Veszprémi Független Hirlap, 1882 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1882-04-08 / 14. szám
Veszprém, 1882. II. évfolyam. — 14-ik szám. Szombat, április 8. fp © © VESZPRÉMI FÜGGETLEN HIRLA MEGYEI- S HELYI ÉRDEKŰ-, VEGYES TARTALMÚ HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: MEGJELEN MINDEN SZOMBATON. SZERKESZTŐSÉG: Egész évre . Fél évre . Negyed évre 6 frt. — kr. 3 frt. — ki. 1 frt. 50 kr. Egyes példányok ára 15 kr. s kaphatók a kiadó- hivatalban. Előfizetési pénzek a kiadó-hivatalba, Veszprém, horgos-utoza 105. szám küldendők. HIRDETÉSEK a kiadó-hivatalban fogadtatnak el és jutányos árért közöltéinek. A szerkesztővel értekezhetni naponta 12—2 óra közt. Veszprém, horgos-utcza 105. sz., hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok vissza nem adatnak. A feltámadás ünnepén. Budapest, apr. 8. Orömünnepet ül az egész keresztény világ. A Megváltó, ki a népek millióinak a vakliit, a hódítók zsarnoki hatalmával szemben lángoló lelke ihlettségével fennen hirdeté a felvilágosodás, az erkölcs, az igazság, szabadság s a népjog elévülhetlen szentséges tanát------s a Ki meghalt, hogy szive vérével győzze beszabaditó eszméinek halhatatlanságát, Ki meghalt, hogy az isteni Igazságosság örökké éljen . . . új életre kelt s mint örökigaz eszméi : égbe szállt, föltámadott! Ezért méltán a remény, a vigasz magasztos ünnepe a föltámadás! A reményé, hogy a halál után is van egy élet, a lélek szlinetlen élete s a vigaszé, hogy az igazon, - a jón nem vehet erőt a halál sem . . . mert az kezdet nélkül öröktől fogva való s vég- hetetlen mint teremtője -— az Isten! Immár e boldog ünnep óta 1800 évnél többet jegyez a világtörténelem. De a századok, az ezredtörténetek minden lapja mind fényesebbé, mind világosabbá teszi a Istenember megváltó eszméit s mind közelebb viszi a diadalra. A feltámadás első ünnepe után 800 évvel vette kezdetét a magyar nemzet történelme s e nemzet örök büszkesége marad, hogy már legelső királya szt. István a Megváltó tanát fogadta el. Azóta ezer év zajlott le a múltba; küzdelemteljes válságos ezredév, mely a megpróbáltatások lánczolata volt mindezideig. De véle volt a nemzettel a hit, a vallásosság, az erkölcs ereje s megállt rendületlen a földet rázkódtató nagy, véres népmozgalmak közepette is. S bár az idők szomorú jelei vigasztalan végre jósolnak is — ne hagyjon el bennünket a Hit, hogy a Mindenható, ki ezredéven át őrködött áldólag, fentartólag e Hon fölött le nem veendi rólunk jósága teljét ezután sem s a közelgő nagy veszélyek közepette erővel edzendi meg hazaszeretetünk szent lelkesedését — amelylyel elleneinkkel majd bizton szembeszállliatunk. Akkor, ha a megpróbáltatás újabb, végzetes perczei eljönnek majd, legyünk süketek a hamis próféták méregédes szavainak s elnyomva lelkűnkben a pártoskodás viszály- magvát, együttérző lelkesedéssel ragadjuk kezünkbe a kardot, kivívandó ismét e hon, e nemzet jogos, igaz szabadságát. A gyász napjait éli ma nemzetünk, szabadsága letiporva, jogai eltemetvék — de ah, nem örökké. Majd feldereng még észak-kelet felől a biborvéres hajnal, melynek piros sugarai diadalmas hadaink csillogó fegyvereit fogják megaranyozni s a győzelmi riadal hirdetni fogja a Kárpátoktól az Adriáig, hogy a magyar szabadság százados sirja zárait tőré, új életre kelt — föltámadott! .... Ah, ne csüggeteg szivvel, de vágyó rajongással várjuk ezt a regget; szabadságunk föltámadása boldog hajnalát! Helyi kereskedelmünk érdekében. Veszprém, 1882. ápril 7. Nemcsak a t. kereskedő uraknak, de bizony- nyára a helyi tisztelt közönség figyelmét sem kerülhető ki ama