Veszprémi Független Hirlap, 1882 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1882-09-16 / 37. szám
lan zsarnoknak tüntetik fel azt a magyar nemzetet, a mely a közös haza népeinek egv évezreden át meghagyta nyelvét, szokásait s őket is egyenlő jogokban részesité és azt mondják, hogy e nemzetet „a lelkiismrret félelme az öntudatosan (!) müveit igazságtalanság következményei felett* bántja. Ha a Narodnie noviny emberei e pár soron kivíil soha egy betűt sem Írtak volna, úgy e pár sorbél is kiolvashatják azt, a mit ők — félve az igazság büntető kezétől, a közoktatásügyi miniszter rendeletével szemben tagadásba vesznek. E néhány sorból is megtudtuk, hogy ők minket magyarokat igazságtalan zsarnokoknak tartanak, a miből mi — önkénytelenül is — azt következtetjük, hogy ők minket nem szeretnek, sőt talán gyűlölnek is, — de velünk semmiesetre sincsenek, a ki pedig velünk nincsen az ellenünk van, mert sehogy sem képzelhetünk magunknak egy összetartozó nemzettestet, melynek egyes részei különböző irányban grasszálnak. Ebből most már önkénytelenül az a kérdés keletkezik, hogy igaza volt-e a miniszter urnák, a mikor a Narodnie noviny működését hazafiatlannak qualifíkálta ? Igazságtalanság kö vette tett-e el a Narodnie noviny emberein, a mikor lapjuk, mint veszedelmes orgánum a belügyminister ur figyelmébe ajánltatott ? Az első kérdésre, úgy hiszem, mindenki megtalálja a feleletet, a ki Narodnie noviny embereinek fent idézett, fejünkre zúdított vádját olvassa, s a ki hazánkon belül csak magyar hazafiságot tud képzelni. Igen, a minister urnák igaza volt és csak az kár, hogy rendeletét már régebben nem bocsátotta ki! A második kérdéssel azonban behatóbban kell foglalkoznom, mert itt bizonyítékokat kell szolgáltatnom arra nézve, hogy a Narodnie noviny csakugyan magyar államellenes tendencziákat hirdet. Most hát kik a Narodnie noviny emberei ? Nem mások, hanem ugyanazok, és hű czimbo- ráik, a kik a slovenská maticát állapították meg Turócz-Szt.-Mártonban állítólag abból a czélból, hogy a tót irodalmat ápolják s terjeszszék, de voltaképen azért, hogy legyen egy központjuk, a honnan pánszláv agitácziójukat egyesült erővel s az irodalom segítségével folytathassák. És sikerült is nekik jó ideig eme bűnös üzelmeiket palástolni, sőt az a nagy- rőczei ev. gymnasium is, melyen magyar szót nem lehetett hallani, s melynek egyik tanára merész szemtelenséggel azt mondotta kathedráján, hogy minden kimondott magyar szó után a szájt ki kell öblíteni, — az a gymnasium is — az autonómia ezen noli me tangere virág leple és oltalma alatt — háborítatlanul nevelhette azon russophil panszlávok gyermekeit a kiknek egyike — a hírhedt Húrban fia, — tőlem egyszer gúnyosan azt kérdezte, hogy az utazó táskámon levő kivarrott czimer (Magyarország czimere volt!) vájjon szülővárosomnak czimere-e ? Akadtak azonban emberek, a kik figyelemmel kisérték a slovenská matica működését és a röczei gymnazium túlkapásait s igy aztán megtörtént az, hogy ez utóbbit egyszerűen bezárták! De a veszedelmesebb intézet, a matica ezentúl is megmaradt. Szerény magam is voltam azoknak egyike, a kik turóczi maticát szemmel tartottuk. 