Veszprémi Független Hirlap, 1883 (3. évfolyam, 1-54. szám)

1883-03-17 / 11. szám

Veszprém, 1883.

III. évfolyam. — 11-dik szám.

Szombat, márczius 17.

MEGYEI- S HELYI ÉRDEKŰ, VEGYES TARTALMÚ HETILAP.

Egy

ELŐFIZETÉSI ARAK:

Egész évre

....................................................... Irt — kr.

Fái évre..............................................^ ^ kr.

Neg

yedévre................................ 1 frt 50 kr.

es példányok ára 15 kr., s kaphatók a kiadó-hivatalban.

MEGJELEN MINDEN SZOMBATON.

Előfizetési pénzek a kiadó-hivatalba, Veszprém, horgos-utcza 105. szóm küldendők.

ZHIird-etésels: és IfcT^iltterels:

SZERKESZTÖSEG:

Veszprém, horgos-utcza 105. sz., hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők.

a kiadó-hivatalban fogadtatnak el. Egy hasábos petitsor (tere) 6 kr.; nyilttér petitsora 20 kr., s a bélyeg.

A szerkesztővel értekezhetni naponta 12—2 óra között.

ICézira/tofe -vissza, n.em. ac3.atn.afe.

Egy-két szó a Veszprémben állomásozó 7-ik sz. honvéd lovas ezrednek czélba vett áthelyezése alkalmából.

Értésünkre esett, hogy a már mintegy vérünkké nőtt 7-ik honvéd lovasezredet eddigi állomásáról Veszprémből Pápára áthelyezni vették czélba az illetékes körök és hogy ezen áthelyezést részben czélszerüségi, részben stratégiai szempontok indokolnák.

Az alkotmányos életnek egyik jellemvonása az, hogy úgy egyesek, mint testületek érdekeik megóvása szempontjából a már be- végzett tényekkel szemben is orvoslásokkal élhetnek s annál is inkább élhetnek preventive a még csak czélba vett intézkedésekkel szemben, akár petitio, akár felirat utján, felhiván az illetékes körök figyelmét az intézkedés czélszerütlensége jogos, méltányos tekinteteket sértő hatása ellen.

És mi csakugyan reméltük, hogy városunk hatósága nem néz közönynyel a kérdés elé, hanem módot fog találni, melylyel az illetékes köröket meggyőzendi, miszerint a czélba vett áthelyezést sem a czélszerüségi, sem a stratégiai szempontok nem indokolják. Vártuk ezt, mert sajnosán kell tapasztalnunk, hogy városunk belélete napról-napra fogy, egyenként veszíti el azon tényezőket, melyek ez ideig amúgy is lankadt életében némi élénkséget kölcsönöztek; szomorúan kell észlelnünk, hogy mig más városok a modern kor jelszavát „előre“ megértve: a legkisebb incidenst is felhasználják fejlesztésükre s felvirágzásuk emelésére, — addig városunk „laissez faire laissez paisse“ lomha jelszava alatt összetett kezekkel nézi, miként vonatnak el egyenként és következetesen azon alapok, melyeken ha nem is a fejlődés, de

TARC/A.

Tragédiám.

Két utat ismerek. A bölcsőt,

Mely kárhozatra: — ez életre hoz;

És a koporsót, mely e földről Menybe visz: — a sir örök almihoz.

H e t e s y Dániel.

A puszta drámája.

(Németből.)

L. v. St—r után: Sárffy Elek.

A magyar alföldnek széles rónaságán utaztam, a költői pusztán. Forró idő volt, nyomasztóan forró, de alkonyatkor hűvösebbé vált.

Aggodalmasan néztem az égre, sötét felhőktől volt az egészen borítva, könnyű, veres-sárga szalagok húzódtak rajta keresztül-kasul. Ismertem e jeleket, égiháborut és zivatart jósoltak azok. Miska kocsis is észrevette, elővett az ülés alól egy piszkos fehér ködment s magára vette. Én is felöltöttem köpenyemet.

— Mit gondolsz Miska, kérdem, beérünk-e szárazon Szolnokra?

Miska még erősebben hajtotta a lovakat s igy

szólt :

— Csak úgy, ha még ma odaérhetünk.