körülmény, hogy nem csak vidékünket, de hótröl-hétre városunkat is folyton elárasztják a különféle kereskedő czikkek házalói, megannyifóle s többnyire selejtes, rósz áruikkal. Nem pro domo sua, vagyis csupán a t. kereskedő urak érdekében, de a t. közönség érdekei megóvása tekintetéből látom itt végre helyén valónak, ez ügyet kissé megvilágitani s úgy a t. közönség, mint a t. városi hatóság s képviselőtestület, főként pedig a megyei i. t. alispán nr figyelmébe ajánlani. Semmiesetre sem lehet czólja az illetékes hatóságnak az, hogy midőn a helyi adózó kereskeI dők itt, szűk körükben alig-alig hogy üzletüket fentarthatják, hogy kereskedőink még jobban nyomva legyenek azáltal, hogy engedély adatik mindenféle csaló házalónépnek, a kereskedők hátrányára portékáikat itt árulni. Bizonyára legtöbbjük e házalóknak engedély nélkül is kóborog itt s csak akkor illan tovább, mikor a kapitányság már neszét kezdi venni alattomos üzelmeinek. S az után a fö az, hogy nemcsak a kereskedők károsodnak, de leginkább a vevő közönség adja meg az árát — mert a házaló csakis oly portékát árulhat s árul tényleg olcsóbb áron a rendesnél, mely ausschuss-waare név alatt ismeretes a kereskedelemben s mely áru az illető gyárak selejtesét képezvén (bizonyos hibáik miatt) ily házalói utón dobatik (verschleidert) a közönség közé. A szövetáru vagy régi, foszló vagy szi- nét hagyja, vagy pecsóttisztitott, az egyéb áruk anyaga vagy hibás, vagy hamisított — de teljes jó holmit, melyet rendes áron itt is kapni az üzletekben, lehetetlen a házalónak olcsóbban adni a rendes kereskedői áraknál. Persze a házhoz viszik, eldicsórik ezerfóleképen s ez sokat tesz. Az üzletember solidsága ily szédelgőkkel szemben természetesen nem foglalhat állást s kénytelen elnézni, hogy a közönség is, ö is mennyire csalatik általuk. Igaz, az ipartörvény revíziója, mely a házalás kérdését is megoldani leend hivatva, még nem eszközöltetett sem a kópviselőház, sem a kormány által, de a törvényhatóságoknak meg van saját területükön az a joguk, hogy a házalást ne csak ellenőriztessék, de szabályozhassák is. S azért fordulok én, többi t. kereskedő társaim nevében is, közérdekeink szempontjából, úgy a t. megyei alispáni hivatal, mint a városi hatóság s illetve tanácshoz, hogy e kérdésben védelmünkre kelljen addig is, mig azt a törvény szabályozza. A fö leend mindenesetre, a házalók üzemét nagyobb figyelemre méltatni, s nem oly közönynyel nézni, mint eddig. Egy ily titkos piócza pár nap alatt nagyobb zsákmánynyal menekül innen, mint egy-egy üzletünk egy havi bevétele. Az engedélyek indokolt megtagadása hely gazdászati szempontból mindenesetre nemcsak a kereskedők érdekeit óvná, de a közönség megcsa- lattatását is szükségkóp megakadályozná. Kik szakavatottak e kérdésben, szólljanak hozzá, mert bizonyára fontos ügy ez a helyi pi- aczra nézve s igy összesült erővel tán segithei tünk e kalamitáson. A t. megye s a város bízvást nem vonandja meg tölünk ez esetben szives támogatását; mert hiszen nem az idefuti sehonnai házalóknak, de első sorban a polgárok s adófizető kereskedőinek érdekeit kell óvnia a hatóságnak. S hisszük, hogy ez ügyben segélyünkre is lesz. Gscheidt Gyula. A MEGYÉBŐL. Vörösberény, 1881. ápril 2. (A „Veszprémi Független Hírlap“ tek. szerkesztőjéhez.) Közkedveltsógü b. lapjának hasábjain úgyhi- szem engedtetik tér, hogy községünket érdeklő egy és más dologról megemlékezhessünk. Ngs. Stáhly György kir. tanfelügyelő ur a napokban volt szives meglátogatni községünk két felekezeti iskoláját; hol miután az ifjú növendékeket szerzett tanulmányaikból kikérdezte volna, megelégedésének