Veszprémi Független Hirlap, 1884 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1884-07-19 / 29. szám

Szombat, julius 19

V eszprém, 1884.

IV. évfolyam. 29-dik szám.

MEGYEI- S HELYI ÉRDEKE, VEGYES TARTALMÚ HETILAP.

ELŐFIZETÉSI ÁRAK:

Egész évre

........................................6 írt — kr.

Fé

l évre..............................................3 frt — kr.

Negyedévre.........................................1 frt 50 kr.

Egyes példányok ára 15 kr., s kaphatók a kiadó-hivatalban.

MEGJELEN MINDEN SZOMBATON.

Előfizetési pénzek a kiadó-hivatalba, Veszprém, liorgos-utcza 105. szám küldendők.

HCird.etése3s és iTyiltterels

a kiadó-hivatalban fogadtatnak el. Egy hasábos petitsor (tere) G kr.; nyilttér petitsora 20 kr., s a bélyeg.

A szerkesztővel értekezhetni naponta 12—2 óra között. ___

SZ

ERKESZTŐSÉG:

Veszprém, horgos-utcza 105. sz., hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők.

ZECéziratols vissza ».era. ad-ataalc.

A pestis.

Veszprém, jul. 18.

Az ázsiai kolera, ugyanaz a pestis, mely döghalál néven ismeretes nálunk 1881. óta, kiütött Toulon franczia tengerparti városban, s onnan elterjedt a pár mértföldre eső Marseille nevű szintén tengerparti városra.

Az összei hírlapok hozzák a rémhíreket, hogy ebben a két városban naponta 20—50 ember hal meg ebben a szörnyű nyavalyában. Megdöbbentő hir az igaz, de arra is emlékezzünk vissza, hogy 1878-ban Debreczenben, hol nem mint pl. Marseille- ben 150,000 ember, csak 58,000 ember lakik, abban az időben Debreczenben naponta 70 —80 ember halt meg.

A franczia kormány fogadja az angol hajók által behurczolt ragályt aggodalommal ; küzd ellene tehetsége szerint; napok alatt milliókat dob ki a ragály tovaterjedése ellen, s jó lélekkel elmondható, hogy a párisi központi egészségügyi tanács megtette az ő kötelességét úgy, hogy hálával adózhat neki egész Európa.

Van azonban a jó Istennek egy bolond országa is Európában, Németországnak hívják. Hires, arról, hogy ott, a ki betűket ismer, — az mind alapos ember. A ki három embert elámit, az ott mind alapos készültségit, „gründlich“ ember.

S mint minden tudomány szakukban, van az orvosi tudományszakban is egy alapos svindlér-emberünk, kiről azt zengik, hogy a ragályos betegségek egyedüli Messiása a földön csak ő, csak a Koch, csak ő a legnyavalyásabb állapotok legalaposabb ismerője.

S ezt az urat Németország elküldi Tou- lonba, Marseille-be, német nemzeti közköltségen, hogy mondana arról az epidémiáról véleményt.

A véleménye rövid és buta.

Azt mondja, hogy a kolera terjedhet nemcsak emberek, de fertőzött tárgyak által is, hanem azért nem kell határ kordonokat állítani, mert úgyis elterjed ez a pestis egész Európában.

Hát ebben kulminál az egész német alapos tudátékonysága Koch urnák, a min bizony el nem rőkönyödik a többi európai doktorság, legfellebb veszprémi születésű Benkő ur, hogy ime nála is nagyobb svindler akadt!

Hát Kóch ur úgy járt két évvel ezelőtt Egyptomban, hogy megjósolta a pestisnek Európába is átterjedését. Nem sikerült.

Most kapva kap rajta a selme, hogy upre most már itt van a tengerparton, hát kikorrigálódik a harmadévi felsülése.

Hát csak legyünk csendes vérü emberek.

Az ő őrült, butaságos jóslata daczára is minden európai kormány — hál’ Istennek ! még objective gondolkozik — s megtesz a népe védelmére mindent, mi erejéből telük.

Még Magyarország kormánya is.

Pedig van annak úgyis elég kolerája. A választások utóbajai, az antiszemitizmus, az adótárgyalások s az újabban követelt hadügyi vér- és pénzáldozatok.

Hanem azért még Magyarország mindig kiheverte minden baját.

. . . S kiheveri ezután is nemcsak Koch ur svindlerségét, de a saját igazi koleráit is!

K o 1 e r a.*)

A kolera két külömböző betegséget foglal magában, melyek lefolyásukban hasonlók ugyan, de eredetükre és okaikra nézve egészen eltérők.