1875-ben egy czikksorozatot tettem közzé a Pozsonyban megjelenő »Westungarischer Grenzbote“ ez. politikai napilapban (Simonyi Iváné), melyben az erdélyi szászok és a felsőmagyarországi pánszlávok, különösen a matica hazaellenes agitácioiról szóltam, s a mely czikkeket a budapesti lapok is reprodukáltak, minek az lett a következménye, hogy Tisza Kálmán belügyminiszter a slovenská matikát bezáratta. Ezen intézkedésre alapos okai voltak a belügyminiszternek s én most csak azt kérdem, hogy vájjon a matica fractiója, mely most a Narodnie noviny szolgálatában áll, hazafias szellemben működhetett-e az általa fentartott lapban! Erre úgy hiszem, mindenki megtalálja a feleletet, a ki tudja, hogy »kutyából sohasem lesz szalonna.“ A kik Szvatopluk ideális országáért esedeznek, azok nem lehetnek Árpád szerzeményének barátai és fentartói. Azért én s velem együtt mindazok, a kik a Narodnie noviny embereinek intentióit ismerjük, csak helyeselni tudjuk a közokt. m. kir. minister rendeletét! Bánfy János. Honvédség köréből. A fehérvári 65-ik zászlóalj Várpalotáról e hó 8-án elindult; az egész menet alatt esett, -— legénység egészen át ázva érkezett meg déli 12 órára Veszprémbe. Ugyan ez órában érkezett meg a Győr- pápai 72-ik és veszprémi 71-ik zászlóalj. Az elszállásolás a polgárságnál van, kivévén a fehérvári zászlóaljat, melynek legénysége a veszprémi huszárok laktanyájában van elhelyezve. E hó 9-én volt a kivonulás a 65., 71. és 72-ik zászlóalj fejlődött vénáiban várták ő cs. kir. Fenségét. A szemle után következett a gyakorlat hadi létszámra emelt századokkal, zárt és szétszórt harcz- módban. Ennek befejezése után a zászlóalj következő „Feltevést“ oldotta meg: A 72-dik zászlóalj védő állást foglalt Markó helység melletz. Feltevés; Egy csapat Veszprémből győzedelmes harezot vívott, — mire az ellenség üldözésére 8 órakor reggel a parancsnok 2 gyalog zászlóaljat (65. és 71-ik) mint elővédet azon meghagyással rendel ki, hogy a Pápa felé visszavonuló ellenséget haladéktalanul és erélyesen kövesse, — hát védjét minden elfoglalt állásában megtámadja és a fő csapatra szorítani igyekezzék. A főoszlop zöme 2 órai pihenés után követni fogja stb. A gyakorlat délutáni 1 órakor véget ért, disz- menet elrendelés után a bevonulás következett. — 10-én d. e. 9 órakor a tiszti-kar ő Fenségének be lett mutatva, ennek befejezte után ő cs. kir. Fensége elutazott Sopronba. Ä VIDÉKRŐL. Noszlop, 1882. szeptember 10. — A „V. F. H.“ szerkesztőségéhez.— Vasárnap reggel fali órám kis mutatója a hat felé szörnyű lassan vánezorgott. Pedig útja rövid, mert a mint tudjuk és látjuk öt a hattól nem messze van, végre valahára elütötte. Én „nyalka gyerek“ botomat kezembe kaptam, és siettem Zoltán barátomhoz, ki valódi kun-magyar szívességgel várt a reggeli italhoz és ételhez. Sietve vágtattam is ám, nehogy megkéssem, igy tiz pohár helyett csak öttel ihassam abból a kilencz esztendős pompás szilvó- riumból. Lent vagyok. Zoltán barátom, bátyám és művészem már-már türelmét kezdé veszteni hollétem felett. Se ülni, se állni, se inni (mit nem is bántam) sem pedig enni nem tudott. Megjelenésemmel étvágya felébredt, s velem együtt türelmesen edde- gélte Lenke kisasszony határtalan szívességéből nyert, magyar paprikás szalonnát. [Mindketten mellbetegségben (?) szenvedünk, orvosi utasítás folytán élünk nyáron is szalonnával (??)]. „No barátom, most kell jönni ? Hol késett annyi ideig ?“ „Hát biz én oda haza motyogtam, helyesebben aludtam“ „Se baj! csak hogy itt van.