nyilvánítása mellett távozott. Nem volt azonban megelégedve a reform, iskola külső berendezésével, bebútorozásával, mely mindenesetre még kívánni valót hagy hátra. Az almádi-i fürdőt már kezdik készíteni, a szőllöhegy is kezd népesülni, úgy látszik, hogy ez évben is, mint a múltban sok fürdövendéget üdvözölhetünk körünkben. A múlt napokban egy kis gyönge fagyunk is volt, mely ugyan kárt ez ideig még nem okozott, de ismétlődve nem volna isten áldása. Maradok hazafias üdvözlettel Ürögi Sándor, reiorm. tanító. TÁRCZA. Be ín volt»*♦ fe rég is volt, istenem he régen, Hogy szivemnek voltak álmai; Hogy a lelkem holdas éjszakákon, Hozzád ment el lányka játszani! Be rég volt az, a mikor még szép volt Én előttem szőke kis fejed; Mikor az a két fekete szempár Ábrándozni hívta telkemet. . . Be rég is volt, istenem he régen! Nem is emlékezném tán reá; Ha szivemnek nem vön’ dobbanása, Ha szemem könnyét nem ontaná!... Magyar Gyula Sok az időnk, kevés a pénzünk. Ha angolok volnánk, a hol a sok idő sok pénz, igazi gazdag emberek lennénk. Hanem hát Magyarországon a sok idő a helyett, hogy sokat jövedelmezne, sok pénzbe kerül. Az ember, ha ideje van, nem tudja, mit csináljon vele, mert azt okvetlenül agyon kell ütni valahogy. Arra pedig legalkalmasabb vagy a kaszinó vagy a korcsma, vagy a kávéház, a hol, ha kártya- kompanista nem akadna, politizáló embert okvetlenül találhatni. No ’iszen a volna még szép, hogy Magyar- országon még olyan ember is akadna, a ki a legfontosabb politikai aktusok fölött is ne mondhasson minden kétséget kizáró, végérvényes Ítéletet. Olyan itt elő nem fordul. Itt minden ember úgy születik már, hogy ö a legokosabb. A politizálási vizketegség a földgömb egyetlen országában sincs annyira kifejlődve, mint itt s talán sehol sem is mutat föl annyi humoros alakot. En csak egyet irok le a sokféle közül: a derék Károly urat, ki abban a kávéházban szokott reggelizni, a hol én. A naponkinti kávé és kifli mellé rendesen megkapom Károly ur társaságát is. S az nem utolsó csemege a reggelihez. Károly ur tisztességes bádogosmester a Fe- renczvárosban, az üzlete — mondják, — igen jól menne, ha otthon tartaná az orrát, hanem hát örökké a kávóházban van. Károly ur ott ül szétvetett lábakkal a márványasztal mellett, kalapja búsan szemére húzva, a mint illik egy bubánatos hazafihoz, ebben a pecsovics-világban. Az egyik tenyere a „Pesti Napló“-n pihen, nehogy azalatt elvihesse valaki, mig ö az „Egyetértésiből tanulmányozza az igazibb politikát. A hóna alatt a „Fővárosi Lapoku-at szorongatja miglen lábaihoz az „Ellenőr“ van függőlegesen leeresztve, úgy hogy a csizmaszártól nem láthatják más dühös ujságfalók fürkésző szemei. Csak a „Hon“-t hagyja őrizetlenül. Azt úgy sem veszi el senki. Károly lir szájában Virginia szíva \van s az a hömértéke szive érzelmeinek, lelke hullámzásának és Európa sorsa váltakozó esélyeinek. Ha adójavaslatokról, költségvetésekről olvas, dühös „füstmacskák“ szállnak föl a levegőbe; mikor semmi füst nem hömpölyög tömött bajuszszal beárnyékolt szájából, a kedvencz czikkiróját élvezi; szinte kigömbölyödik az ábrázata, még a lélekzete is eláll, meg a Virginiát is elfelejti s az minden megfékezés nélkül inog a szájában ide-oda. Ha orrán keresztül jő a füst, ez akkor rendkívüli dolgot jelent: utálatos fekete pontokat szimatol meg akkor Károly ur Európa egén. Mikor aztán összevissza olvasott mindent, leteszi, vagy mint hajdan Ghyczy Kálmán szokta, egész a homlokára taszítja fel a pápaszemet, s elkezdi resumálni, a mi figyelemreméltót talált. „Hja! hja! így van az! Már ebből aztán rettenetes nagy baj lesz. Én