Veszprémi Független Hirlap, 1882 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1882-03-18 / 11. szám
Veszprém, 1882. Il-ik szám. Szombat, márczius 18. II. évfolyam. MEGYEI- S HELYI ÉRDEKŰ-, VEGYES TARTALMÚ HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre ................................................. G frt. — kr. Fé l évre................................................. . 8 frt. — ki. Ne gyed évre............................................. 1 frt. 50 kr. Egyes példányok ára 15 kr. s kaphatók a kiadóhivatalban. MEGJELEN MINDEN SZOMBATON. Előfizetési pénzek a kiadó-hivatalba, Veszprém, horgos-utcza 105. szám küldendők. HIRDETÉSEK a kiadó-hivatalban fogadtatnak el és jutányos árért közöltéinek. A szerkesztővel értekezhetni naponta 12—2 óra közt. SZERKESZTŐSÉG: Veszprém, horgos-utcza 105. bz., hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok vissza nem adatnak. A tűzoltó-egylet ügyében. Veszprém, márcz. 17. Ide s tova fél éve immár, hogy a helyi önk. tűzoltó-egylet bomlófélbeu vau attól a szerencsétlen pillanattól kezdve, mikor egy rósz ember indítványt tett a városnál a 4 fizetéses tűzoltó elbocsátása iránt. Azóta ez az egylet csak vajúdik s szégyenszemre kell bevallani, hogy csak azáltal tarthatá fönn magát, miszerint a fizetéses tűzoltókat pár garasért bemondóknak használtatta, hogy legyen világításra az őrtanyán s a kisebb szükségletek beszerzésére. Rendezett aztán az egylet egy mascerade mulatságot, mely vagy 100 irtot jövedelmezett, de hát ez a kis összeg se tarthat örökétig s aztán kezdheti az egylet újból a koldus-állapotot. Ilyen körülmények között természetes aztán, hogy sem a tisztikar, sem az egyleti tagok egyáta- lán nem büszkék erre az állapotra s vetekednek a kedvtelenségben s az egylet iránt való közönyben. Egyedül talán az alparancsnok az, ki még lelkesül az egyletért, de hát a balsors ha lángba boritná egy városrészünket, ő egymagán aligha oltja el. Ne bizakodjunk a szerencsére s pusztán az Isten jóvoltára, hogy megment az a veszedelemtől, hanem törekedjünk fölfegyverkezni magunkat a vész eshetőségével szemben. Mert ha most, mikor tűzoltó-egyletünk csak hírből van, lepne meg egy nagyobb tűzvész, készületlen, gyakorlatlan tűzoltóink aligha oldhatnák meg sikeresen nehéz feladatukat. Közeledünk minden nappal a forró évszak felé, a mikor a tűzvészek esélyei is hatványozód- nak s ezért nincs veszteni való perez ez egylet ujjáteremtésére. S felszólítjuk komolyan az aggódó közönség nevében a tűzoltó-egylet választmányát, hogy az egylet hiányai pótlásáról gondoskodván, főparancsnok-választást rendeljen el s az egylet anyagi ügyeinek rendezését haladéktalan eszközölje. Ez nem lehet semmi gyámbizottságnak — egyedül a választmánynak feladata. A mely, ha most meg nem teszi szigorú kötelességét, a várost érhető veszedelmekért csak ő leszen felelős. Városunk világítása érdekében. Veszprém, 1882. márcz. 18. A haldokló Gőthének az volt utolsó szava: „több világosságot!