* „Bizony én is azon gondolattal vagyok eltelve, hogy hála Isten igyunk !* A palaczk már az asztalon állott telve mámoritó, bu és bánatot felejtő itallal. Rögtön hozzá fogtunk és egymás után hajtogattuk a kis poharak édes kedves tartalmát. Hej, iszunk mi, ha a szivünk örvend; iszunk akkor is, ha bánat éri. „Tudja mi újság?“ „Biz én nem tudom.“ „Hát a noszlopi búcsúra hivatalosak vagyunk !“ „Én is ?“ „Persze hogy ön is!“ „Itt van Gyula bácsi meghívó levele, melyben sorban szólít bennünket, hogy mennyünk, mert ez minden hogyan „búcsú“ lesz.“ „Kik mennek még e vidékről ?“ „Hát a bódéi búcsú szépségei: az őszinte és kedves H..., kinek minden tette, minden cselekedete megnyerő, kinek gyönyörű szempárában cs hullámos hajfürtéiben; „tenger vészes éj“ honol. E . . . a Bakony nyugoti szélének annyi jó tulajdonságot, annyi szivnemességet magában rejtő szép leánya. S . . . a régi jó és kedves szőke leány, kinek jóságát és szellemességet ismeri egész falu. I. . . ., a mélyen érző, legjobb lelkű leány, megaranyozott türelemmel és oda adó szeretettel, kinek minden mozdulata, minden tekintete magán hordja a szeretet jellegét. Az ő keblében egy mélyen és igazán érző szív van, mely arra van teremtve, hogy szeressen és boldogítson. Jön végre egy csinos és kedves fiatal menyecske is K .... né ő nagysága, kinél szebb asszonyt bizony Isten csak ritkán láttam.“ És végre Én, ön és Dezső urfi!“ Kissé nem szerettem a helyzetet, melybe sodortatám. Én búcsúra menjek ? Oh Istenem! No jól van; jöjjön az idő és siessen a kocsi én készen leszek. — Megindultunk! — Én az utolsó kocsira kerültem két kedves, igen kedves leány társaságába. Boldog is voltam nem is, mert ilyen szerencsében még soha nem részesültem. Két szép leány: és én!! Ki még azt sem tudom, hány lapja van a budapesti müvelttársalgónak. Hol kezdjem a szót. Az időn? Az nem mutat szellemre. Nem tudom biz én, már hol kezdtem, csak arra emlékszem, hogy . . . boldog voltam, és hogy a társalgás pompásan folyt, és mind H. . . . mind L . . . kisasszonyok meggyőztek arról, hogy bennük szellem, báj, vigkedv, jó lélek, szív és ész egyaránt megvannak! * * * Egyszerre alig-alig vettük észre magunkat, Noszlopon vagyunk. Ez a Noszlop olyan falu forma város, hol országos vásárok is szoknak tartatni. Fekszik a Somlyóhegytöl körülbelül északra, erdőségektől körülvett sikságon, melytől keletre a Bakony- nak utolsó, végső nyujtványai látszanak. Régi falu bizony Noszlop, mert a honfoglaláskor telepedtek le ide a Noszlopy család ősei, kiktől a falu nevét is vette. A mint kocsink a vendégszerető T . . . Gyula bácsi hajlékába berobogott, rögtön kiszaladtak a háziak, hogy bennünket öleljenek és csókoljanak. (Engem azonban nem csókoltak meg.) A házi gazda öröme nagy volt, de nagyobb volt I . . ., Etel és a kicsi Jolán kisasszonyok öröme. Később jöttek: Barcza Béla kedves nejével Devecserből, Jankó j Kálmán és neje Vásárhelyről, Gáthy Ödön Győrből,! rencsetlen levelet ragada fel es kilépett. Csak a szoba közepén vévé észre, hogy felemelt kezében van a levél, melyre barátja bámulva tekintett. Ezen tévedése még inkább boszantá a megütközött Nagyot s a nélkül, hogy meggondolta volna, a levelen tölté ki bosszúját, úgy, hogy azt Kis lábaihoz dobta. Mindketten vérveresek lettek és álló helyükben maradva, rövid, megrázó hahotára fakadtak. Végre Kis lehajolt, felemelé a levelet és miután észrevevé, hogy barátja semmi ellenvetést sem tesz — elolvasó. És miután azt befejezve barátja arczára tekintett, látta, hogy annak szemei könybe lábbadtak. Kisnek szemei sem maradtak szárazon .