Veszprémi Független Hirlap, 1884 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1884-12-06 / 49. szám
Veszprém, 1884 Szombat, deczeniber 6 IV. évfolyam. 49-dik szám. MEGYEI- S HELYI ÉRDEKŰ, VEGYES TARTALMÚ HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész érre .......................................6 frt — kr. Fé l érre.............................................3 frt — ltr. Ne gyedévre........................................1 frt 50 kr. Egyes példányok ára 15 kr., s kaphatók a kiadó-hivatalban. MERJELEK MINDEN SZOMBATOK. Előfizeted pénzek a kiadó-hivatalba, Veszprém, horgos-utcza 105. szám küldendők. Hirdetések és 2STyilttereUs kiadó-hivatalban fogadtatnak el. Egy hasábos petitsor (tere) 6 kr.; nyilttér petitsora 2o kr., s a bélyeg. A szerkesztővel értekezhetni naponta 12—2 óra között. SZERKESZTŐSÉG: Veszprém, horgos-utcza 105. sz., hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. SSIéziratols ■vissza, r.em a.cLa,tM.a,lc. Még egy pár szó állapotainkról. Budapest, decz, 5. Fekete pontok tünedeznek fel a láthatáron, mint a mikor nagy vihar közéig. Mert a mutatkozó jelek szerint megsokalta népünk a szenvedést. Bizonyos eommunistikus eszmék kezdenek gyökeret verni a társadalomnak ép azon rétegeiben, melylyel rendszerint legkevesebbet szoktak gondolni azok, kik százezrek sorsát tollvonásokkal intézik. A misera et contribueus plebs megsokalta a szenvedést. De nem annyira kelt bennünk esudálkozást, hogy végre megsokalta, mint inkább azon türelem, mivel Isten e szegény, sanyargatott népet megáldotta, hogy eddig is elbírta az igát, melyet nyakára raktak a lelketlen zsarnokok. De nincs az a forrás, mely kimeríthetetlen volna. Minden jel arra mutat, hogy a mi népünkben is kimerült a türelem forrása. És a nyomor, melybe zsarolói döntötték, megszüntette hitét; az elkeseredettség pedig most még egyeseket, de elvégre is tömegeket fog rablásra, utonállásra ösztönözni. A hírlapok napról napra jelentik a vérengzést, mi majd itt, majd meg amott elkövettetett. És ha az igazságszolgáltatás ma börtönre vet tizet, százan támadnak holnap. A tulajdon szentsége és a jogos szerzemény tiszteletbentartása napról-napra többet vészit a maga jelentőségéből; és a kik a viszonyokat higgadtan mérlegelik, azoknak lehetetlen mindezen csudálkozni, mert az éhező nép, ha szenvedélye felkorbácsoltatott az adóexecutió zsarolása által, nem tekinti, hogy milyen mély a börtön. Kevés nap múlik a nélkül, hogy szegény családok megfoszthatnának az utolsó vánkostól. Nagyon közel vagyuuk azon határvonalhoz, a melyen túl az ázsiai állapotok vannak. És ha ily irányban és arányban fogunk tovább is előrehaladni, akkor azt is megérjük, hogy a halottas házban lefoglalják a még el nem temetett koporsót. S ha ily körülmények, ily mostoha viszonyok közepette arra ébredünk, hogy testvér testvért gyilkol nehány nyomorult forintért, akkor ne mondjuk, hogy rósz a po- liczia. Mert bárminő fogyatkozásai legyenek is a mi policziánknak, arról mit sem tehet, ha a túlfeszített húr elszakad. Ez ellen cselekedni physikai képtelenség! Csak egy van, mi a szerencsétlen agyonzaklatott és zsarolt népet még ily körülmények közt is béketürésre bírja: a hit. Ez az, a mi a tél hidegével és éhséggel küzdő kifosztottakuak lelki erőt kölcsönöz, tűrni, hogy' kiragadják szájukból az utolsó falatot adószedő uraimék! Ha valaha, úgy a sanyaruság e nehéz napjaiban nem eléggé ápolható a türelem és szeretet hite, hogy a felebaráti könyörületesség azon alapigéje „a mi az enyém, az a tied is“ enyhítse a hogy lehet az adóexecutió garázdálkodását, mely az előbbinek épen forditottját, „a mi a tied, az az enyém is“ vallja jeligéjének és ez igét vallva