Veszprémi Független Hirlap, 1882 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1882-04-01 / 13. szám
Veszprém, 1882. II. évfolyam. — 13-ik szám. Szombat, április i VESZPRÉMI FÜGGETLEN HÍRLAP MEGYEI- S HELYI ÉRDEKŰ-, VEGYES TARTALMÚ HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre ................................................. 6 frt. — kr. Fé l évre..................................................... 3 frt. — ki. Ne gyed évre............................................. 1 frt. 50 kr. Eg yes példányok ára 15 kr. s kaphatók a kiadó- hivatalban. MEGJELEN MINDEN SZOMBATON. Előfizetési pénzek a kiadó-hivatalba, Veszprém, horgos-utoza 105. szám küldendők. HIRDETÉSEK a kiadó-hivatalban fogadtatnak el és jutányos árért közölte tnek. A szerkesztővel értekezhetni naponta 12—2 óra közt. SZERKESZTŐSÉG: Veszprém, horgos-utcza 105. sz., hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok vissza nem adatnak. Főgymnasiumunk érdekében. Veszprém, 18S2. márcz. 31. (-J-) Sok visszás helyzetet és állapotot lehet találni mindenütt, de egyben olyant, mint veszprémi gymuasiumuuk jelen sorsa, — nem egy könnyen. Olyau ez, mint egy befejezetlen épület, alapja, falai megvannak, de hiányzik róla a tető. Megázik, fázik a lelke annak, ki gyermekét oda küldi, mert azon gondolat, hogy éppen midőn gyermekére leginkább ráfér a felügyelet, az atyai tauács, akkor kénytelen azt tanulmányainak folytatása végett idegen városba, idegen emberek közé küldeni. S mikor áll az ifjú a válságos utón? Éppen 17—19 éves korában az úgynevezett kamasz években, mikor is az atyai őrködő szemekre legiukább van szüksége, hogy azok téveteg lépteit szemmel tartsak, tanácsa által minden helytelenre figyelmeztessék, a rósz társaságok csábit- gatásaitól, a veszedelmes ballépéstől idejekorán megóvják. Valódi szégyen ráuk veszprémiekre a megye székhelyén lakókra, hogy midőn itt volt hazánk legelső jogi academiája, — most annak híre is elenyészett már a távol múltból, de sőt még gym- nasiumunk sem teljes. S mi ennek az oka? Mit tevők legyünk? Arról meggyőződtünk már, ha kezeink szépen ölbe tesszük — a sült galamb uem fog szánkba repülni, s eme rég idők óta tervezett óhaj csak puszta óhaj fog maradni. Első helyen a gymnasium teljes kiegészítését attól várnánk, ki Szent Istvántól, illetőleg Gizella királynőtől nyerte azon nagy terjedelmű domíniumokat s rendkívüli jogokat, melyek mellől az idők változtával eltűntek a kötelességek legnehezebb és legterhesbjei. Mi könnyen megtehetné ő, hogy eme hiányt pótolja s ezen hézagot betöltesse, midőn az adományoknak egyik főczélja az vala: „Tanítsatok minden népeket!“ Nem viszás helyzet-e az, midőn helyben van a papnövelde s annak növendékeit kénytelen más távoli főgymnasium ifjúsága közül toborzani? Azután az volt a hir, hogy jelen fr. követünk a választási mozgalmak válságos idejében megígérte volna a gymnasium VII. és VIII. osztály felállításának alapját vetni meg az által, hogy napi- díjjait felajáulá e nemes czélra. A terv, az ajánlat nemes voltát nem vonjuk kétségbe — csak az a baj, hogy egy hátsó gondolattal történhetett s úgy látszik, megvalósulása ad graecas Calendas lett elhalasztva. Kortesfogás lett volna ez? — Vagy csak a szellő suttogása, mely jött s távozék, hogy édes álmainkból az üres keserű valóra ébredjünk? A város polgáraitól ez eszme megvalósítását várni nem lehet, bár érzik annak szükségességét; de mit tehetnek ők arról, ha a nemes igyekezet és jó akarat mellett hiányzik tehetségük, akaratuk. Ha megindul a mozgalom felülről : példás- 8zerüeu elő fognak lépni mindannyian, s elhozzák áldozataikat az oltárra, bármily gondterhes és mostoha napokat élünk is. Vagy tán mozgalmat indítsunk meg, hogy a közokt. miniszter által a gymnasium áliamosittas- sék