Az európai, vagy szórványos kolera (cholera nostras) mint nyári kolera majdnem minden év forró szakában előforduló betegség, túlságos erőmegfeszités, meghűlés, hideg italok, nehezen emészthető ételek, éretlen savanyu és vizenyős gyümölcs, főleg dinnye, ugorkasaláta stb. mértéktelen, vagy vigyázatlan élvezete következtében, s leginkább a nyár azon részébe áll be, midőn a forró napokat hideg éjjelek váltják föl; kellő gondozás mellett az ágy melege, meleg hasborogatások, helyes étrend és ópium gyógyszerek bevétele után a kolerának ezen neme gyorsan és legtöbbnyire szerencsésen folyik le.

Sokkal veszélyesebb az ázsiai, vagy járványos kolera, mely Keletindiában keletkezett, hol ugylátszik ősidők óta ki-kitört; nagyobb és járványos kiterjedésben azonban csak 1817-ben lépett fel, s kezdett a szomszéd tartományokra is kiterjedni. Az 1818. év végén már az egész keletindiai szigeten átvonult, s borzasztó pusztításokat tett e járvány. Nagy dühhel tört ki mindenütt, később szelídült, s rendesen csak 2—3 hétig tartott. — Már akkor észlelték, hogy a járvány főleg a nagy forgalmi utak, a folyók és országutak mentében terjed leginkább. 1817. óta soha sem szűnt meg egészen a kolera Indiában; onnan nemsokára Hátsóindiába, Szumatrába, azután Khinába, a Philippi szigetekre, s Jávába csapott át, később kezdett észak és nyugat felé fordulni, s átvonult Perzsián és Arábián, mig végre elérte a Kaspi tó s Szíria partjait és ezzel a földközi tengert. Itt aztán megállapodott. Csak 1829-ben tört ki e betegség az európai határokon, nevezetesen Orenburgban, s a

*) Ma, midőn a kolerajárvány, min olvasóink a lapokból hetek óta értesülve vannak, Khinából átvándorolt Fran- cziaországba, s ott különösen Toulonban — napról-napra nagyobb mérvben kaszálja áldozatait, — időszerűnek találjuk jelen ismeretterjesztő czikk közlését. Szerk.

reá következő évben Asztrakánban. — Innen nagy gyorsasággal aztán tovább terjedt Európa minden részébe.

Magyarországot illetőleg megjegyzendő, hogy itt a kolera járvány nagyobb mérvben összesen ötször dühöngött, még pedig 1831., 1849., 1854., 1865. és 1866. években két esztendőben egymásután. Az 1865. évi aránylag enyhének mondható, a mennyiben az egész Osztrák-Magyar monarchia területén csak 422 ember halt meg, de az 1866-ikban már 165,292.

Az elméleti nézetek eleinte nagyon eltérők voltak a koleráról; kezdetben kizárólag ragályosnak majd kizárólag miazmatikai betegségnek tartották a kolerát: ma már bizonyosan tudjuk, hogy ép oly ragályos, mint miazmatikai betegség, mely csak az esetben keletkezik, ha bizonyos, természetét illetőleg közelebbről még nem ismert méreganyag, melyet koleraméregnek neveznek, az emberi testbe hatol. — E méreganyag eredetileg a földből keletkezik, s igy miazma, vagyis talajkigőzölgés; ez a méreg azonban nem minden vidék talajából fejlődik ki, sőt kizárólag csak Indiában megy végbe ez a processus. Onnan származik tehát tulajdonképen a méreg, mely a koleiai eseteket, bárhol lépjenek is fel, — előidézi. Indiából hozzák be aztán e betegséget a forgalom különféle utain a világ minden részébe. A betegség eme elterjedési módjáról már rég idők előtt az a feltevés kapott lábra, hogy a kolera csirája bizonyos növényi, avagy állati képződmény, mely különösen a légzés által behatol az emberi testbe, s itt ama rombolásokat viszi végbe, melyek a betegség lefolyását képezik. Az orvosok sokat fáradoztak, hogy ily parasita organismust fedezhessenek fel a beteg testében, főleg a belek tartalmában. Végre Kl ob bécsi tanár bizonyos gombafajt talált az emberek bélsarában, melyet okozati összefüggésben állónak tartott a kolerával. Ez a koleragomba csak erős nagyitó üvegen át látható növényi szervezet, mely nagy tömegekben fordul elő a beteg ürülékében. — Mennyire függ össze e gomba a kolerabetegséggel, ezt még nem képes eldönteni eddigelé az orvosi | tudomány.

TÁRCZA.

Feldult világ.*)

Az eső egy pillanat alatt néptelenné tette a a parti sétányt. Mindenki bemenekült a kávéházba s ott ölte az időt, ahogy tudta. Én is odaültem egy asztalhoz s épen azon tűnődtem: cognacot hozassak-e, vagy rumot ? midőn észrevettem, hogy asztalomnál egy ismeretlen, sajátságos tekintetű, különös fiatal ember ül. Fejét tenyerére támasztotta s mereven bámult a semmibe. Öltözéke rendetlen volt, haja rövidre nyírott mint a gályaraboké, szeme alatt mély, kék gyűrűk, álmatlanság, nyomor, lelki küszködések jele. Szótlanul ült ott. Előtte az asztalon egy hegedű hevert.