“ S hónapokkal ezelőtt városunkban is felhangzott a hasonló óhaj,felhangzott a panasz: holdtöltekor fényes a kivilágítás,borús, ködös éjeken egyp- tomi setétség honol az utczákon. Valóban szerencse, hogy valaki el nem tévedt vagy el nem veszett, s hogy ez nem történt meg a leg- kézzel foghatóbb bizonyítvány arról, mily Bzolid lakói vannak városunknak, kik nem szeretik az éjjeli kóborlást, de elteszik magokat már a tyúkokkal. Idegen ha tévedt véletlen városunkba, a gyéren pislogó lámpákat (ha észrevette!) csodálkozva nézte s bizonynyal azt gondolta, hogy mi veszprémiek az ősi szokásoknak kegyeletes őrzői vagyunk, magas sziklákra épült városunkba még nem hatolt fel a haladás 8 a vele járó fényűzés, mert inkább szeretjük a sötétséget. No de tudjuk mi azt s tapasztalatból már meggyőződtünk arról, hogy gázvilágitásnak itt helye nincs. Az altalaj keménysége nem enged a csákánynak, hogy lehetne kellő mélységű árkokat vonni a gázt elvezető csövek számára. Többe kerülne a föld- illetőleg kőmunkálat, mint az összes felszerelés s tán néhány évre szükségeltető gáz előállítása s értéke. De jól van ez igy s nagyon helyesen, hogy a gáz- világitást nem hozták még be; mai nap pedig már az csak olyannak tűnnék fel, mintha a hadászatban a kő- hajitó gépeket hoznák be újra szemben a kruppokkal és uchatiusokkal. A lánglelkü Edison találmánya a legközelebb múltban nemcsak hogy meglepte és méltó bámulatba ejtette az egész művelt világot, de a villanyvilágítás által hadat izent a setétségnek s mindennemű másféle világításnak és győzelmesen gyűjti a babért homlokára, mert nemcsak hogy képes a legborusb s legsötétebb éjt szemet kápráztató nappallá változtatni, de sőt olcsóbb világítást nyújt bármely másneműnél. S ezt nekünk veszprémieknek igen jó megludni, jó azért, mert kitűnő világítást kaphatunk és pedig épen mi — olcsóul Hogy-hogy? kérdezhetné valaki. Megmondjuk, oka egyszerűen abban áll, mert mi meg vagyunk áldva a folyton bő víztartalmú Séth vizével s annak annyi esése van, hogy akármelyik malom képes volna könnyen elhajtani azon gépet, mely a város minden utczáját s legkevesebb fele épületét pazarul világítaná meg. Az erő kezünkben van, nappal azért fel lehetne használni valamely más czélra s csak este kellene megindítani s rálorditani a villanyfejlesztő gépre. Tudom, ezen szerény tervünknek is lesznek ellenei, mint mindenféle uj eszméknek, de szabad legyen megemlítenünk, hogy nem Veszprém városa lenne az első, mely a villanyvilágítást alkalmazná. Ott van Mis- kolcz, már alkudozik a Ganz-féle gyárral annak behozatala iránt. Midőn ezen indítványunkat a városi t. közönség figyelmébe ajánlani bátorkodnánk, tesszük ezt azon reményben, hogy nem fogják ezt agyonhallgatással mellőzni, de méltányolni, sőt eredménydús megvitatás tárgyaként a valósuláshoz segitendik. Játfi Benő. A ragályokról. E b. lap 9-ik számában megjelent czikkre, a „Gyermekölő járványokról megyénkben* óhajtok reflektálni, mint aki magam is szomorú tapasztalást tettem e tekintetben. Aki falun a nép között lakik és egy kicsit is figyelemmel néz a körötte történő dolgokra, elrémül a tudatlanságon és a majdnem roszlelküséggel határos indolentián, melyet a köznép a megbetegedéseknél egyáltalán tanúsít. Nem ragályos betegségeknél (és a leg- butábbja is nagyon jól tudja, melyek a ragályosak, hisz évről-évre graszszálnak közöttük) még hagyján volna, az a család szenved csak, ahol kitört, de ragályos nyavalyáknál egy—két gondatlan anya és családfő más családok jólétét és boldogságát veszélyeztetik, kedvező körülmények között pedig, minők: a rósz égalji és talaj-viszonyok, tisztátalanság, nyomor, — egész faluk átkává válhatnak. Amit a tisztelt czikkiró orvosi segélyről ir, arra csak azt jegyzem meg, hogy körorvost vagy a járási orvost, kivált a