és ő tőle subventió kérelmeztessék a hiány pótlására ? Hiszen a közokt. min. az ilyen dolgoknak nem szokott akadályt gördíteni útjába, sőt inkább minden alkalmat megszokott ragadni, hogy saját maga kezébe összpontosítsa a középiskolákat. Szám - tálán példát nyújtanak erre az 1867 óta az állam kezébe jutott felekezeti iskolák. Hisszük és reményijük, bogy mindnyájunk közös akarata előmozdításában nem a visszavonásáé az együttes összetartás odi segít bennünket, hogy gymnasiumunk VII. és VIII. osztálya a közel jövőben leendő felállításának ünnepét közös örömmel fogjuk megülhetDi! A katona-beszállásolási pótadó. Siófok, 1882. márczius 29. Törvényhatóságunk a múlt évben megalkotta a katona-beszállásolási pótadó kivetése és kezeléséről szóló szabályrendeletet, s azt a belügyminisztérium jóváhagyásával ellátottan e hóban miheztartás végett szétküldötte a megye területéhez tartozó községeknek. Ez mind rendjén van idáig. Hanem most következik azon időszak, a midőn a 27. §-ba öntött szabályrendelet holt betűibe az arra hivatott közegeknek életet kell lehelni s a közélet terére vinni. Ha alaposan átolvassuk e szabályrendeletet, azt tapasztaljuk, hogy az a kellő figyelemmel és gonddal van szerkesztve, s a lehetőségig iparkodik a pótadó kivetése és kezelése körüli eljárásokat megvilágítani. De ha a gyakorlati kivitelét s alkalmaztatását vesszük tanulmányozás alá, észrevesszük, hogy abból mégis maradt ki oly lényeges szakasz, mely a kivitelre nézve egyáltalán nem nélkülözhető, ha csak a téves felfogásokra vagy a folytonos Írásbeli rendeletek kibocsátására nem akarunk alkalmat nyújtani. Másként pedig van benne oly szakasz is, mely a hosszadalmas eljárások untató gépiességét 8 az egyesek hátráltatását vonja maga után. Ha e szabályrendelet 2. 3. és 25. §§-ait figyelembe vesszük, megtudjuk, hogy a megyei pénztárba befolyt pótadó kiknek lessz kifizetve, de azt, hogy voltaképen kik kötelesek vala befizetni — nem, illetőleg, hogy kikre vettessék az ki, határozottan kőrvona- lozva uincsen. Az igaz, hogy a szabályrendelet általános átolvasásánál kiderül, hogy az egyenes államadók arányában a megye területén fekvő községekre lessz kiróva az év végével megállapított pótadó. Csakhogy itt azon kérdés áll elő, hogy azon községekre, melyek az 1879. évi XXXVTI. t. ez. 2. §-ban foglalt állandó beszállásolásra lesznek kijelölve, vagy azon községekre, melyek ideiglenes beszállásolásra a körülményekhez mérten időkoronkint kijelöltetnek, ki lessz-e vetve a pótadó? s ha igen. akkor minő kárpótlást kap az illető szállást adó ? Semmit, mert visszakapja a reá kivetett s pótadó czimén befizetett saját pénzét, vagy esetleg, ha az illető a nagyobb adófizetők közé tartozik, még kártalanítás fejében reá fizet a katonatartásra. Szerintem tehát a megalkotott szabályrendeletbe még pótlólag egy szakasznak feltétele válnék szükségessé, mely határozottan kimondaná azt, hogy azon községek lakosai, melyek állandó vagy ideiglenes be- szállásolási férhelyek adására lesznek utalva, azon évre illetőleg az ideig, mig ebbeli kötelezettségük tart, a pótadó kivetése illetve fizetése alól feloldatnak. Szükséges volna ezen szakaszba felvenni még azt is, hogy oly eseteknél, a midőn a kirovás és befizetés már megtörtént, ha netán az évközben valamely község ideiglenes beszállásolásra lessz kényszerítve, a már befizetett pótadóját visszakapja, mert ha e kedvezményben nem részesül, akkor kérdem, minő kártalanításban részesíttetik az illető, hiszen magnmngának fizette meg a katonatartási szállásdíjat, — szóval tehát minden kételyt kizárólag kimondandó lenne az, hogy azon egyén, ki katonabeszállásolással van megróva, ennek tartamára pótadót fizetni nem köteles. A szabályrendelet 25. §-a kimondja azt, hogy mindazon