és érzékeny hangon igy szólt: — Hát azért haragszol rám barátom! mert szeretsz ? én téged régebbről ismerlek, mint őt, én nem válók el tőled soha! Ekkor nagy átölelte őt és zokogó hangon mondá: — Neked el kell őt venned! Ö jobb, mint én. Az én üdvözlésem a legőszintébb, legyen tehát ez a legelső is. — Barátom! de én nem hagyhatlak el téged ! — Nos ? hát menjünk együtt! s azzal karon fogá barátját s elvezeté a vonakodót menyasszonyához ... Midőn ezen sorokat irom, Nagy már keresztatyja a picziny Kisnek és ha ez roszkedvü, ugyancsak hangosan hirdeti, mig az öregek jóízűen megmosolyogják, mily némán csendesen rejtegették azt egymás elől. Munkára fel. (Olvastatott az enyingi általános ipartársulat zászló avatási ünnepélyén 1882. szept. 10.) Ébredt a nép — a kor intő szavára Széttépte százados bilincseit! Lehullt a békó — mint rabszolga többé Hiú bálványokat nem istenit. Munkára fel! ezt irta zászlajára Csodát teremt az egyesült erő. Csömösz István és Nagy Miklós fiatal földbirtokosok Tétről, Neuhauser Imre és Szente Gyula Pápáról, Noszlopy Mártha kisasszony és Némethjegyzőék helyből stb. stb. Voltak még ezenken kívül számosán, de én bizony isten elfeledtem igen soknak nevét, a miért ezer bocsánat! Az ebéd feltáloltatott, a vendégek sorba helyett foglaltak, én az asztal legeslegvégére kerültem szemben egy kedves asszonnyal. Az ebéd műkezekre, ügyesen képzett szakácsnőre vallott. Ebéd után köszönetét mondandó a szakácsnő felkeresésére indultam, és a szakácsnő képében egy viruló szép leányt a házi kisasszonyok egyikét találtam. Szörnyű nagyot álmélkodtam csalatkozásom felett, de azért elmondottam, lelkemből fakadó köszönetemet. A házi kisasszonyban annyi jóság, annyi szívesség, annyi barátság és annyi kellem van, hogy engem, illetőleg Ödönt, egészen meghatotta. Figyelmesen is nézegettem ám ezentúl halvány arczát es igéző fekete szemeit. A hosszú ebédnek vege lett. Az asztalok egy részét kitántoritottuk az ebédlőből, mert nekünk tér, táneztér kellett. Egyszerre csak : „Muzsika szól rákezdik a czigányok“ Tánczra kelnek a legények és lányok, Párosával sorban járják Újra kezdik meg elhagyják.......... Szakadoznak a hurok!! Húzta keservesen, siralmasan a díszben öltözött devecseri banda. A párok felugráltak ................. so rban járták azt a lassú magyart .... azt a vig csárdást. Robogott alattunk a föld ... a szív örült ... a leányok arcza rózsás pírban égett. Jött a vacsora. ... A vendégek még mindegyre érkeztek . . . örültünk az érkezőknek, de legnagyobb „éljen“-t kiáltottunk a győrmegyeieknek. Készültünk a vacsorához; dolgom a kidobott asztal visszahozása volt. Én szívesen tettem .... mert a házi kisasszony mondta (?)