teher könnyebbülésére, sőt még rosszabbtól kell tartanunk: akkor ha mimagunk is emelnék terheinket — öngyilkosság volna az! Az öngyilkosságra pedig későn is ráér a kétségbeesett ember! A megyei honvéd-segélyalap ügyében. (A „Veszprémi Független Hírlap“ szerkesztőjéhez.) A megyéből, okt. 13. Úgy értesülök több bajnoktársamtól, miszerint több irányban foly disrussió aziránt, miszerint a megyei honvéd-segélyalap most már aránylagosan merit- tetnék ki, a még élő s számban évről-évre fogyó agg- honvédek nagyobb segélyezése által, vagy másrészt, hogy a segélyezés mérve maradjon az eddigi s majd az utolsó megyebeli agghonvéd halálával boesátassék az alap a kormány rendelkezésére. Ez ügyben bátorkodom tck. szerkesztő ur igen becses lapját igénybe venni. Nézetem az, hogy mindkét terv helyes, amennyiben a megyei honvédsegélyalap a volt 48-as honvedek segélyezésére adatott össze, s igy, ha az kimerittetik az utolsó megyebeli 48-as agghonvéd haláláig, a czél- nak megfelclőleg járt el az alapkezelő honvéd-egylet. Viszont az sem helytelen eljárás lenne, ha az idolsó aggharezos halála után fennmaradó alap, az államnak adatnék át. Ez szintén törvényes eljárás lenne. Én azonban helyesebben vélném e most már acuttá váló kérdést megoldhatni. Nézetem ez: A mostani segélyezés nem vezet czélhoz. Ez tény, és cl nem vitatható. A legmagasb segélyösszeg- bül sem élhetne meg, amint nem is él meg egyetlen 48-as aggharezos sem e megyében. Hát legjobb lenne a honvéd-alapot, amely, úgy tudom, mintegy 20.000 forintot kitesz, átadni a most Veszprém-székvárosában alapítandó szegényház-alaphoz oíy feltétellel, hogy abban a valóban éhentengödö 48-as honvéd-bajnoktársaink közül 15—16-an bennlakó szegényekül felvétessenek. így az arra leginkább rászorulók aztán igazán ápolásban részesülnének s az egyesek halálával, helyükbe más szegények vétetnének föl: esotleg a benlakás helyett a szegényház-alap által aránylagosan házilag segélycztctnénck. így a székvárosi szegényház alapja is azonnal nagy pénzeröhöz jutna — s a honvédsegélyezés kérdése is a leghelyesebben lenne megoldható. Ha — mint hiszem —- lek. szerkesztő ur is helyeslőidi nézetemet, hozza azt kérem becses lapja utján, úgy t. bajnoktársaim-, mint a t. hatóságok szives figyelmébe ! Hazafias üdvözlettel Egy 48-as honvéd-tűzmester. Az adóprés — a kiállítók ellen. Budapest, okt. 21. A „Kiállítási Lapok“ okt. 15-iki lapjában szó- ról-szóra az alábbi közleményt hozza, melyhez nem kell egy szónyi kommentárt se fűznünk: „Voltakópen miért rendezi etett az országos ki áll itás ? Közvetlenül kapuzárás előtt kénytelenek a kiállítók e kérdést felvetni, szemben azon hallatlan eljárással, mely szerint a pénzügyi kormányzat több száz kiállítóra a ki'állításon eszközölt eladások után oly külön adót ró ki, mely legtöbbnyire fölülmúlja az. illető kiállitóiiak egész (jtyl ItCrCSCL'l CltlUJUb. J.JUVU tv iviw. I IVLVO/CUIV í. oivrv tv.v volt a czélja, hogy megismertetve a külfölddel az ország kiiltur- és ipari haladását, egy kis csoport vezénylő és közreműködő, vagy csupán ovácziókat és ünnepélyeket rendező úriember dicsősége szakadatlanul felzengjen a firmamentamíg? Csupán az volt a kiállítás czélja, hogy a fejedelmi látogatók bókjában nyerjék jutalmukat azok, kik rop- pant erőm eg feszítéssel és aránylag roppant anyagi áldozatokkal legfőbb tényezői voltak V, kiállítás sikerének? Hát nem az volt az országos kiállítás főczélja, hogy a kiállítókra abból üzleti előnyök is háramoljanak? Hogy alkalom adassák uj üzleti összeköttetésekre, megrendelésekre és közvetlen eladásokra ? És az állam, mely a fő-rendezést a „nagy czélokra“ való tekintetből a társadalom kezéből átvette, most a kiállítást egyfelől egy beléptiTÁRCZA. • Elmerengek . . . Elmerengek