községek, melyekben állandóan van elhelyezve katonaság — ennek létszámáról minden hó végével, az átvonulók létszámáról pedig annak elvonulása után azonnal, a szállást adó egyének nevének kitüntetése mellett a megyei alispáni hivatalhoz 2 példányban kimutatást kötelesek beadni, mely kimutatás előbb a katonai parancsnok által ellenjegyzendő, s az után láttamoztatás végett a Bzolgabirósághoz beter jesztendő. Midőn ezen kimutatás, a felsorolt aláírások után a szolgabiróság által az alispáni kivatalhoz beküidetik, a megyei számvevőség a kártalanítási összeg mennyiségét állapítja meg, s ezen intézkedések megtörténtével a járandó összeg utalványozása mellett az egyik kiTÁRCZA. A MENYEGZŐRE!*) Eljöttem én is a nászünnepélyre, Ilivatlan nem várt vendéged vagyok ! Szeretném látni a boldogság fénye, Hogy vonja dicsbe halvány homlokod. Hogyan hévül arezod a szerelemtői, Minő mosoly kél ajkad biborán? Nem jöttem semmit a szemedre vetni, Nem akarom, hogy emlékezz ream ! Mért rejted el raeuyasszony-tátyoloddal, Előttem jól ismert vonásaid ? Szemednek égető tüzet, a melyben Ragyogni véltem lelked bájait? Hiszen szivemben nem kél ellened vád, Mely megátkozna, hűtelen leány; Nem jöttem semmit a szemedre vetni, Nem akarom, hogy emlékezz reám! Oh pedig okom volna a panaszra Ha végig nézek gyászos sorsomon, S a csalódáson, mely a fájdalomnak Nyomasztó, kínos mélységébe von. Vádolhatnálak oly kemény panaszszal, Mely sebet vág a bérezek szirtfalán. Nem jöttem semmit a szemedre vetni, Nem akarom, hogy emlékezz reám! Oh ne félj — én nem fogom felfedezni — Szegény leány — hogy neked nincs szived 1 Nem mondom el — te vagy az ok, mely engem Az emberek köréből számkivet I Nem azt az esküt, melyet nekem tettél Egy holdsugaras nyári éjszakán. Nem jöttem semmit a szemedre vetni, Nem akarom, hogy emlékezz reám! Nem emlékeztetlek a zöld ligetre, A melynek illattól dús árnyain Az enyhe szellő suttogása közben Szőttem aranyos, hímes álmaim. Hol elmerengtem kék szemed egében, Mint tüzimádó a nap alkonyán. Nem jöttem semmit a szemedre vetni, Nem akarom, hogy emlékezz reám ! *) A tehetséges ifjú szerző közelebb kiadandó műveiből. Elváltak a mi utaink egymástól, Te csak haladj a boldogság ölén, Sorsom setét és gyászos éjjelében Kinos terhemmel hadd vergődjem én .. Szemembe köny gyűlt, de ne hidd, hogy érted Vágyódom az elvesztett múlt után! Nem jöttem semmit a szemedre vetni, Nem akarom, hogy emlékezz reám 1 S ha mégis néha majd eszedbe jutna Az a nyomor, a mely miattad ért, Es feltámadna lelkedbeu az önvád Egy emberélet szenvedéséért; Légy nyugton 1 én már mindent elfeledtem, S az Isten is majd megbocsát — talán! Nem Jöttem semmit a szemedre vetni, Nem akarom, hogy emlékezz reám 1 DERESKEI. Egy jelenet a szabadságharczból. Nagyapám nekem a következő történetkét oly sokszor és oly élénken elmesélte, hogy mindég azt hiszem, miszerint szemtanúja voltam, noha akkoriban még a világon sem voltam. 1849-iki év márczius havában volt. A folytonos harcz nem kedvetlenítette el a kedélyeket, s midőn egy szép tavaszi napon a magyar huszárok egészen Ó-Budáig elő hatoltak, a jó ó-budaiak lelkesedése, — kik akkor még csak hírből ismerték a magyar nyelvet — nem ismert határt. A legjobb húst és a legpirosabb sonkákat és sódarokat szedték a „spájz“-oból össze s kivitték a határba. Szarvasokban sem volt hiány. Szóval oly általános lelkesedés és ujjongás keletkezett, mintha már ki lett . volna hirdetve a — szabadság. A huszárok pedig fiatal, nyalka legények, éppen nem utasították vissza a jámbor ó-budaiak vendégszeretetét, s jó kedvvel fogyasztották a sonkát, sódart, szivart, no meg azt a jó borocskát is, a mely az ó-budai kegyeken termett. Arczaik kipirultak, s fejeikben ama kis ör- dögöcskék kezdtek csintalankodni, a