Veszprémi Független Hirlap, 1884 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1884-09-13 / 37. szám

Veszprém, 1884 IV. évfolyam. 37-dik szám Szombat, szeptember 13 MEGYEI- S HELYI ÉRDEKŰ, VEGYES TARTALMÚ HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre....................................6 frt — kr. Fél évre.........................................3 frt — kr. Negyedévre ....................................1 frt 50 kr. Egy es példányok ára 15 kr., s kaphatók a kiadó-hivatalban. MEGJELEN MINDEN SZOMBATON. Előfizetési pénzek a kiadó-hivatalba, Veszprém, horgos-utcza 105. szóim küldendők. Hirdetéselr és HSTjriltterek a kiadó-hivatalban fogadtatnak el. Egy hasábos petitsor (tere) 6 kr.; nyilttér petitsora 20 kr., s a bélyeg. A szerkesztővel értekezhetni naponta 12—2 óra között. SZERKESZTŐSÉG: Veszprém, horgos-utcza 105. sz., hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. ICéziratols -vissza, nem. a,d.a,tn.a,lE. Veszprém független polgáraihoz! Székesfehérvár és Nyíregyháza meg fog­ják ünnepelni e hó 19-dikét, mint Kossuth születésnapját. Az országban annak idején nevenapját is több helyütt megünnepelték, de a mi vá­rosunk szép csendben maradt. Yajjon mi okozza ezt a nem eléggé kárhoztatható hideg közönyt ? Hát már auy- nyira mentünk, hogy Kossuth neve sem hozza rezgésbe azt a húrját a szívnek, mit közönségesen hazafiasságnak szoktunk ne­vezni? Vagy az általános korrupczió és a létért való nehéz küzdelem demoralizáló ha­tása mindén nemesebb érzelmet kiölt nálunk az emberek szivéből? Szomorú szimptomái biz ezek a társa­dalom betegségének. De midőn a szomszéd Fehérvár annyira felkarolja a haza szent ügyét, melynek azon férfiúhoz való meleg ragaszkodásában ad ki­fejezést, ki mintegy redemtor Hungáriáé fölrázta zsibbadt álmából a századokon át tetszhalott nemzetet: akkor mégis csak megbélyegző az a közöny, mit ez ős város polgárai a múlt alkalommal tanúsítottak. lm a szeptember 19-dike közéig! Mit elmulasztottunk leróni a tisztelet és kegyelet adójából, azt helyre pótolhatjuk e napon — és ki tudja nem-e utoljára? Ne adja a magyarok istene! Csoportosuljunk tehát polgártársak e napon, és a turini remete iránt tanúsítandó határtalan tiszteletünk tüntetésével mutas­suk meg, hogy mi is igaz szívvel ragaszko­dunk a függetlenség és szabadság lélekemelő religiójához, és mutassuk meg, hogy bármi nehezek az idők és körülmények, melyekben vagyunk: a mi érzelmeink még sem fekete-sárgultak el. A keresztény világ ünnepel Krisztus születésnapján; vájjon miért ne ünnepelne a magyar világ, mikor az ö megváltójának születésnapja elérkezett? Vagy nem ő volt-e a mi megváltónk? Nem feszitették-e őt a hontalanság kereszt­fájára ? A szomszéd megye székvárosa igaz hon- szeretetének adja jelét, midőn ünnepet ül szeptember 19-én. Ünnepeljünk ekkor mi is Veszprém polgárai, hogy ne csak egy helyé­ről a Dunántúlnak hangoztassák a nemzeti ige: „Éljen Kossuth Lajos!“ Halász. Néhány szó a Veszprém városi kór- és Lázár­házról. Veszprém, szept. 13. Megczáfolására azon állításnak, mintha a Veszprém városi kórháznak most nem volna annyi jótévője, mint évekkel ezelőtt, — legyen szabad, a legutóbbi időben történt adakozásokról megemlé­keznem. A városi kórház fennállása óta nélkülözte az üdülő betegek számára elkülönített sétahelyet, udvart, ezen a hiányon is lett ez év folyamán segitve, a mennyiben dr. Kovács Zsigmond szeretett főpász- torunk ő ekszczellentiája a szükséges (3000 db.) téglát s városunk áldozatra kész közönsége mintegy hatszáz ingyen fuvart adván, kőfal kerités emeltetett, s ez által a betegek részére üdülő-hely lett elkészítve. — Fogadják a nemeslelkü adakozók a szenvedő embe­riség nevében tolmácsolt hálás köszönetem. Nem hallgathatom