... hogy csak tegyem. Fel volt terítve, de már számosabban ültünk az asztalhoz, mint délben. A étkezés kezdetét vette ... a poharak megteltek czillogó sági nectárral, mi az asztal végén többet ittunk, mint ettünk. Végre Csáthy Zoltán ur (a kit én csak művésznek nevezek) a budapesti zene- akadémia egyik legtehetségesebb növendéke fel kel, a czigány prímás hegedűjét elkéri, hogy ő is játszón valamit. Három dalt a „Repülj fecském“-et, „Huzdrá czigány“-t, és „Újvárosi kiserdőben van egy fa“-t játszotta művészi tökélylyel. Én kritizálni nem akarom, de még is azt megjegyzem, hogy a czigányok igen figyeltek. A vendégek megtapsolták. Tökélyt, elegáncziát, tisztaságot és igazi érzést, volt képes dalaiba önteni. Koszoruzza meg művészetét, a jövő: s adják meg az emberek a méltó elismerést, a babért! A vacsorának vége lett. A czigányok újra kezdték, a már megkezdett dalokat folytatták. Kiki a párjával, én a legszebb leánnyal, szintén tánczra keltem, Minden csárdást hatszor huzattunk, hogy legyen a leányoknak a noszlopi búcsúról mit beszélni. A szép leányok viruló jó kedvvel, mosolygó rózsapiros arczczal egyre tüzesebben járták a tán- ezot, nem volt nekik hosszú a tiz ezer ismételt csárdás. Fesztelen vigkedv és öröm jellemezte az egész búcsút. Az idő éjfélre járt. A párok szakadatlan tűzzel és lelkesedéssel folytatták a tánezot. Kívül csendes és nesztelen volt minden. Az ég magasáról a csillagok kis mécsesként világítottak le a néma földre. | Nem háborgatta mulatságunkat senki és semmi, vígan ; voltunk mindnyájan. oly roszkedvü lett — ne csodálkozzunk, mert még nem volt tisztában önmagával, vájjon teljesitse-e azt, a mit a levélben tőle kérnek vagy ne, vájjon megmutassa-e azt barátjának vagy se, és mert félt, hogy barátjától azután válnia kell és mivel, mint becsületes ember — nem akará barátját megcsalni. De Kisnek sem volt különb kedve, mert igaz, hogy szeretett volna nősülni, de még nem tudta magát erre elhatározni és mert iszonyodott barátja gúnyos megjegyzéseitől, de egyúttal igaztalanságnak tartá, hogy őt elhagyja. Ezen időben roszkedvüségük hőmérője a forr- pontra emelkedett és oda jutottak, hogy az egyik azért lön roszkedvü, mert társa pár szóval többet mondott, mint kellett, a másik pedig azért, alig hallott egy-két hangot. Nagy J. magánbeszéde, melyet közöltem, tán még tovább tartott volna, ha Kis belépve, azt meg nem szakítja. Az özvegynek ezen váratlan meglepetés a legnagyobb mértékben kellemetlen vala és a mint a vőlegényt megpillantó, a nélkül, hogy rövid üdvözléseit elfogadta volna, oldalszobájába volt. Ez volt a jel a kölcsönös néma boszantásra, mindketten versenyeztek, hogy felülmúlják egymást az ingerlésben, csekélységgel vesződtek ugyan, de abból ki nem fogytak. így pl. addig, mig Kis távol volt, az özvegy Nagy annak Íróasztal előtti székére egy bábut ültetett, mely veres kabát, sárga nadrág, zöld kalapba volt bujtatva s e felett menyasszonyi koszorú díszelgett. A mint Kis hazaérkezett, a tréfa eme tárgyát első dühében az ablakon dobá ki és öt forintot kelle fizetnie érte, mert a repülő bábutól egy fekete kutya annyira megijedt, hogy félreugorva egy tojással telt kosarat döntött fel. Kis társának e felől egy szót sem szólt, de leült annak asztalához s egy nagy iv papírra nagy nyomatott betűkkel gunyoros szavakban irá le köszönetét — és utóbb a hazatérő Nagy ollóval egyenként kivagdalá s egy iv kemény papírra raggatá fel, úgy hogy egészen más értelme lön egy njabb sértést fejezve ki. Egy napon mindketten csendesen ültek íróasztaluknál hátat fordítva egymásnak. Szorgalmasan írtak és néma csend honolt a teremben. Ekkor Kisnek néhány szó lebbent el