Alig végezte, már is hullani kezdtek az esőcseppek. Tompa robaj hallatszott, ez volt a közelgő zivatar. Szorosan betakartam magamat, mert a vihar a pusztán harcz az életért. Az eső erősebb és erősebb lett. A szél nagy esőcseppeket vert arczomba, hogy szinte sajgott. ... A legsötétebb éj lett. . . . Villámok czikáztak körülöttünk s a menydörgés vadul harsogott a széles rónaságon! . . .

— Miska, kiáltottam a kocsis fülébe, nincs itt ház a közelben, a hol tető alatt tölthetnők az éjét?

Épen felelni akart, midőn egy sárga villám csapott le épen a kocsi mellett a földbe. Félelmetes menydörgés követte. ... A lovak félreugrottak,

legalább a status quo fentartása nyugosznak.

Pedig sajnos, veszíteni valónk más már aligha van.

Városunk keletkezését a honfoglalás önvédelmi harczias viszonyaiban találva: ha nevezetes szereppel bírhatott az akkori idők sajátos körülményeiben, egyáltalán nem bir ma már azon adományokkal, melyek egy modern város fejlődésének feltételeit képezik. Sem természeti fekvése, sem vidékének előnyei nem bírnak oly attractionalis erővel, mely más városoknál a forgalmat s ez által az élénkséget s vele karöltve járó vagyoni jólétet mintegy magához gyűjtve: lépten- nyomon örvendetes eredményeket létesít. És valóban ma már ott állunk, hogy ha nem volna városunk a megye központja, s ezzel karöltve a köziül őzetek székhelye: városunkba tévedő idegen aligha fel nem kiáltana „Ez a halottak városa“. Vagy hol talál az ellen- vélemény támpontot? Látjuk-e városunk életében azon élénkséget, mely másutt a kereskedelem és ipar intensivitása által előidéztetve: a szemlélőre oly kellemes behatással van. Az egy pénteki napot kivéve, mit látunk mindenütt? Gazdagnál és szegénynél, kereskedőnél és földmivesnél, az intelligentia képviselőjénél és az irás-nemtudónál egyformán azon fájdalmas resignatio kinyomata ül az arczokon, mely mintha olvasni engedné: miért a törekvés és fáradozás, hisz egy ember az ár ellen nem uszhatik; e város fejlődésre képtelen, — az ár, az illetékes közegek közönyösségének árja pedig elveszéssel fenyeget.

„Lasciate ogni speranza“ Dante poklának végzetes szavával találkozik az egyes, ki tiltó szavát emelné s hirdetné „tartóztassuk fel városunk enyészetét.“

És épen ezen minden téren nyilvánuló sajnos észlelet indította sajtónkat arra, hogy városunk magistratusának figyelmét felhívjuk ezen czikkünk feliratára, mert úgy látjuk, ha eddig közöny nyel néztünk is elé városunk létérdekeit érintő ügyeknek: ezentúl, hacsak öngyilkossággal magunkat vádolni nem akarjuk, nem szabad egy mozzanatot sem szem elől tévesztenünk, mely kihatásaiban a város érdekeit bár közvetve is érintené. Legyen ez jelszava magistratusunknak s nití'cs kétség, hogy rövid idő alatt örvendetes változás fog beállani városunk életében.

Kezdje meg magistratusunk ezen nemes szerepet mindjárt jelen czikkünk feliratában szövegezett kérdés lelkiismeretes tanulmányozásával.

Meg fogja látni azt, hogy a 7-ik honvéd lovas huszárezrednek Veszprémből elhelyezését mi sem indokolja.

Nem indokolja a czélszerüség, vulgo — takarékossági rendszer —, mert: ha az ezred elhelyeztetik, az óriási költséggel 20,000 forinttal épített helyi — honvédlovarda vagy teljesen használhatlan lesz, vagy csak óriási költségekkel leend átalakíthat ó más czélra. Ehhez, a ki egy lovardának építési rendszerét ismeri: magyarázat nem kell. És e mellett még azon körülmény is döntő, ha már épen a takarékossági szempont tolatik előtérbe, hogy Pápán újból keilend egy lovardát bizonyosan legkevesebb 20,000 írttal felépitni.

E czimen tehát kész veszteség 40,000 ft; nem is említve azt, hogy amennyiben városunkat gyalogsággal akarnák kárpótolni, ezek elhelyezésére ismét uj és alkalmas helyiségekről kellene gondoskodni.

Ha tehát ezen takarékossági szempont

oly fontos államéletünkben: nem hagyható figyelmen kívül a fenti combinatio.