TJtött-kopott alakja daczára, vagy tán épen ezért, nemsokára magára vonta az egész kávéházi közönség figyelmét. Minden tekintet rá volt irányozva. E koldus jelenség maga köré gyűjtötte a gondolatokat, anélkül, hogy egyebet tett volna, mint zavart villogásu szemeivel koronkint szertenézstt. Balkezével olykor megsimitotta homlokát, majd mintha tekintete elől valamely árnyat akart volna elüldözni, hadonázott. Mozdulatain, arezéu egész lényén látszott, hogy valami csodálatos láz emészti.

Honnan jön az ur ? kérdó hirtelen, miközben egészen hozzám fordult s révedező tekintetét fürkészőleg nyugtatta rajtam.

— Én ide való vagyok, de barátom uram . . .

— Ami engem illett, szakított félbe, én otthon vagyok mindenütt. Eszembe jutott a szép Balaton s megjöttem. Ért az ur egy kissé a muzsikához ? Meg tudja Ítélni a jó vagy rossz játékot? No majd mindjárt játszom egyet — talán nem hara- gusznak meg érte a többi urak sem, aztán ítélje meg: értek-e valamit ?

Tovább beszélt. Elmondta, hogy mily lelkesedéssel csüng ő a múlt időkön, a hegedűsök korszakán s mennyiro silány a jelenkor, mely csak rek-: --------—*) En(lrődi Sándornak tegnap megjelent „Balatoni ég! alatt“ cziniü legújabb kötetéből - mutatványul.

lámok után vesz a művészről tudomást. Reklám nélkül az ember éhen vesz s a ki büszke: még jobban meglakol. Szemefénye, mig beszélt tóvetegen égett; hangjai sokszor mormolássá sziutelenedtek, sokszor még egészen elhaltak. Kezeit ügyetlenül ló- gázta maga körül s minduntalan a fejéhez kapkodott.

Végre felugrott s megragadta hegedűjét.

— Nagyon gyöngének érezem magamat, sóhajtott. Tegnap egész éjjel vert az eső s ma még nem ettem semmit.

Bort hozattam; néhány kortyot ivott, aztán négig kergette a vonót a húrokon. A hegedű mintha sirt volna, majd ismét elhallgatott.

— Nincs bennem elég higgadtság, mormolá a művész. A németek lejátszszák hangjegyekből darabjaikat, ennyi az egész. De engem a szenvedély, a láz pusztít. Nekem nem kell a hangjegy, én egész lelkemmel bele akarok olvadni a hangokba s nem szeretem, ha a papirzörgés megzavar. Nincs bennem elég higgadtság, azért nem fogom semmire sem vinni. Sok lelki háborúságon mentem keresztül, de nem tudok lemondani. Valami mindig visszavon e fadarabhoz. — Tudja, ennek a fának az a tulajdonsága van, hogy együtt érez az ember szivével. Ha össze akarnám törni: felsikoltana.

Ismét végighajtotta a vonót a húrokon s a hurok csakugyan sikoltoztak. Pár perczig tartó előjáték után (mialatt a kávéházi közönség nagy része asztalunk köré gyülekezett) Joachim egy konczert darabjához fogott. Fejét egészen a hegedűre fektette s éles tekintetét a földre szegeszve végkép elmély- lyedt a húrokról szétfolyó hangok özönébe. Ujjai alig hogy mozogtak, csak a vonó gyors futását, hajtásait látta a szem. A legcsodálatosabb dallamok egyike rezgett, zsongott körülem lágyan, édesen, gjúgyitólag, meghatóan. Mikor a darab véget ért, a zenész hálás tekintetet vetett hegedűjére, mintha meg akarta volna neki köszönni, hogy olyan szépen zengett. Úgy rémlet: mélységes állomból ébred s ő is csak egyik hallgatója ama titokzatos hangszernek, melyet ismeretlen léuyek szellemérintései rikatnak az ő kezében.

— Bravo! hangzott fel a közönség tetszése.

Nem sokat törődött azzal, hogy dicsérik.

Kértem, játszszék valamit: Erkel Bánk-bánjá- ból. Nyugtalanul s némi megütközéssel tekintett maga körül, aztán rám s csak úgy, odavetve jegyezte meg, hogy megrendelésre nem tud játszani. Hozzákezdett a Tartini „Ördög-szonatájá“-hoz. Ép ez az elmélyedés s ugyanazon megkövülés! A vonó épp úgy hánykolódott, futott, hajlongott; az ujjak ismét oly feltűnően keveset mozogtak, mint az előbbi darabnál.