el, a legutóbbi időben tör­tént pénzbeli adományokat sem. Henczl Józsefné sz. Lein Anna hagyatékából 100 frt, Forintos István hagyatékából 100 frt. Fülöp József hagyatékából 50 frt, Scbveiger Józsefné sz. Mészöl Anna hagyatékából 200 irtot kapott a városi kórház. Igen szép ajándékot küldött e bét folyamán kórházunk részére özv. Stern Antalné úrnő, érté­kes sebészeti műszereket, fogadja érte a kórház ré­széről nyilvánított hálás köszönetemet. Van kórházunknak egy elkülönített osztálya, az u. n. Lázár-ház, hol elaggott, munkaképtelen városi szegények nyernek teljes ellátást, számra nézve nyolczan. Ez pedig a Lázár-ház nem nagy alaptőkéje után nyert csekély kamatok mellett csak is úgy lehetséges, hogy vannak olyan nemeslelkü, kegyes úrnők, kik évenként egyszer, sőt többen vannak, kik többször is, egy ebédet főzetnek a lá­zárok számára, s azt a kórházba kiküldik. — Igaz ugyan, hogy a legutóbbi időbeu igen leapadt eme nagylelkű jótévők száma, — de azért még vannak, kik a felebaráti szeretet magasztos érzetétől vezérel­tetve, nem sajnálnak egy kis táplálékot azoktól a szegény, munkbképtelen lázároktól. Szeretném elsorolni e helyen azoknak a kegyes szivü úrnőknek neveit, de attól tartok, hogy ezáltal ismert szerénységüket sérteném; hanem azt engedjék meg, hogy itt a nyilvánosság előtt mondhassak hálás köszönetét, a városi lázárház szegényei iránt tanú­sított kegyes jótéteményeikért. Tartsák meg őket továbbra is szives pártfogásukban. A zom kéréssel zárom be igénytelen soraimat, kegyeskedjenek városunk nemes érzésű, erényekben gazdag, lelkes úrnői, a derék háziasszonyok, a sze­gény lázárok részére, óvenkint, hacsak egyszer is, egy kis ebédet küldeni. Ismert jótékonyságuk, erősen hiszem, hogy ez.en a téren is tündökölni fog! Androvics Imre, a Veszprém városi kór- és lázárház gondnoka. Gazdáink helyzete. A fővárosi lapok érzékenyen jajdulnak fel s panaszos hangon Írnak a gazdaközönség helyzetéről, mely bennünk is felkelti az aggodalmat, mert mi is érezzük a gazdasági pangás félelmes hatását. Bevégződött a gabona-takaritás, padláson bever a mag s nincs a ki illő áron megvegye; de az adó­prés kenetlen csavarja ijedelmesen csikorog, a dob hangosan pereg, — okvetlenül pénzre van szükség, s igy nem marad egyéb bátra: piaczra viszik gaz­dáink a véres verejtékkel termelt gabonát és a lel­ketlen kereskedők közt elkótyavetyélik, vagy nagy kamatú kölcsönöket vesznek fel, csakhogy enyhít­hessék némileg az államkincstár molocbjának rette­netes étvágyát. Gazdáinkat az aggodalom félelmes érzete tölti el, midőn számot vetve a helyzettel, azt kénytelenek tapasztalni, hogy a termés az idén középszerű volt s az árak mindazonáltal oly szerfelett alacsonyak, hogy megdöbbentenek, vájjon nem-e valamely el­kerülhetetlen súlyos gazdasági válságnak kórjelei. — Egész Európában nem volt a termés jobb, mint a mit középtermésnek szoktunk nevezni. Orosz- és Olábországban nem termett annyi a mennyi elözön- lené a piaczokat, s lehetetlenné tenné számunkra, hogy jó vásárt csinálhassunk. Amerika valamivel többet termelt ugyan, mint a múlt esztendőben, de nem oly felette sokat, hogy a felesleg lenyomhatná az árakat. Nem is itt kérendő annak az oka, hogy ga­bonáink ára oly félelmésen alászállott; hanem ama körülményben, hogy beteg államban, korrumpált kormány alatt, rósz gazdálkodás mellett — minden pusztulásnak indul, a haza minden java veszendő. Jól tudják azt a gabnakereskedők, kik a ma­gyar gazdaközönség keserves munkájának gyümöl­csével üzérkednek, hogy még alig került a szérűről a csűrbe a gabona, már ott áll az éhes adóvégre­hajtó a portán s odazúgja könyörtelen ridegséggel fizess! . . . S jól tudják az is, hogy a rettenő ter­hek alatt amúgy is roskadozó gazda