ajkáról, melyekből társa azt következteté, hogy menyasszonyához ir levelet. Olaj volt ez a tűzre és az ő boszuságának lángja oly magasra csapott fel, hogy ezen levélírást okve- tetlen meg kelle akadályozni. De Miként ? székét hirtelen hátra tolá, de az megakadva hátradőlt s maga is hanyatt esett vele. Kis megijedt, felugrott, a gonosz szándékból hanyattesettet felsegélé s részt- vevőleg kérdé: vájjon nem esett-e baja ? s csak midőn megtudó, hogy baj nem történt, ébredt fel benne a boszuság, hogy megkezdett levélírásában zavartatott s a legnagyobb mérvű roszkedvvel távozott szobájába. Nagy szívélyesen köszönő meg, de mivel társa már roszkedvü volt és sem szóval, sem semmiféle jellel nem viszonzá, ő is komor tekintettel távozott szobájába. Néhány perez elég volt, hogy mindenikük felismerje kedvetlen állapotát s mindeniküknek szűk legyen a kis szoba, kikivánkozott mindkettő — igy történt véletlen, hogy ugyanegy pillanatban nyiták fel mindketten szobájuk ajtait, melyek éppen szemközt nyíltak s a mint észrevették egymást, meglepetve és némán álltak meg a küszöbön. Már-már bizalmas szavakkal akartak egymás elé lépni — egyszerre eszükbe jutott a bosszúság, melylyel egymást mulattatták és mint setét füst gombolyodott fel bennük a roszkedvüség és mint éji rém lépett közéjük. Mindketten megfordultak és komor tekintettel, némán léptek vissza szobáikba. Felizgatva, részint kíváncsiságból, részint bé- külési vágytól indíttatva, még egyszer kinyitá min- denik az ajtót s kitekintett, de mindenikük boszan- kodva csapta azt be, hogy ezt tette. Egy darabig néma csend lett — semmi nesz sem volt. Végre Kis lépett ki szobájából, a mi ő benne történt, miután a szobát néhányszor fel és alá meglépte — az magánbeszédben tört ki. Elevenség elevenné tesz, izgatottság felizgat. Nagy hallá a magánbeszédet s anélkül, hogy tudta volna, a szelni, az i p a r, mint tündérek leánya Homlokán zöld babérral lép elő. Le a kalappal, és fel azt a zászlót, Hozsánna zengjen ezrek ajkain ! Midőn az egyesült erő, a munka Örömünnepet szentel itt ma ím. Fel azt a zászlót! hadd fürössze csókba Redőit, a rezgő arany sugár Aztán előre, kezdjük meg a harezot Mert még a zászló pálma ágra vár. Csak szorgalom, akarat, és kitartás, A győzelmi babér el nem maradt, Ki küzdni bátor, s szembe száll a vérrel Elébb utóbb, de diadalt arat. így vii-rad ránk a nap, melynek sugára Gazdag virányt hoz, életet lövell. A hármas bérez s a négy folyam határin. Lakó nép, egymásban testvért ölel. Üdvözöllek itt nemzetem virága Velünk ünneplő kedves hölgy sereg! Te, ki a szivek lázos luktetésit Egy pillantásodban felismered; Ki, elsimítod a gondok redőit Midőn a munka nehéz terhe nyom. S erőt kölcsönzesz az elcsüggedőnek Balzsam fakadván édes ajkadon ! És üdvözöllek, kik e lobogóra, S alatta küzdni, megesküdtetek. Munkára fel! de, lelkes buzgalommal S lángzón szeretve hazát, nemzetet. Érte dobbanjon szivetek verése Mig ajkatok utolsót nem lehel. Meid mint a költő zengé : e világon Nincsen kivüle számotokra hely ! S most, szálj le áldások tündér leánya Iíoszoruzzák meg rózsás ujjaid E lobogót! melynek bűvös varázsa Egy szebb jövőben bízni meg tanit. És egyesüljünk, ne legyen közöttünk Mint eddig volt a, kapocs oly laza .... Előre csak, istennél van az áldás, Fel a munkára! — Éljen a haza! Soós Lajos.