viszi — persze a törvény örve alatt — a mi keze ügyébe akad! De midőn ép azok, kiknek hivatásuk és kötelességük volna a hitnek hervadni indult fáját ápolni az emberek szivében, — a nyáját hűtlenül elhagyó pásztorként — szedik sátorfájukat és egy püspöki tiarát ez utón remélve — Budapestre jönnek képviselősdit játszani, mintegy példával illustrálva, hogy kellemesebb mulatság is vau, mint az Istent szolgálni: akkor ne csodáljuk, ha ez agyon- ekzekvált nép türelmének pohara föllibbent. Most még csak a napirenden levő rablás és legfeljebb olyan kisebb mérvű socialis rázkódás, mint az antiszemitizmus, alakjában jelentkezik a dicsőséges nagy urak működésének eredménye. De ha ily hatványokban fogunk ez utón előre — törtetni, akkor nemsokára átlépjük a határt, melyen túl az antiszemitizmusból communismus lesz! És ezt senki sem siratja meg jobban, mint a kik ez állapotokat megteremtették! Videat consul ................... Me ghívó. A létesítendő „Balatoni halász-szövetkezet“ tárgyában f. é. deczember hó 14-én, vasárnap, d. e. II órakor, Siófokon fog megtartatni az alakuló gyűlés, melyre az összes érdekeltséget, a kiküldött bizottság nevében, tisztelettel meghívom. Ifj. Széchényi Imre gróf, b. elnök. A kór- és Lázárház ügyei. Jegyzőkönyv. Felvéve Veszprémben, 1884, évi november hó 25. és folytatólag 27-én a Kór- és Lázárházi követelések átvizsgálására kiküldött bizottságnak üléséről. Jelenvoltak az alólirottak. A bizottság egyenként tárgyalás alá vevén az egyes követeléseket, s a hol szükségesnek mutatkozott, az adósokat is meghivatván, mindenekelőtt örvendetesen tapasztalta, hogy a kamathátralékok nevezetesen apadtak és hogy az adóslevelek legnagyobb részben kellőleg biztosítva is vannak. Csupán a Benkő János nevén álló 187 frt 4 krról szóló követelés tekintetében találtatott feltűnőnek, hogy még az sem volt kinyomozható, ha létezik-e ezen követelésről adóslevél ? annál kevésbbé az, hogy az hol létezik ? Mind az összeg törött voltából, mind egyébb körülményből azt lehet ugyan következtetni, hogy Benkő Jánosnak több rendbeli tartozásai iránt ellene végrehajtás folytattatván, a jelzett összeg kielégítetlenül maradt ; mindazonáltal az ügyészség utasítandó volna, hogy nyomozza ki ezen összeg eredetét és hogy terhel-e valakit és ha terhel, kit terhel a felelősség ? ha a követelés behajthatlan volna. — Egyesekben minthogy az adóslevelek már nagyobb részben régibb keletűek, tisztelettel javasolja az alolirott bizottság, hogy az adóslevelekhez pótlólag szereztessenek be az adósoktól nyilatkozatok arról, hogy: 1. magukat 7°/0 kamat fizetésre kötelezik; 2. 7% késedelmi kamatokat fizetnek; 3. megfelelő ovadékot kebleztet- nek a jelzálogra; 4. a jelzálogot tűz ellen biztosítják és végre 5. nemcsak V4-ed évi felmondás, de a kamatok nem pontos fizetése esetén is lejártnak tekintetik az adóság. — A mi a még létező kamat hátralék apasztását illeti, arra egyedüli biztos mód, — annak különben minden alapitványnál s különösen a gyámpénztároknál is szokásos és kötelező, de mely nélkül a kátralékok ismét okvetlenül fel is fognak szaporodni, — az volna, hogy a gondnok ur a hátralékosok jegyzékét i/i évenként kiadja érvényesítés végett az ügyészségnek; a mely intézkedésnek határozatilag leendő kimondását a bizottság indítványozza is. Nem kerülhette el a bizottságnak figyelmét az sem, hogy néhány kisebb követelés, az ’dők folyamán a jelzálogok, leginkább házak romlása által beállott értéktelenedés folytán nem látszik kellőleg biztosítva lenni. Ezekre nézve gondnok ur és az ügyészség utasítandó volna, hogy vizsgálatot tartván, vagy a követeléseknek részletfizetések általi kellő apasztása, vagy újabb biztosíték