nemzetem nck Történeti lapjain, S amint nézem, kicsordulnak Szemeimből könnyeim . . . Mennyi ellen dúlt hazámon Mindenható Istenem! Ha a múltba visszanézek Uyy elszorul a szivem. Mennyi gyász van a betűkben, Mennyi vér a lapokon ! Minden kő egy szent emlék a Vérrel ázott halmokon! Ezeréves múlt sugara Fénylik a sötét egen ■ ■ . Virrad-e még szebb korányra Szegény, árva nemzetem? Lesz-e még, mint volt: független, Dicső, boldog és szabad? . . . Boldog, mint a múltak álma S szabad, mint a gondolat. Vajh, felél-e rá a végzet, Jót-e, rosszat — nem tudom. Hallgatom szivem verését És — imádkozom! HULLÁM. Arcania királya, (Amerikai naplófeljegyzéseimből.) Irta: Kompolthy Tivadar. (Folytatás.) Delavigne ur e kijelentésére borzalommal vegyest bámulat fogott el. Aki tudja mi az a bálnahalászat, annak e szó hallatára égfelé mered a haja. Probatum est — hogy aztán sohse felejtse el az ember. 1. Delavigne ur elbeszéli, hogy lett bálnahalászból missionáriussá ? — Harminczegy hajóból állt a hajóraj, mely- lyel a déli tengerekre voltunk mdulandók — kezdé Leon ur — harmincz bajó kizárólag a halfogásra volt berendezve, mis; e<ív óriási háromarboczos nave- hajó, mely gőzerőre is he volt rendezve, a comman- deur-hajó volt s egyszersmind az összes hajóraj személyzetének élelmi szereit vitte. Ezen a hajón voltak a bálnahalász-mesterek, a kereskedelmi ügynökök s ezenkívül az angol missió-társaságtól nyolez páter, kik a tüzföldre küldettek, a patagoniai kanak- törzsek térítése végett. Ezek a páterek igen ügyes emberek voltak. Minden mesterséghez értettek; maguk varrták ruháikat, csizmáikat; szövetből elég készletük volt s abból shawl-okat, kalapokat, gyapot-ingeket, harisnyákat, bőröndöket gyártottak; ép úgy segédkeztek a hajó- ácsmunkánál, mint a gépek körül. Egész nap furtak- faragtak, kovácsoltak, pörölyöztek s ha valakiben kár esett, mindjárt együtt volt az orvosi konzílium s úgy kigyógyitották a beteget, akár a párisi klinika. Hogy azt hazudtam a haj óraj-parancsnoknak, miszerint értek a könyvvezetéshez, hát felfogadott a commandeur-haj óra s itt a könyv-vitellel bízott meg. Ebbéli minőségemben volt szerencsém a főhajóra jutni s megismerkedni a derék missionáriusokkal. Azonban turpisságom mindjárt az első nap kiderült, t. i. hogy fogalmam sincs a könyvvezetésről. A kapitány épen azon csípett meg, hogy a mi a „követel“-rovatba tartozott volna, azokat a tételeket hűségesen bevezettem a „tartozik“-rovatba. Iszonyun rámtámadt, szitkozódott s majdnem kidobatott a tengerbe. Utóbb is egy jólelkü missionárius, páter Livius fogta pártomat, mig én fejszédülés-okozta zavartságommal mentegetőztem. A kapitány ur elvégre engedett, beérte egynéhány ökölcsapással, melyekre most is szemszikrázva emlékszem vissza — s megbocsátott, a javulás reményében. A javulás tényleg be is állt. Páter Livius született könyvvezető volt, csaknem szünetlen a könyvvezetői kójéban volt mellettem. Mire kiértünk, három heti nyomorúságos vergődés után a nyílt déli tengerre, oly pompás könyvvezető voltam, hogy akármelyik marseille-i ezég becsületére vállandottam. A tenger e közben folyton zajlott. Ön uram, mint tengerész, bizonyára emlékezni fog az 1872-iki | őszre s télre. Az összes tengerek szomorú krónikáját hozta ez az év. Tiszta, csöndes napunk sohse volt; az ég mindig borús, mindig villámmal terhes s a szél minduntalan orkánná kavarodott s bősz dühébeii hegymagasságnyira korbácsolta föl a tenger habzó áradatát. És ez igy volt hétről-hótre. A tenger örökös moraja; a hullámok örökös csapkodása már majdnem siketitett. A kötélzet közt pedig süvöltött a szélvész, hol erősb, hol vékonyabb akkordokban, mint valami pokolbéli Eolhárfa. A szegényke vészmadarak heteken át nem pihenhetve az örökké kavargó