Veszprémi Független Hirlap, 1883 (3. évfolyam, 1-54. szám)
1883-07-21 / 29. szám
Veszprém. 1R83 III. évfolyam. — 29-dik szám. Szombat, julius 21. *11 1 1 .................................... ... i. 11 ...............— ' ..........—-------------------------- ' MEG YEI- S HELYI ÉRDEKŰ, VEGYES TARTALMÚ HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egiäz évre.................................................6 frt — kr. Fél évre...................................................3 frt — kr. Neg yedévre............................................1 frt 50 kr. Egy es példányok ára 15 kr., s kaphatók a kiadó-hivatalban. MEGJELEN MINDEN SZOMBATON. Előfizetési pénzek a kiadó-hivatalba, Veszprém, horgos-utcza 105. szám. küldendők. Hird-etésels és ZtíT^iltterels: kiadó-hivatalban fogadtatnak el. Egy hasábos petitsor (tere) 6 kr.; nyiltte'r petitsora 20 kr., s a bélyeg. A szerkesztővel értekezhetni naponta i2—2 óra között. SZERKESZTÖSEG: Veszprém, horgos-utcza 105. sz., hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratod "vissza nem adatnak. A legmagasabb swindli. Veszprém, jul. 21. Az ugorkaivad beköazönése, a mint a társaséletben, úgy a sajtóban s a bürokráczia hivatalos szobáiban is egyaránt érezhető. A társasélet pang. Saison morte van. A hírlapok üresek, akár a lejárt garad; csak a tisza-eszlári bűnügy kisért bennük a néhai molnár hazajáró lelke módjára. A hivatalok is kiürülnek; fürdőzni megy a sok meghagy atik—körmölésbe fáradt miniszteri hivatalnok; akiket pedig ott felejtettek magnak a hivatalban, az most mind azon töri a fejét, mit kellene csinálni, hogy egyáltalán valamit csinálni látszassanak? Eféle ásitozásteljes buzgóságnak lehetett a szüleménye ama, általunk is közelebb köz- lött keresk. ügyi miniszteri rendelet, mely meghagyja, hogy a szőlők most ismét megvizsgáltassanak községekint, még pedig a legnagyobb szigorral s a jelentéseket lóhalálban fel kell küldeni a Budapesten székelő központi fillokszéraevő minisztériumban. Volt alkalmunk sokszor erre a még most is nagy hajszával folyó hivatalos fillokszera- vadászatra kimondani a nép szentencziáját. — Swindli az egész. Ezt mondja az ország összes érdeklett szőlőbirtokossága, mely meggyőződött, hogy sem a szénkénegezés, sem a ritkítás, sem a gyökeres kivágás nem segít — amennyiben egész megyék szőlőtelepeit nem lehet kivágni, s ha ki is vágatuk, ki biztosit, hogy a fertőzött szőlőből a kivágás előtt nem-e hurczolta-e el a fillok- szerát, ember, madár vagy nyúl a szomszéd megyébe. Aztán repülni is tud a fillokszera. Hát azok ellen nem lehet repülő vasvillás strázsakordont állítani. így lévén a dolog, svindlinek mondjuk ma is a kormány ez eljárását, mely csak hiábavaló óriás költségeket, terhet ró a népre. Mikor annak idején a megyénkben folyó szénkénegezés ellen irtunk, Budapestről azzal nyugtatták meg szerkesztőségünket, hogy a szénkénegezés ellen ko rá n szólalunk föl; annak a hatását csak később fogjuk észlelhetni. Hát most azt is észleltük. A vörösberényi határszőlők egyikében, Lángi uraméban fölfedezték tavaly a fillok- szerát s nosza, neki estek s össze-vissza kristérozták széukéueggel. Hanem a kristérozó munkásnép közül egynéhánynak eszébe jutott: „jó volna kipróbálnyi ezt a fillek- szárius orvosságot“ s tettek azonképen, hogy a szőlő közepén itt-ott több helyen nem szénkénegezték meg a tőkéket s ezeket a tőkéket megjelölték. Mi történt? . . . Hát tessék a budapesti