De lássuk a stratégiai szempontot. Ezen szempont csak akkor volna jogosult, ha állítani lehetne, hogy a 7-ik honvéd lovasezred sem tisztjei s legénysége állományában, sem lóállományában a stratégia kívánalmainak meg nem felel. E két állomány — sit Venia verbo — jósága, hogy úgy fejezzük ki magunkat, egymást kölcsönösen feltété’ M; lehet az a tiszti- s legényállomány a legkitűnőbb, ha a lóanyag s gyakorló tér rósz: silány eredményt fog csak felmutathatni; „Buca- ner“-okból „Rozinandek“ lesznek; félistenek helyett „Jézus Mária huszár“-ok. Ha ezt elmondhatják Veszprémben állomásozó huszárainkra, akkor megadjuk magunkat, de mig ezt bebizonyítani nem képesek: az áthelyezés ellen kötelességünk felszólalni.

Pedig azt bajosan fogják huszáraink ellen bebizonyítani; de az ellenkezőt igen könnyen.

A 7-ik honvéd lovas ezred mindig egyike volt honvéd lovas ezredeink legkitűnőbbjeinek, mindenütt az első sorban foglalt helyt. Lóállománya kitűnő, de kitűnőnek is kell lennie, mert az ország egyik legjobb lótenyésztő vidéke szolgáltatja a contingenst. De a gyakorló tér és vidék is mindenben megfelel, a talajviszonyok ellen kifogás nem tehető, mert ha nem úgy volna, annak eredménye a lóállomány rosszasága lenne, minthogy a legkitűnőbb szervezetű ló is szervezetének nem megfelelő talajviszonyok közt csahhamar leromlanék, megcsökkennék — strupirt — és hogy pedig ez nem igy van, mutatja az, hogy a 7-ik honvéd lovas ezred eddig egyike volt azoknak, mely a „strupirt“

Miska minden erejét elveszte fölöttük s azok ragadták kocsinkat ijesztő gyorsasággal. Egyik oldalról a másikra röpültünk, csak fáradtsággal tudtam magamat szorosan tartani. Majd egy szörnyű rándulás folytán a kocsi leroskadt s a földre estem. . . .

Csak félig voltam már ura érzékeimnek, de mégis éreztem, hogy két erős kar fölemel és tovább czipel. Egy nehéz ajtó nyikorgott s láttam, hogy egy világos lakásba menekültünk.

Mélyen lélekzettem s magam körül tekinték. Egy férfi állt előttem a magyar csikósok csinos öltözetében, barátságosan mosolygott s kezemhez nyúlt.

— Rossz időt kaptál ma, mondá.

— Úgy van, szóltam én. S ha nem menekültünk volna szerencsésen ide, ki tudja, hol hevernénk agyonsujtva. Adsz-e szállást nekünk és lovainknak ez éjjelre ?

— Vendégem vagy, mondá egyszerűen.

Azután barátságosan elszedte holminkat. Majd

egy leányhoz fordult.

— Juliska, gondoskodjál ennivalóról, majd én addig a lovak után tekintek.

Kiment. Én ismét lefeküdtem kényelmesen s nézegettem Juliskát, a ki gulyáshust helyezett elém. Csinos leány volt. Fekete szemei, fényes homloka alatt szikráztak a pusztai nap miatt; mint a legtöbb magyar leánynál, különösen kitűnt telt, kellemes termetének alakja. Kék szövet volt ruhája, mely térdéig ért.

Az ételhez derekasan hozzáláttam, a történtek után étvágyam nagyon fölébredt.

— Mi történt Miskával ? kérdeztem Juliskától, a szegény kocsisra gondolva.

— Rádai gondoskodott róla, felelt röviden.

Tovább ettem s önkénytelenül is arról gondolkodtam, hogy mily viszonynál fogva élnek együtt az én szives gazdáim, Rádai és Juliska. Mint férj és feleség ? De Juliska még igen fiatalnak látszik, leg- fölebb 16 évesnek Ítéltem. Talán atya és leány ? Aligha. Azonban e dologról nem akart Rádai felvilágosítást adni.

— Lovaidnak semmi baja. Miskának sem, mondá, egy üveg bort téve elém. Ittam belőle, azután pipát s dohányt vettem elő, megkináltam

Rádait is s azután kedélyesen dohányoztunk a szó-, bábán, várva, mig odakünn a vihar kiönti mérgét.1

— Egész nap egyedül élsz itt? kezdém a beszélgetést.