habokon, utóbb ezer és százezernyi tömegekben lepték el hajónkat s panaszosan ujjongva esdettek könyörületért. Amúgy kézzel szedte le őket a hajó- oldalakról a szakács százával naponta, hogy husiikból ízes pástétomokat kotyvasszon; de számukon meg sem látszott. Mint a fehér felhő, úgy nézett ki tőlük a hajó s alig lehete tőlük mozogni, dolgozni. Ha olykor egy-egy vitorlát fordítni kellett, a felső raá-kon egymásután üldögélő madarakat ezerszámra morzsolta össze a forduló vitorlatengely. Sokszor történt, hogy a csaknem félnapokon át tartó ködben elvesztek a hajók egymás látköréből. Ilyenkor a mi hajónk a „Castor“ úgy járt-kelt, füty- työlve örökké a gőzsípból, a ködös tengeren, mint a birkapásztor, mikor estenden összetereli a nyájat. A téveteg járó többi halászhajó pedig a ködkűrtökön trombitált, egymásnak jelt adandó. Borzasztó volt ez a tengeri hangverseny. Wagner legmerészebb s legostobább kompozitiója semmi ehhez a zenei élvezethez képest. Ilyenkor pedig mindig a hajók összeütközése veszélyének voltunk kitéve. S meg is történt két hajóval, hogy egymásnak mentek lavírozó mozdulataik közben. Szerencsére nem esett kár bennük. A halászhajók roppant erős szerkezetűek mind. Szeptember 22-ike volt, midőn úgy reggeli 5 óra tájban piros lobogót bűzött föl az előőrsön járó hajók egyike, jelezve ezáltal, hogy báluaesoportot vett észre. A mi hajónk a „Castor“ azonnal „megállj “-t jelzett a háromszor sárgán csíkozott háromszögű kék zászlóval. Valamennyi hajó back-brassera fordította vitorláit azonnal s egy helyben maradtak vesztegen. Majd négyszögéi zöld lobogót tűzött a „Castor“, középen egy ponttal s erre a jelre minden bálnahajó egy-egy érczlemezből vert fürge ladikot dobott a vízbe, 4—4 szigonyzó emberrel s ugyanannyi kötéltekercsesei, mikhez a szigony volt fűzve, erős zsinegekkel. Szemeim a déli láthatár végén kalandoztak. A reggeli szürkület még alig engede látnom, de páter Livius segélyemre volt s egy óriási telescoppal segített kíváncsiságomon. A nagyitó üvegen át nemsokára két-, majd három, majd 8—10 vizsugarat láttam kiemelkedni a viz fölé s ezek száma perczről-perczre szaporodott. Utóbb 40—50 vizsugár tarkázta a vizet, fel s letűnő, 21/.,—3 méternyi magas szökőkutak gyanánt. Valóban érdekes látvány. A nagyitó-üveg tisztán engedé kivennem a bálnák óriás hátait, amint o . . a vízből kiemelkedtek, a viz kilövellésére. Egy-egy óriás szivarhoz hasonlítottak a távolból, ltt-ott a nagy testek körül s mögött apróbb testek, olyan 3—5 méter hosszúságúak hömpölyögtek az árban, kisebb vizsugarakat lövelve a magasba. Egy-egy bálnacsalád Volt; az anya, kölykeitöl övezve. Épen azon voltam, hogy lerajzolom e fölséges látványt, mikor egy erős kéznyomást érzek vállamon. A kapitány volt. — Mr. szálljon a dereglyébe. Mondá komoran. (Folyt, köv.) Tárcza a hirlapi hirdetésekről. Vannak világhírű angol, franczia és német ezégek, melyek csakis a hirdetéseknek köszönik millióikat. A kitűnő czikkeknek manapság reklámot kell csinálni. Ami véka alá van rejtve, azt nem látja a világ s amiről nem beszélnek vagy nem olvasnak az emberek, az teljesen egyértékü a néni létezővel. A magyar közönség is hozzá kezd lassan törődni a hirdetés rendszeres műveléséhez s vannak országos firmáink, melyek ezreket áldozna1 évenkint készítményeik és terményeik ajánlására. Városunkban még nincs teljese1 kifejlődve a hirdetés érzéke, pedig számtalan péUa Tan rá, hogy a pártolásra érdemes kereskedelr1- Tagy ipar-czik- kek nagyobb keletnek örvende'-'b, ha a nagyközönség élénk figyelmét hirdetése:^el vonják magukra. Több ízben szóltunk rar lapunkban a hirlapi hirdetések horderejéröl, v'!a mulasztván el ugyanannyiszor a magunk vé3n)ényét^ eklatáns példákkal és tekintélyek uyilatkr^Hal támogatni.