méltóságos fillokszera uraknak a saját szemükkel meggyőződni arról, mi történt a Lángi uram szőlejében. A mely tőke megszénkénegeztetett, az száraz, csupasz tönk. Azon tőke ellenben, mely nem élvezett a szénkénegből, pompásan virul s terem mint az áldás . . . Hát ez a legmagasabb swindli! A ki még erre is tud kádencziát vagy el képes csűrni-beszélni ... az báti'au elmehet Nyíregyházára is tárgyalni! Veszprém, jul. 21. A veszprémi helyi szárnyvasut ügye; a minapi közgyűlés szülte szerencsétlen félreértések kölcsönös felvilágosítása után kezd ismét felélénkülni s mint biztos tudomásunk vau, azóta a befizetések is 3000 írttal szaporodtak, úgy, hogy a 470 részvényes közül a mai napig csak mintegy 65-en nem fizették be eddigi köteles részjegyüket. — Az alakul- katásra megkivántató 18000 frtnyi összeg, ez elmaradt részleteknek pár nap alatt történendő beki- vánt ával együtt lesz s az alakulásnak ez esetben mi sem fogja útját állani. Részünkről csak örülünk ama hírnek, hogy a derék, ügybuzgó P a á 1 Dénes a félreértések ily tisztázásával ismét folytatandja ez ügybeni tevékenységét s mint halljuk, a további teendők meghatározása czéljából legközelebbre közgyűlést hivand egybe! Győr hálája Veszprém iránt. 28. B. 1883. Győrvármegye közönségétől. Kedves Barátaink és Atyánkfiái. A folyó év első havában lezajlott rendkívüli árvíz veszély alkalmával sújtott lakosságunk segélyezésére önök területén egyesek és testületek által gyűjtött és részint közvetlenül, másrészben a nagy- méltóságu m. kir. Belügyminisztérium utján ide küldött kegyadományokért hálás köszönetünket és elismerésünket nyilvánítjuk, és egyidejűleg baráti üdvözlettel felkérjük önöket, hogy hálánk ama kifejezését bölcs belátása szerint a nagylelkű adakozóknak becses tudomására juttatni méltóztassanak. — Kelt Győrvármegye törvényhatósági bizottságának Győrött 1883. évi február hó 19-én tartott rendkívüli közgyűléséből. Győrvármegye közönsége nevében Lasberg Rezső, s. k., alispán. Veszprém vármegye t. közönségének Veszprémben. Zombatfalvi ZOMBATH ISTVÁN m. kir. honvéd-ezredes. „Hullnak, hullnak, egyre hullnak Legjobbjai a magyarnak! Egygyel ismét kevesebb. . . . Népek meséje már csak, hogy volt egykor egy idő, midőn a magyar nemzet lerázva a béklyót kezéről, melylyel a zsarnokság brávói rakták meg, ment, hogy visszavijja, megvédje egy félvilág ellen veszélyben levő ősi szabadságát. . . . A nemzet ifjúsága, szine-java fölemelt fővel, nyílt tekintettel ment a csata véres piaczára, hogy inkább meghalva legdicsőbben az égi szabadságért, holttestét dobja zsákmányul oda a vérszagtól mámoros pribékeknek; minthogy élve szolgáljon lelkének meggyőződése ellen, minthogy éljen oly hazában, mely — rabok hazája . . . Mesés világ volt ez . . . mesés világ! Vannak olyanok is talán, akik ma már el sem hiszik. . . . Isaszeg, : . . Vácz, . . . Nagysarló, . . . Budavár . . . halmai, sziklái tudnának sokat regélni, — ha volna mainapság, aki meghallgatná a dicső regét — egy csodálatos ifjuseregről, mely meghalt a hazájáért, mert akkor szép volt* nemes volt a hazáért meghalni. Ő is ott volt! . . . Zombatfalvi Zombat István is ott volt, azok közt a félistenek közt, akikre akkor csak áhítattal, s lehunyt szemekkel mert tekinteni egész Európa. Ifjú volt, alig 21 éves, mikor megharsant a harczi kürt Kárpátoktól Adriáig. Megértette, hogy a haza nagy veszélyben van, szüksége lösz ifjú karokra s ment oda abba a seregbe, hol a lánglelkii költő dala zengett, csodákat teremtve az emberi szivekben: „Talpra magyar hi a haza, Itt az idő, most vagy soha!