— Oh nem, felelt. Nappal kint vagyunk a többi pásztorokkal s csak inkább esténkint vagyunk együtt.

— Leányod ez ? kérdém J uliskára mutatva.

— Mit gondolsz ? — Nővérem! felelt.

Azután elhallgatott s csak néha-néha tekintett

a leánykára, a ki még mindig ugyanazon helyzetben állt ott. Én is hallgatva pipáltam tovább, oly fáradt voltam, hogy szemeim lecsukódtak. Rádai ezt észrevette.

— Itt van mellettünk egy kis szobácska, mondá felállva s kinyitva az ajtót. Bizony nem nagyon urias. . . .

Valóban úgy volt. A szobácska csak egy kis zug volt s benne fekvőhely szénából, egy pokrócz- czal. Félretevén pipámat, szívből megköszöntem a nyugvóhelyet.

— Jó éjszakát! mondá Rádai. Aludjál jól nálam.

Lefeküdtem. A fal, mely a másik szobától elválasztott, kákából volt s annyi nyílás volt rajta, hogy az egész szobába be lehetett látni.

Félálomban voltam már, midőn Rádainak hangos szavai fölébresztettek. A csikós a szoba közepén állt, kezeit mellén egybefonva.

— Tudni akarom Juliska, úgymond, hogy ismét itt volt-e ma Jóska?

Amaz sokáig hallgatott s végre határozottan igy szólt:

— Igen, itt volt! . . .

Rádai homlokára ránczok gyűltek, sötét szemeivel fenyegetve tekintett a leánykára.

— Juliska! mondá s szavai oly hangosak voltak, hogy csak alig tudta mérsékelni a kitörést. Tudod, hogy nem akarom, hogy az a ficzkó utánad Szaladgáljon. A szemtelen még ide mer jönni! . . , psak egyszer lássam itt még, akkor — akkor — —

A végét nem értettem, de láttam, hogy jobb kezének ujjai az övében lévő kést markolászszák.

Juliska arczán a sötét dacz egy vonása jelent meg.

Rádai fel s alá járkált a szobában, azután nyugodtabb lett s hangja csendesebb, midőn igy szólt:

— Tartózkodjál attól a kölyöktől, mert nem becsületes ember. Csak károdra lesz.

Feleletre várt, de nem kapott.

— Jó éjszakát! mondá végre s láttam, a mint a szoba hátulsó ajtaján kiment.

Engem a beszélgetés nagyon felizgatott, egészen éber lettem.

Juliska egy darabig csendesen állt, azután leült. Majd a szekrényből egy csomagot vett elő, melyben ruha volt. Az asztalra tette, kezei csendesen játszottak vele.

Ezután kopogást hallottam az ajtón, felemelkedtem. Juliska kinyitotta azt s egy fiatal embert láttam belépni. Csinos volt, ifjú arczán villámlottak sötét szemei s midőn fehér subáját magára vette, szép sudár alak volt. Átkarolta a leánykát s megcsókolta gyorsan. Minden szenvedést feledni látszottak egymás mellett.

— Készen vagy ? kérdé végre halkan.

Juliska intett s megfogta az asztalon lévő

csomagot.

— Jöjj, jöjj, szólt az ifjú, őt az ajtó felé huzva.

Egy pillanatig habozni látszott, eszébe juthattak testvére szavai. Azután elhatározólag eloltotta a világot.

Sötét volt egészen és csend, kívül süvöltött a szél. ... Én izgatott valék, féltem a jelenet végétől.

. . . Hirtelen átható kiáltást hallottam, azután dörgő szavakat. ... A másik szobába rohantam. . . . Az ajtónak nyitva kellett lenni, mert a szél jéghidegen süvöltött be. . . .

. . . Nem láttam semmit, az ajtó után tapogattam. Lábam valamiben megbotlott, lehajoltam — Juliska volt. Fáradtságomba került, mig világot gyújtottam.

. . . Ott feküdt Rádai a földön élettelenül, a vér csörgött szive mély sebéből, s föléje hajolva a leány, ki a testvér halálát okozá.

Elborzadtam, kezeim reszkettek. Az ajtót bezártam s Juliskát felemelni akartam, de akkorra ő már felállt. Rádait az ágyra tettük s életre hozni