utján a létező hiányt orvosolják. Ezek után a jegyzűkönyv felolvastatott és aláíratott. Kelt m. fent. K o v á t s Imre mk. polgármester, Balogh Károly mk. v. tanácsos, Androvits Imre mk. gondnok, C s ó 1 n o k y László mk. városi ügyész, Dr. C s e t e Antal mk. v. tisztb. ügyész, Yikár Lajos mk. v. főjegyző. TÁRCZA. A rejtélyes barlang. Angolból. Két titokteljes alak találkozott egymással. Oly helyen jöttek össze, hol senki meg nem lephette őket. Egyikök fiatal, szép nő volt; megjelenése magán horda a uőiség minden báját, de alakja oly gyönge s törékeny volt, hogy az embert önkénytelenül az a sejtelem fogta el, hogy alig bírja elviselni már e földi életet. A másik hajlott korú, szegényesen öltözött, kiszáradt asszony volt, kinek csak pár lépésnyi útja van már a sir felé. Három kicsiny domb emelkedett e helyen, három szögben zárva be egy meglehetősen tágas területet. Magas fenyőfák emelkedtek fel a dombok lejtőin; a bezárt völgyet az októberi naptól hervadt virágok díszítették. Korhadt fatörzsek, melyeket befutott a repkény és moh, hevertek szerteszét. E fatörzsek egyike tágas, sötét barlang előtt feküdt; a barlangból rajló patakocska folyt ki a mezőre. A néprege azt mesélte, hogy a barlangban gonosz szellemek tanyásztak hajdan, melyek éjféltájban, vagy szürkületkor összegyűltek a barlang nyilasa előtt s a folyó partjain tartották titokzatos tanácskozásukat. Az őszi nap halvány sugarai játszottak még a dombok csúcsain; a völgyben sűrű sötétség kezdett már leszállani. Itt vagyok, megjelentem a találkára, mondá a jósnő. — Mondd csak hamar, mit kívánsz tőlem tudni, mert legfölebb egy órát időzhetünk e helyen. A fiatal nő vonásai egy perezre felderültek; mintha halotti lámpa vetette volna arczára bús sugarait. Reszketett egész testében. A patak egyik oldalán lenyúló feneketlen mélység felé irányzá szemeit, mintha egy rémes elhatárzás vonná oda lépteit. — Idegen vagyok, —- mondá az öreg asszonynak. — Te jól tudod. Nem mondom meg honnan jövök. Nem is szükséges ezt tudnod. Elhagytam azokat, kikhez sorsom fűzött s kiktől örökre elváltam. Szivemet borzasztó súly nyomja s meg akarnám tolled tudni, hogyan folyik életök. — Ki mondhatná meg ez elhagyott helyen, mi történik a világ másik részén, — szólt a jósnő s élesen vizsgálta a fiatal nő arezvonásait. — Emberi ajk nem képes felelni kérdésedre. De ha van elég bátorságod, még mielőtt a nap elhagyná a dombok tetejét, kivánatod teljesítve lesz. — Még ha meg kellene halnom is, engedelmeskedném neked, — mondá a fiatal nő s hangja kétségbeeséstől remegett. A jósnő leült a száraz törzsre s viszszahajtá a fejét takaró lepelt. A szól ujongva játszott gyér fürtjeivel. Magához szólitá a fiatal nőt. Térdelj le előttem s hajtsd fejedet térdeimre. A fiatal nő habozott, de győzött benne a kíváncsiság s engedelmeskedett. Lehajtá fejét az öreg asszony térdére, mig ruhája uszályával a patak habjai játszottak. A jósnő betakarta ruhájával a fiatal asz- szony fejét. A fiatal nő szörnyű szókat hallott a légben hangzani, s borzalomtól reszketve, törekedett felemelkedni. Bocsáss! — Kiáltá. — Futok, a merre lát szemem, hogy elrejtsem magam szemök előtt. De egy borzasztó gondolat villant át agyán. Lehajtá ismét fejét s halál halvány arczát eltakarta a jósnő ruháiba. Úgy tetszett előtte, mintha ama hangok, melyeket gyermeksége óta jól ismert, melyek fülébe hangzottak életének változékony utain, folyton bele- vegyülnónek a jósnő kiáltásaiba. E hangok mind határozottabbakká lettek an- nólkül, hogy azok feléje közeledtek volna, ügy tetszett előtte, mintha a hangokat nem is hallaná, hanem kísérteties fény által megvilágított könyvből olvasná ki a szavakat. A jósnő