“ Ifjú volt nagyon. Gyönge arczát a csaták lőporfüstje barnította meg, hangját az ágyuk zaja közt tanulta megerősíteni . . . Szive szerelme is ott lön mélyebb, mert mindig jobban szerette hazáját. . . . Mesés világ volt ez, ... . nagyon mesés világ! . . . A mesének vége lett Világosnál . . . Azután megkezdődtek a szenvedéseknek hosszú napjai. Oh az aradi vár sokat tudna beszélni azokról, akik szenvedtek ott végtelen kínokat hosszú éveken át . . . Ezek között volt négy hosszú évig Zom- b a t h István is, akkor még mint 22 éves ifjú, de már fölavatott martyrja a szabadságnak. Nagy bűne volt, szerette hazáját, s mint őrnagyot fogták el. . . . Naponként kevesebben lesznek, alig egynéhány hét előtt tettük az egyik harczost, most a másik szabadság hősének koporsójánál hullatunk honfiúi könynyeket! „Pusztulunk, veszünk, Mint oldott kéve Széthull nemzetünk !“ Zombatfalvi Zombath István született Somogy- megyében. Derék nemes szülők gyermeke lévén, a tudományos pályára készült. Tanulmányainak befejezéséhez közeledett már, midőn, az ősi jogaiban és szabadságában megsértett nemzet: „Vészben a haza!“ kiáltása — az Íróasztaltól őt is a csaták mezejére vitte! Több véres ütközetben résztvett, ifjú keblét bátran kitárta a repülő golyózápor előtt. Hajh, de a sors könyvében nem az volt megirva, hogy rajta is teljesüljön a költő jóslata: „Ott essem el én A harcz mezején.!“ . . . TÁRCZA. Sajtó fogságban. Egy kicsinyke kis kert. A kertben halovány- piros rózsák, sárguló levelű akáczfák, a fák alatt egy ifjú bolyg; sápadt arczával nagyon hasonlít ahhoz a beteg ákáczfa leveléhez. A hervadó fa levelére le-leszáll egy kis eltévedt madár, azután cseveg-csicsereg olyan édes hangokon, mintha csupán zöld erdőből és boldogságból állna ez az egész világ. Szegény kis madár, be rósz helyre tévedtél te ide! Rósz emberek, nagyon-nagyon rósz emberek laknak itt — nem értik meg azok a te csicsergő danádat! Jobb lesz csak szállj vissza oda, ahonnét eljöttél, ott a Duna közepében, azon a tündérszige- ten van a te hazád, ott hálásabb közönséget találsz, akik ha nem is tapsolnak ki, de legalább elismeréssel áldoznak kedves művészetedért. Szállj el arról a hervadó fáról, hiszen nem látod-e milyen sárga annak is levele F annak is fájhat valami ott belül, annak is rág egy féreg belsejében, ép úgy, mint azoknak, akik alája pihenni járnak. Olyan sápadt arczu emberek is azok! Csak úgy lézengnek, beesett szemeik körül olyan csodás piros- ság árnya vonul; amely oly nagyon hasonlít a haldokló hagymáz beteg arczszinéhez; lefogyott testük meggörnyed a darócz alatt, azután oly végtelen szomorú valamennyi. Úgy mondják, hogy bűnös emberek ezek, nagyon bűnös emberek! A földi igazságszolgáltatás sújtó keze utolérte őket, és azért szenvedniük kell sokáig — nagyon sokáig! Néha azután egy-egy befejezi szenvedését. Oda a sárga akáczfa alá tesznek egy faragatlan fa-koporsót, egy azok közül a lézengő emberek közül nyugszik benn — megszabadult. Azután eljön a pap az egyházfiával, beszenteli azt a bűnös testet, s oly szomorúan zeng a szent ige: Requiem aeternam Donaei domine. A testetlen koporsót egy köny nélkül feldobják egy kétkerekű kocsira, a holtat elviszik, a kis kert ismét csendes, elhagyott lesz; nincs ott más senki, csak az a kis bohó csicsergő madár, meg az a sápadt