Mintha egész zenekar játszott volna. Az egyik húr a dallamot verte, a második csengett, a harmadik sivitott, a negyedik nyögött, búgott s' együttvéve harsogtak, süvöltöztek. Mikor ama halhatatlan trillákhoz ért, melyeknél kisértetszerübb trillák tán egy zenedarabban sincsenek, összevonta szemeldökeit és sötéten, hosszan nézett a földre le. A trillák csak ömlöttek, áradtak a hurokról és egyátalában nem akartak véget érni. Már régen a vegáriába kellett volna átcsapnia s még mindig a trilláknál időzött. Sem a hangokba olvadó lélek, sem az ujjak, sem a vonó nem akartak kiszabadulni e démoni bűvkörből. A trilla mind gyorsabb lett, mind hevesebb, lázasabb ; félsirás, félkaczagás hangjait hallatta, de nem szűnt meg, csak folyt tovább, tovább, mint a medréből kitörő fpatak. Egyszerre rémülten kapta fel fejét a művész hegedűje fájáról s ijedten tekintett szerteszét. Remegni kezdett, mintha attól félt volna, hogy a sivitó s szellemidéző trillák hallatára meg talál jelenni előtte az ördög — vagy már meg is jelent. E gondolatra, e borzasztó eshetőség gondolatára, hirtelen, mintha kettévágták volna: megszakadt a trilla s tovább folyt az ária lassan, csengőn, a legutolsó akkoráik, mely az egyik hurt kettépat- tautotta.

Bámulva néztem e különös ember arczára, mely- ről nagy csöppekben hullott alá az izzadság. Kimerültség látszott rajta s maga is panaszkodott, hogy nagyon el van fáradva.

— Gyenge vagyok a hegedümhöz, szólt bágyadtan, pedig már többször megakartam vele birkózni. Ha játszom rajta: két napszámos erejével — hanem ez mind kevés, ez mint kevés! Egyszer már beálltam molnárnak, hogy hozzá izmosodjam: a gazdám elcsapott. Aztán katona lettem, csak azért,

hogy erősödjem: elkergettek mint a félbolondot. Gyenge vagyok, érzem én ezt nagyon jól.

S e közben folyton törülte magáról az izzadságot.

— Mért nem megy fel Pestre ? kérdém tőle szelíden. Ott felhasználhatná tehetségét-!

— Nem kell nekem a nagyváros, válaszolt sötéten. Három évet tölöttem egykor Bécsben: elég volt az nekem. Jobb szeretem igy a magam kényén: országutakon, utszéli csárdákban, falukon. Zenémet ritkán értik, mert csak klasszikus darabokat szeretek játszani, de vannak napjaim, mikor csak a népdalhoz értek. Mindez a hangulat dolga. Végtelenül szeretnék művészetemnek élni, testtel-lélekkel egészen a művészetnek, de hogy ezt tehessem, hiába, nincs hozzá elég hidegvérem. Hideg vér nélkül nem lehet tanulni, pedig a művésznek nagyon sokat kell tanulnia. Nincs nyugalmam, nem tudok békét találni. Katángkoró vagyok. Nem bírok gyökeret verni. Valami üldöz, valami kerget. Éjszakáim oly álmatlanok, oly nyugtalanok! A lelki háborúságok (ezt a kifejezést gyakran ismételte) minduntalan felzavarnak könyveim s hangjegyeim mellől. Szeretnék fran- cziául tanulni, mert a francziáknak igen jó zenekritikáik vannak; vettem is magamnak egy nyelvtant, meg egy szótárt, im! most is itt vannak a zsebemben (kihúzta zsebéből a két elrongyollott könyvet), de nagyon ritkán jövök a tanuláshoz. Valami titkos hatalom kihajszol éjjelenkint az ágyból s ilyenkor meg kell ragadnom a hegedűmet s órákig kell játszanom a sötétben . . . Oh ezek kétségbeesett hangversenyek!

Olyan különösen, olyan szomorúan hangzott ez a beszéd! Az ember önkénytelenül mély fájdalmat érzett a ragyogó tehetség e rocsainak láttára; értelme olyan volt, mint az egymásra toriodó felhők közül ki-kivillanó napsugár; művészete a láz symphoniája, chaos, melyben égő szilánkok röpködnek.

Alig végezte beszédét, ismét játszani próbált, csöndeseu, mintha csakis magának játszanék.

A „Velenczei Karneval“ ismeretes áriáját játszotta folytonos változatokkal. A hegedű hangjai fokozatosan erősödött, a változatok mindjobban gyorsultak. Harinincz-negyven változat jött egymás után