elhallgatott. Az ismeretlen nő két ember szavát hallotta. Egy öreg férfi volt s egy öreg nő. A hangokat, melyek fülébe hatottak, nem a szabadban hordá a szél. Úgy rémlett előtte, mintha szobában lenne s a falak visz- j hangoznák a beszédet. Hallotta, mint verdesi a szél az ablakot. Tisztán ki vehette az óra szabályos ketyegését ; a kandallóban pattogott a tűz. Minden valósággá változtatta szeme előtt e látományt. A két öreg elhagyva, néma keservben ült a puszta szobában. A férfi vonásai kétségbeesést árultak el; a nő szemei a fájdalom könnyeitől voltak nedvesek. Mily bánatosak voltak a szavak, melyeket egymással váltottak. Egy tévelygő, szép leányról beszéltek, kiről nem tudták, hol bolyong. Nem hagyott hátra semmit, csak a szégyent és fájdalmat öreg szüleinek. Ezek fogják őket a sírba kisérni, a szerető leány helyett. A két öreg valami nagy szerencsétlenségről beszélt, mely nemrég érte őket; de szavaik elvesztek a száraz levelek zörgésében, melyeket ide s tova hányt a hűvös őszi szél. — Az öregek búban töltik éltök végnapjait, — mondá a jósnö. — Hallottad őket te is ? — Kiáltott kétségbeesve a fiatal ismeretlen. — Igen, de még mást is fogunk hallani. Takard el arezodat. És a jósnő újra kezdé rémes idézéseit, mely bizonyára nem az éghez volt intézve. A jósnő elhallgatott s a fiatal ismeretlen fülét zajos lárma ütötte meg. Hallott lármás nevetést, átható kiáltásokat, majd szende asszonyi éneket. Vad nevetés szakitá félbe e hangokat, melyeket sóhajok és zokogás váltanak fel. A rémület a fájdalom s a kitörő öröm és vigság hangjai hangzottak fel vegyest. Majd poharak zörgése hatott felé a légen át; fenyegető parancs szavak hangzottak. Korbács ütések, vad sikoltástól kísérve, szerelmi dal és temetői ének zajgott füle körül. A fiatal nő összerezzent e hangok hallatán. Teste remegett, midőn hallá e rémes örömnek kiáltásait. Yad szenvedélyek játszottak itt egymással, mig egyszerre halotti csend állott be. Komoly, hajdan talán hatalmas és zengzetes szavakat hallott; majd lázas lépteket. Egy orgia közepette volt. E férfiú társat keresett magának itt, kinek elmondja szivének fájdalmát s kinek elmesélje nejének hűtlenségét, ki megszegte esküjét. Megtört szívvel beszélt elhagyott házáról. De panaszait lárma, zokogás és vad nevetés nyomták el, melyek pokoli zajjá váltak, mig végre lassan elcsendesültek és elvesztek a három domb fenyvesei közül játszó szellőben. A fiatal nő felemelte fejét; szemei a vén asz- szony tekintetével találkoztak. — Igaz, mondá a fiatal ismeretlen, mintha magával beszélne, — az öröm elnyomja a fájdalmat. — Akarsz tudni még többet is ? — kérdé tőle az öreg. — Csak egyetlen egy hangot akarnék még hallani. — Tedd tehát fejedre a lepelt; az idő halad. A nap még megvilágitá a dombok legtetejét; a völgyben azonban már teljes sötétség volt, mely mind magasabbra emelkedett. A borzalmas öreg asszony harmadszor kezdé az idézést. Ekkor ünnepélyes csend után távoli harangszó hasitá át a levegőt. A harang hangja tisztán, gyászosan hangzott a légen át. Halálharang volt, mely valami régi toronyból gyászos újságot hirdetett, mely szólt a paloták és gunyhók lakóinak egyaránt, hirdetve az emberiség közös sorsát. Lassan haladt a gyászkocsi. Egy gyermek koporsóját vitték a lovak. A pap imádkozott nagy könyvéből, melynek lapjait a szél mozgatta. A tömeg átkokat szórt a leány emlékére, ki elhagyta öreg szüleit, a feleségre, ki megcsalta férjét, a becstelen anyára, ki meghalni hagyta gyermekét. A gyászos menet eltűnt, mint lenge köd. A szél még mindig játszott a jósnő fürteivel s a fenyők lombjaival; de az öreg jósnő hiába keltegette a térdein összeroskadt ismeretlent. Halva volt. Benedek Aladár.