ifjú. Hát azt mikor viszik ki innét? Szerettem mindig a rózsákat! . . . Olyan kedves virágaim ezek nekem, olyan jól •sik az én szemeimnek elnézni azt a mesteri szirmokat, melyeket az a magasztos művész oly bámu- latraméltó Ízléssel illesztett együvé! Ebben a kis kertben is azóta jobban szeretek járni, mióta annak a halványpiros rózsának bimbója kifeslett. Halványpiros rózsa, halovány virágom! Úgy csendes estéken, midőn a nap eltűnt már, s a magas épületek hosszú árnyakat vetnek, amikor elhallgat az én kis csicsergő madárkám is; akkor szoktam én meglátogatni az én virágomat! Odamegyek közvetlen közelébe, azután hallgatom azt a csodálatos susogást, amit az alkonyi szel- lőcskével véghezvisz. . . . Olyan csodás dolgokat beszélgethetnek azok ott egymás közt és szomorú is lehet az a beszéd nagyon; mert egy-egy piros levél arról a rózsafáról le-lehull szép csendesen. . . . Lám a rózsa is tud könnyezni! Szegény halovány piros rózsa! . Régi időknek édes-bús emléke ébred fel szivemben ; eszembe jut az én szép halovány rózsám, az én kedves virágom! Be rég is nem láttam őt, istenem be régen! Egy hosszú tél, egy hosszú tavasz elmúlt már azóta! O is olyan halovány, ő is ép oly szelíd, mint ez itt; azért vonzódom talán úgy ehhez is. . . 0 is úgy szenved, ő is úgy eped, mint ez, azért ez a rózsa nekem a legkedvesebb virágom. Úgy fáj néha, mikor hallom a porkoláb kulcscsörgését és búcsút kell vennem egy hosszú éjszakára az én kedves kis barátnémtól. A buesuzásunk ilyenkor megható! Én fölszedem a lehullott szirmokat és elviszem emlékül. Ő meg, mintha köszönetül meghajtaná csábos kis fejét. Isten veled, én kedves szép barátnőm, isten veled! Majd ha egykor, hosszu-hosszu idők múltán elmegyek innét, elmondom annak a másik szép virágnak, hogy mint szerettelek, mint vonzódott a lelkem hozzád! Talán nem lesz féltékeny reád, hisz az ő emlék é é r t szerettelek! . . . Tizenkét lépés a hossza, hét lépés a szélessége, megmértem megszámlálhatatlanszor. Van rajta egy vastag tölgyfaajtó és három ablak. Amilyen alacsonyan van az ajtó, két oly magasan vannak a szűk ablakok. Bizonyosan azért, hogy jobban besüthessen rajtuk a nap. Ez az én szobám. Van itt egy hatalmas íróasztal is, úgy mondják, abból az időből való, midőn a most hazátlan, legnagyobb élő magyar] Kossuth szenvedett itt magasztos eszméiért. Az Íróasztalon kívül, étkező asztal, egy éji szekrény, fekete vaskályha és kép gyanánt a „házszabályok* ékítik szállásomat. Hanem az ágyam, az ellen panasz nem lehet. Vaslábakon nyugvó három szál deszka, a deszkán szalma matrácz, ezen pedig két szőnyeg, de nem Perzsiából; hanem az „első hazai pokrócz gyártelepről“ — 111 a v á r ó 1 való. Ezt csúfolják itt ágynak. Az ágy fölött egy deszkára állított fekete táblácskára pedig szép fehér betűkkel Írva van: saját becses nevem. Különben a harmadik emeleten, a templom tornyában lakom. Hanem azért kilátás nincs; belátásban azonban van módom. Szilárd alapokon épített ajtóm közepén ugyanis van egy sajátságos négyszög alak, ennek a közepén ismét van egy félszemre való gömbölyű lyukacska, amelyen betekintve gyönyörködhetik a szemlélő cellám egész belső világosságában. Ez az én „otthonom“ négy hosszú hónapon keresztül. A tél itt búcsúzott el tőlem, a tavasz enyhe levegője azon a szűk ablakokon jött be néha hozzám, a nyári napnak első sugara is itt üdvözölt. Különben egy jó oldala megvan ennek az én szállásomnak: nem sok örömmel