nem fizet más­kép, ha csak gabonáját el nem adta. ügy számíta­nak tehát a kereskedők, hogy ha még oly csekély árt Ígérnek is, a kényszer által nyomott gazdakö­zönség megtölti raktáraikat s ezek koldusbotra jutása mellett, ők milliomosokká lesznek. Furcsa gardálkodás ez a miénk! Magyarország körülbelül három millió méter- mázsa búzát adhat el az idén. — A mostani árak mellett ez nem tesz ki 25 milliót. Pedig ez a mi legfőbb bevételi forrásunk. Ez nem elegendő arra TÁRCZA. Emlékezet. Sötét szemek, leomló szőke fürtök Mosolygó arczu angyala, Gondolsz-e még elvétve, néha rám is, A szótlan, sápadt ifjúra ? Jut-e eszedbe néha az az óra, Midőn megfogtam szép kezed, Aztán a vágy, remény, bánat terhétől Az én kezem mint reszketett ? . . . ° És a jövőnek bus sejtelme által Szivem, lelkem úgy elfogult, Hogy a reszketve tartott szép kezekre Szememnek egy könycseppje hullt... Nem éget-e e köny, midőn hizelgve Csókolja más a szép kezet ? Van-e számomra tartva még szivedben Egy fájó, bus emlékezet? Emlékszel-e? Lásd, én ez óra óta Gondolni másra nem tudok, Mindig követlek bánatos szivemmel, Mint napraforgó a napot. Ez óra édes-bus emléke hint fényt Lelkem viharzó éjjelén, S éltem kietlen, puszta sivatagján Vázként ez mosoly g felém. S midőn te már feledtél engem régen S képem szivedben szétszakadt: Emlékedtől szivem megválni nem tud, Terhétől inkább meghasad. . . Sárffy Elek. Az első „abriktolás.“ (Rajz az egyévi önkénytes életből.) Az október 1-én berukkólók figyelmébe. Szokatlan és uj minden, mi az egy napos ba­kának a szemei elé tárul a kaszárnyában. A hosszú „czugszobák“, azokkal a furcsa vaságyakkal, rajtuk egy árva, de kőkeménységü „strózsák“, mindenik ágy fölött egy-egy fogas, rajta a puska, csákó, komisz­kenyér, köpönyeg s egyéb czókmók, mind olyan egy­forma rendben állitva egymás mellé, — csak a ke­nyér nincs egyforma adagban, egyik baka többet evett meg, a másik jobban spórolt. A „frájbéligos“ élénk érdeklődéssel nézi meg mindazt, — változatosság neki ezt látni, hisz úgy sem lakik itt, tehát csak mint csendes szemlélő ér­deklődik iránta. Érzi ő, hogy ő itt is ur maradt s leereszkedőleg iparkodik megismerkedni az altisztek­kel. A kapitány első föllépte lehangolta, — de hát — gondolja magában — jó viszonyban állok a had­nagyommal, eleget tánczoltunk vis-á-vis egy-egy bá­lon, mindig kezet fogtunk, meguraztuk egymást, a hányszor találkoztunk; a kapitányra majd rá ijesztek ón az őrnagy által. Aztán a hadnagyok valamennyi­ével per tu vagyok, egyedül a kapitányt kell felvilá­gosítani arról, hogy velem másként bánjék, mint a komisz bakával. Mennyire kell szegénynek csalódnia! A mint az altisztekkel fraternizál, szivarral traktálva őket, egyszerre az ajtó mellett dühösen „pucováló“ baka rémült „haptákot“ ordít. Valameny- nyi baka mintha kővé vált volna, úgy áll meg, csak épen a sipkáját kapja le, szörnyű kardcsörtetés hal­latszik és hosszú virzsiniával lép be a hadnagy ur. —• Czimmerkomandáns! kiált már az ajtóban. Csillagos altiszt halad eléje s jelentkezik. — Malacz, disznó, gazember! üdvözli őt a had­nagy ur. Az ajtó fölött por van, valaki nagyot is pökött az ajtó elé. Egy szál szalma a folyosón. Na­pos ! hol a napos ? Rapportra holnap mind a ketten. „Czimmerkomandáns“ busán ereszti le a fülét. — Hát idebenn! kié ez a fogas ? Csupa por, piszok! Fehér kesztyűjével törli végig a fogast s csak­ugyan sikerül rajta némi port fölfedezni. — Kié ez ? Bugyi Mártoné ? tudtam mindjárt, hogy azé a disznóé. Két hétig lesz „házigazda!“ Írja föl a czugszfürer! Végre az egyéves önkéntes elé ér, magában előre mosolyog már, gondolván: „mint változik a dühe egyszerre szelídségre, mihelyt megpilllant en­gem, a kivel annyi jó időt töltött el együtt. Szinte nyelvén lebeg az üdvözlet: „szervusz Feri!