melyek a „vinkó“ rendes kísérői szoktak lenni. O-Buda az eröditvény lötávolán kívül feküdt, mert a legiparkodóbb golyók is csak a császárfürdőig s legfeljebb az Újvárosig hatottak el. És | ezen vonalig a „császáriak“ bírták a területet, melyre a magyarok még nem léptek. Dél lett, a nap melegen sütött, mint akár valami májusi napon és a huszárok a bortól fel- hevülve, énekeltek és tánczoltak, mintha csak valami lakodalomban lettek volna. „Mit gondoltok, pajtások“ így szólt egy huszonkét éves őrmester, „nem volna jó a császáriakat is meghívni erre a dáridóra?“ Egy dörgésszerü általános „éljen“ jutalmazta meg a fiatal őrmester felséges ötletét, s egy pillanat alatt vagy száz „fiú“ felkapott a lóra, hogy a császáriakat illő módon meginvitálják. A császáriak pedig körülbelül 40,000-en voltak s Henczy tábornok parancsnoksága alatt az Újvárostól kezdve egész az erdőig táboroztak. A fiatal huszárörmes- ter ránezba szedte homlokát, midőn látta, hogy társai lóra kaptak s piczi kis bajszát pödörve oda kiáltott nekik: „Itt maradtok, csak magam hívom meg a „svábok“-at. A ki azonnal le nem száll a lováról, azt kardommal vágom le onnan.“ Ezzel kirántotta kardját, s mikor mindnyájan jó szerencsét kívántak neki, kardját ismét visszatette hüvelyébe, szivarra gyújtott, mentéjén és nyakravalóján egyet igazított, felhúzta keztyüjót, s az ó-budai föutczán végig a bámészkodó lakosság csodálatára az Újváros felé lovagolt. Az első császári őrszemnek jókora kis idő kellett, mire ámulatából ismét magához tért s az egykedvűen feléje lovagoló őrmesternek oda kiálthatta: „AVer da?!“ („Ki vagy?!“) A mi őrmesterünk háromszor is ismételtette magának az őrszem kiáltását, mig ajkai közül kivette a szivart, s a füstöt egész kedélyesen eregetve feleié: „Gut Freund!“ („Jó barát!“) Alig hogy a császáriak táborában a merész őrmestert észrevették, egy hadnagy vezetése alatt négy vértes azonnal lóra ült s az őrmester elébe vágtattak, a ki egész nyugodtan tovább szítfa szivarját s a vérteseket bevárta. „Foglyunk vagy!“ kiáltá a hadnagy, persze németül. „Hát nem mondtam, hogy jó barát' vagyok?" viszonzá szintén németül, de borzasztó kiejtéssel a csinos kis őrmester. „Mindegy!" kiáltá a hadnagy, „add ide a kardodat!“ „De ma még nem!" kiáltott vissza a mi őrmesterünk és lovát megsarkantyuzva, a következő perezben már az ó-budai föutcza közepetáján volt, a hol azután megállt s az öt lólekszakadva üldöző vérteseket bezárta. „Add meg magadat, különben leváglak!" orditá a német tiszt, s kivont karddal nekirontott a huszárőrmesternek. Ez azonban nyilsebesen lehajol, a vágás czélját téveszti, és a tiszt lekukik a lováról! csak a csákója akadt meg a nyeregben. A huszár elneveti magát s felkapja a tiszt csákóját, s mint valami győzelmi jelvényt maga elé teszi. Azután ö is kardot húz, balkezében forgópisztolyt tart s oda kiáltja a német katonának : „Bizony isten, ha hozzám közeledtek, a halál fiai lesztek mind a négyen!" A négy katona megijed, mert úgy rémlik nekik, mintha Ó-Buda túlsó vége felől egy huszár- csapat közelednék, — tehát hátat fordítanak az őrmesternek. Ez most leszáll a lováról, a tiszttől elveszi a kardot, azután mint foglyot ismét lóra ülteti s visszavágtat a magyar táborba, a hol dörgő ,.éljen“-ekkel fogadják. Az őrmester pedig eldobja az elégett szivar csutkáját s igy szól: „Megígértem nektek, hogy svábot hozok; hadd igyék velünk, azután pedig menjen haza, s beszélje el, hogy milyen jó bort isznak a magyar huszárok." Három nappal későbben volt a nagy csata. A sok ezer közül, a kik a vár ostroma alatt elestek, a merész kis őrmester is ott volt. Öregatyám a csata után ott látta lova mellett feküdni. A merész, halált megvető vonás halavány ajkai körül most is játszadozott. Bánfi János.