vettem fel, de nem is fog fájni tőle a megválás! Nyugalmamat nem igen szokták háborgatni. Reggel négy óra felé egy csengetyü szólal meg, melynek hangja oly nagyon hasonlít a lélekharangéhoz. Ez azt jélenti, hogy már föl lehet kelni. Öt óra tájban kulcs-csörgés hallatszik, jön a fogházőrmester, kinyitja az ajtót, benéz, szerencsés jó reggelt kíván, azután megy tovább. Hat órakor hozzák a reggelit, tizenegykor az ebédet. Ebéd előtt, ebéd után azután lehet sétálni, fürödni, amennyit kinek tetszik. . . . Este nyolcz órakor ismét megszólal az a sajátságos hangú csengetyü, akkor iámét eljő az a három csillagos porkoláb, „jó éjszakát* kíván és bezárja a nehéz tölgyfaajtót. Jó éjszakát! jó éjszakát! Azután csend lesz, nem hallatszik semmi más, csak az őr egyhangú lépteinek zaja ott künt az ajtó előtt. Néha-néha ez is megáll, benéz az ajtórésen és megirigyli a nyugalmat attól, aki ott nyugszik csendesen . . . legfölebb a múlt és jövő álmaitól, ábrándjaitól zavarva. . . . . . . Be különös is lesz az egykor, ha majd senki sem zárja ráfii az ajtót! . . A És ekkor megnyílik az álmok birodalma. Eszembe jut egy ifjú története, akit egykor, régen igen jól ismertem. Régen volt az, nagyon-nagyon régen! A gyermek szegény volt, talán senki sem szerette ezen a nagy világon !... A gyermek elhagyatva volt, de lelkében élt az égi szikra, tudott lelkesülni azért, ami szép, ami jó; tudott szeretni is véghetet- len, de nem értette meg senki sem ezen a világon. És az ifjút megszállta a kóborlási vágy, s midőn senki sem akarta megismerni őt, midőn nem volt senki sem, akire lelke lángoló szerelmét ráruházta volna; akkor elment és lett belőle — vándor komédiás! És megkezdődtek az ő szenvedésének súlyos napjai. Hideg, csikorgó téli éjszakákon, midőn más emberek meleg párnáik alól gúnyolták a természet vad dühét, ő ott nyugodott a színpadon, feje alja volt Lear király trónlépcsője és betakaródzha- tott Hamlet szellemének köpenyével. . . . Szemének reszkető pilláira reáfagyott a köny, de ifjú lelkét az eszmék lángja melegité s nem hagyá a kétségbeesés örvényébe sodorni a küzdő gyermeket. . . . Oh ez ifjút ismerőin nagyon! . . . — — — Evek múltán az élet szomorujátékában a jelenet még gyakran változott. . . . És az ifjú szenvedett sokat. Katonája lett egy idegen érdekekért küzdő seregnek, s hosszú téli éjszakákon őrizte az üres silbakot, nézte a csillagokat, amelyek mintha fényesebben ragyognának ott fent az égen akkor, midőn a fagy itt lenn jégvirágait festi a csendes lakok ablakaira. . . . Nem tudja az, hogy mi a szenvedés, aki a társadalomban azon emberekkel, akik vele egy színvonalon állnak — érintkezhetik. Csak az szólhat a szenvedésről igazán, akit saját világából kiraboltak és beleerőszakoltak egy másik világba, mely lelkének idegen, mely kedélye jobb részének minden gondolatát le a sárba rántja. Csak az szólhat a szenvedésről, aki a korlátlan szabadsághoz szokott lelkét oly egyéneknek kénytelen alávetni, akikkel más körülmények közt szót váltani is szégyelt volna. Ah ez ifjúnak sem az fájt, hogy fagyos hajnalokon söpörni kellett a kaszárnya udvarát, nem az, hogy elhagyott egy kedves otthont, ahol könnyeztek, és imádkoztak; nem az, hogy lelke bálványának tán örökre istenhozzádot mondott; hanem az fájt, akkor futott a vér pirulni tudó arczába, midőn a lieutenant ur kegyesen megveregette a vállat! Oh ez ifjút ismerem nagyon! Az „Antal ur“-nál nincs eredetibb ember a