nem tudom, mi az istennyilát csinálunk? Szegény Károly ur, — a gond száz ránczot vet homlokára, hogy hát mi is lesz most már a szerencsétlen Európából, ha neki nem jut eszibe semmi ? Ha azt olvassa ki a lapokból háború készül, sóhajtva mondja: „Yér! Megint vér! Megint új vér! Ha azt olvassa, hogy béke lesz, keserűen rázza fejét. „Mily hazugság! Megint hazugság! Megint uj hazugság! Egyszóval Károly ur mindig háborút olvas ki, akár van odaírva, akár nincs odaírva. A háború az ö elementuma. Ezt hajhászsza már évek óta; lesi, mint a vadász a nyulat. Örül neki, ha közel van s lövöldözget rá. Károly ur nem szeret otthon lenni; a mi dolog odahaza van, hadd végezzék el a legények. Szorosabb barátságot nem köt senkivel, a közönséges ismerősök terhére vannak. Mit is törődnék ö holmi parányi férgekkel, a kik születnek, mozognak s itt járnak egy darabig a földtekén s aztán egy napon csak nyomtalanul eltűnnek valahova — s nincsenek többé itt? Az ö ismerősei a királyok, diplomaták és irók. Ezek a családja, ezek a rokonai, kiket, mint a g í b i c z a játékosokat, figyelemmel kisér, hozzá jók tapadó rokon- vagy ellenszenvvel, — a hogy megérdemlik. Károly ur rokonszenveire rósz idő jár. Azért-e, Hogy ö „peches“ ember, vagy hogy tán azért, mert a hatalmasaknak mindég ellensége — még ha előbb rokonszenvezett is velők. Tíz év óta a legantipatikusabb alakja a vén Bismarck húz be minden valamire való „zsinórt,“ az öreg Gorcsakoff paklizik, az ügyetlen Tisza pedig csak „ oszt “ és soha sincsen egyetlen „tromf“-ja sem. Egyszóval soha sem az nyer, a kinek ö kívánja. Sokszor megkísértem az öreg Károly urat kizökkenteni a politika kerékvágásából; de nem lehet. Hallgat is rám, ha más tárgyakra viszem a beszélgetés rudját, vagy legalább hallgatni látszik, de azért esze másutt kalandoz, mert a mint nyugodtan beszélek az idei termésről, egyszerre közbevág : „Zab ugy-e termett elég?“ „Hála istennek...“ „És mért termett? kérdé nagy szürke szemeit rám szegezve. „Mivelhogy jó termő esztendő volt, se sok eső, se nagy szárazság . . .“ „Ej dehogy! Azért termet annyi zab, öcsém uram, mert a gondviselés is úgy gondolkozik, mint én, a gondviselés is úgy tudja, mint én magam, hogy nagy háború lesz az idén.“ „Nem tudom kivel lenne?“ „No, no, öcsém uram . . . Azért árasztotta el zabbal az országot, huszárok lovának hizeleg az isten.“ Károly ur mindenből politikai következést von, bármire tévedjen is a szó. Ez a magyar betegség üt ki rajta mindenütt. Ha a kövezetei nézi, azok a kövek jutnak eszébe, melyekből a torlaszokat építették a júliusi forradalomkor Párisban; ha az átellenes trafikboltra esik pillantása, a monopólium kárhozatos volta motoszkál a fejében, míg ha furmányos szekeret lát végig döczögni a „Szénatóren,“ a pest- megyei elöfogatok ügyének emléke virít ki előtte. Szakaszt is belőle nyomban egy csomó szóvirágot. „Ugyan ne politizáljon már annyit bátya! Beszéljünk inkább az asszonyokról.“ — „Hja! ezek csak az igazi politikusok; a nők csak az igazi diplomaták . . .“ És bámulatos leleményessége már épen kiaknázná politikai kombinácziókra e tárgyat, ha véletlenül ott nem teremne sirva-riva a Pista inas. Patakzó könyeit piszkos börkötónyóvel törülgeti. „Mit akarsz itt ? Mit háborgattok ? Odaadtam a kulcsot.“ „Nagy baj van otthon. A Franz ... „Miféle Franz ? Tán a Franczia ? .. . „Nem, hanem Franz, az öreg legény feltörte a kasszát a boltban s elszökött vele.“ „A gazember!“ sziszegi Károly ur dühösen. Hát nem mondom, öcsém uram, tökéletes igaza van ennek a czikknek, hogy a corrupaziómár elhatolt a nagyoktól a kicsinyekhez is. Mikszáth Kálmán.