“; a „hadnagy ur“ azonban megállva előtte igy szól: — Ki ez az ember? Igaz! emberek vagyunk ruiuduyájan, nagyon is érezzük ember mivoltunkat, mert hisz e kérdésre úgy arczunkba szökik a vér, mintha pofonütöttek volna. Pedig nem is volt oly sértőleg gondolva; ember — Mann; azaz a legénységhez tartozó valami, melyet a „tiszturtól* végtelen nagy távolság választ el. De nem esnék-e rosszul, ha az, kit még tegnap tegeztünk, ma már a végtelen távolság álláspontjára helyezkedik. A „frájbéligos“ megmondja nevét. — Jól van. Jöjjön le a kanclájba. Együtt men­nek le, s ott a „hadnagy ur“ alaposan megmagya­rázza, hogy mától kezdve egész az év leteltéig nem ismerik egymást máskép, mint szolgálati utón. Vége a régi czimboraságnak, ő „hadnagy ur“, az önkéntes pedig egyszerűen egy vezeték név, mint akármelyik baka. A viszony ezentúl az, hogy ő pa­rancsol, az önkéntes pedig engedelmeskedik. Meg­értette ? Persze, hogy megértette. Az ilyet igen hamar meg lehet érteni. Ismételje tehát a mit mondottam. A „frájbéligos“ boszankodik magában. Hisz nem olyan ostoba ő, mint a közbaka, hogy értelmében ennyire meg ne lehessen bízni. Végzett jogász létére ily szamárnak hiszik. De aztán szépen elmondja mégis, hogy ezentúl a „hadnagy ur“ neki csak parancsol­gat s ő csak engedelmeskedik. Sarkantyu-pengés hangzik kívül, az ajtót belöki és belép a kapitány. A hadnagy eléje siet s jelenti, hogy az egyéves önkéntessel tart „iskolát.* A kapi­tány rá sem nézz a frájbóligosra, csak annyit mond, hogy „abtreten.“ A hadnagy hátra int, hogy most már mehet, majd morog valamit „rapport“-ról, s a kapitány erre jóváhagyólag bólint. A mint az önkén­tes már az ajtónál jár, előbb „magát ajánlva“, a mint az művelt embereknél szokás, rákiált a kapitány: — Sie! Az önkéntes ijedten néz vissza. — Jegyezze meg egyszer mindenkorra, hogy nekem sem a maga komplimentumaira nincs szüksé­gem, sem nem tűröm, hogy akkor beszéljen, mikor nem kérdeztem. Olyan „magamat ajánlom“ féle nyá­vogást többé ne halljak. Szalutál egyenesen megfor­dul; kimegy. Érti? Kehrt euch! Marsch! — Jól van kapitány ur gondolja magában a szegény fiú, majd megmondja önnek az őrnagy, hogy velem másként beszéljen. Az udvaron utoléri a „kanczlájból“ utána me­nesztett számvivő őrmester, bakanyelven : „manikulás.“ — A hadnagy ur azt parancsolta, hogy készül­jön zászló-alj-rapportra. Félóra múlva lesz. Várja be addig az első czúgsszobában. A „frájbéligos“ fölballag oda. — Mondja csak czúgszfürer, hogy kell készülni „batalions-rapportra“ ?kérdi a „szoba-komendans“-tól. — Hát puczolni és csákót tenni, válaszol az röviden. Különben addig majd frájter Bartalics fogja magát „abriktolni“ egy kicsit. Hosszú ripacsos, vörös katona szalutál oda a czúgszfürer elé, nagyot csattintva sarkaival, a mint „h a p t á k b a“ igazodik. — Frájter Bartalics! Ehol e a frájbéligos Ab- riktolja! Frájter Bartalics átveszi a frájbéligost, hogy a katonai tudományok előcsarnokába bevezesse. Külön vonul vele s aztán elkezd értekezni ily formán: — Azt tudja maga, hogy mi különbség van a baka meg a frájter ur, aztán a káplár ur, a czúgsz­fürer ur, meg az őrmester ur között. No meg aztán a tiszturak között? — Nem én, válaszol frájbóligosunk hamar fel­fogja a helyzet humoros voltát s jogos kíváncsiság­gal a frájter Bartalics logikai tanulmányaira. — Hát a különbség az, hogy a bakának nincs semmije, a frájter uraknak egy csillaga van, meg a csákókon egy zsinór, a káplár urnák két csillagja, „portupéja“ meg a csákóján „paszomány“, az őrmes­ter urnák meg „stráfiija“ is van az „áfslógján“ no meg aztán a tiszt uraknak aranyból van mindene. — Aha, hát ez a különbség? kérdi frájbélige-

Next

/
Thumbnails
Contents