székhelytől távolabb eső falukba a szolgabiró rendeli ki közönségesen, mint aki bizony gyakran csak esetlegesen és véletlenül, még legelőbb értesül valamely járványosán fellépett ragályos betegségről; akkor pedig már, midőn majdnem minden házban van beteg és elhurczolták már másfelé is, csakugyan az orvos legfeláldozóbb tevékenysége sem állíthatja meg egyszerre a pusztító angyal aratását, plane ha nem fogadnak szót neki, a mi mindennapi eset. Arról, hogy a beteget elkülönítsék, soha szó sincs, egy szobában (még ha van is több helyük) marad az valamennyi, de többet mondok, a beteggel egy ágyban alszik azért, az aki máskor szokott, testvér, anya, gyermek, és ha nincs annyira rosszul, hogy képtelen fekhelyét elhagyni, jár kel az egészségesek között, — a kanyarós, torokfájós, bárányhimlős, vörhenyes, (igazi himlős is amint felkelni tud, bár még le sem foszlott és dagadt) s kárlátos gyermek elmegy az iskolába, mig a tanító haza nem küldi, azután mire a fél iskola megkapta, bezárják az iskolát a fertőzés meggátlása czél- jából, akkor meg ott játszik a többi között. Saját szemeimmel láttam — és ijedtem meg én kinézésétől— egy bárányhimlős gye. meket egész csoport egészséges között játszva 1 Nem volna mód arra, ezt letiltani? hogy a szülő beteg gyermekét iskolába, se játszani se más egészséges gyermekek közé ne eresz- sze ?! Ennek áthágására büntetést 1 TÁRCZA. Lebbentsd fel fátylát az elmúlt időknek, A szent harczokról — zengj te bús koboz. Vezesd e népet a hír és dicsőség Ma már oly rombadölt oltárihoz. Tanuljon itt e nép hazát szeretni Melyért már elvérzettek annyian ... 7 Hol égbe nyúl a hármas bérezek orma, ’S zokogva fut a négy testvér folyam. Idézd fet őket párduez kaczagányban, Fehér „Táltos“-sál — tüzes pej lovon: Hogy összegyűlve áldomást ivának, Midőn kiküzdve lön e drága hon. Az égő oltár fényes lángja mellett A hét vezér közt a véres kehely — — — Midőn szent esküvésre összehívja Népét, — megfúva nagy kürtjét Lehel. Idézd fel unokáját ős Ügeknek Hadúrnak szent kardjával oldalán: A melylyél utat tört a hősi népnek, Kárpátok viharedzett szirlfalán. Jővén e délibábos rónatájra. Hazát alkotva a szent téréken! Zengj diadalinat, hosszú álmaiknál Borongva messze szálló énekem. Oh zengj a múltról! hogy dicső varázsa Felrázza ezt az alvó nemzetet. Amely a tétlenségnek zátonyába Ma már, oly rozsdamart horgonyt vetett. Deríts súg árt, a létnek tengerére, Hol úgy locsognak a szenyes habok . . . Idézd fel az ősöknek honszerelmét Mely mint a csillagtűz fényben ragyog! Csak egy sugár a múltnak dicshonából, Mely hajnalt fest ~ hazánk borult egén Mert jöni kell egy boldogabb jövőnek! Vagy elveszünk balsorsunk tengerén.!?! Nagy istene — a sorsüldött magyarnak Küldj egy sugárt! melyen e nép hévül. . És tettre kelve — az ősök hazáját Megvédi híven — Rendületlenül“. A múlt — teremtsen példát a jövőnek, így nemzetem nem féltelek soha! Ha tettre buzdit-e rfélistenck“-nek Csaták zajában elvérzett sora . . így — zúgjon bár reád a sors haragja: Ha ég szivedben honszerelmi láng! Kilépve a j ele n tespedt ködéből Ismét leszünk, mik egykoron valánk. Ébredj én nemzetem, s már valahára Tépd szét álmod fojtó bilincseit! Tekints a múlt tettekben dús honára, Amely szivedben lángot gyújt, — hevít: Kövesd az ősök lángzó honszerélmét, Létünk hajója igy élőhalad! S lesz még e nemzet Árpád szép honában, Miként egykor volt: — boldog és szabad! * — Lebbentsd fel fátylát az elmúlt időknek, A szent harczokról zengj le bús koboz. Vezesd e népet — a hir és dicsőség Ma már, oly rombadölt oltárihoz. Tanuljon itt e nép hazát szeretni Mélyért már elvérzettek annyian ..! Hol égbe nyúl a hármas bérezek orma, ’S zokogva fut a négy testvérfolyam. Soós Lajos. Lehunyta azt a hosszú selyem pillákkal árnyalt szép szemet, azután álmodott örökös boldogságról, virágos tavaszról, forró szerelemről ............ A halovány holdsugara belopódzott hozzá a függöny nyílásán, csókot lopott érintetlen ajaká- ról,... a lágy zephir ott künn az ablak alatt valami szomorúságról regélt, az ablak között nyilló myo- sotis virágnak.......... Ol y szépek voltak a lányka álmai, mosoly derengett ajakán, tulvilági, üdvözitö, a melyet ha halandó meglát, elszédül tőle, mint az esti lepe a lámpa fényétől.......... Vá jjon miről álmodhatott Bagdad aranyhaju lánya, Hussey kalifa gyöngyfüzérónek legragyogóbb gyémántja? .... Tizennégy éves korában miről álmodhatnék kelet leánya, akinek forró a vére, akinek álmai nem teljesültek. Álmodott boldogságról, álmodott ragyogó jövőről, látott egy ifjút, aki szép volt, mint egy mytho- logiai Isten, aki erős és bátor volt, mint Herakles, akinek szemében tűz fénylett, a mely megzavarta szivét, elvette nyugalmát, annak, aki egyszer bele nézett. A szép Omér béget, a kalifa öcscsét, ott látta hófehér paripáján, büszke csapatja ólén, fegyvere ragyogott, mint kelet napja, hangja parancsoló volt, mint egy királyé. Azután látta oda térdelni azt a deli ifjút lábai eléj, forró ajka ajkát érinté, és susogott édes lágy hangon, mely megrészegité a lelket, amelytől elbódult a szív, olyan önfeledté, olyan mámorossá a kéjes boldogságtól! . . . Ah! hogy az kimondhatatlan ......... Az októl az édes szavaktól, megingott hyacint levele, pirosabb lett a rózsa, haloványabb a liliom, — és sápadtabb az illatdús narczis......... Na ilah, a gyönyörű Nailah, Hussey kalifa legkedvesebb, legifjabb felesége olyan édesen hallgatta álmában e szavakat, oly jól estek azok az ö szerető lelkének, hogy elfeledte azt is, hogy bűn az amiről most ő álmodik, oly bűn, amit a hatalmas Allah megbüntet ......... De ö csak álmodott tovább, lehajolt álmában ahhoz a deli Omérhoz, és hallgatta azt a susogást, amit az a mézes ajk rebegett. . . . Az a susogás elmondta azt, hogy mily örült vágy lakik abban a szívben, hogy mily bűnös szenvedély epeszti Omér bégnek, a kalifa öcscsének lelkét......... Be szélt az ifjú ragyogó csillagokról, amelyek lehullnak az őszi éjeken, beszélt királyokról, akiknek meg kell halmok, mert születtek. Azután susogta az ifjú, hogy az esti szellő is azért születik, a harmat is azért hull a virág leve lére, hogy egy édes csókot lopjon a viola szirmáról. És Nailah megértette e szavakat, megcsókolta az ifjút, — a hold ép akkor bujt el a fellegek mögé, egy csillag ép akkor hűlt a mármora ölébe. Olyan édes volt az a csók, mint a hurik lehel- lete, olyan kéjes, mint a paradicsomi illat, oh, hogy is dobogott a lányka szive! . . . Azután elbúcsúzott az ifjú tőle s látta ismét, amint felült hószin paripájára, látta, amint bátor csapata élén vágtatott az ellen felé .......... Lá tta amint villogtak a zsablyák, ragyogtak a kardok, hallott halálhörgést, tört fegyverek tompa csörgését, és hallotta a szép deli Omér hangját: . . . Hurráh! előre ! !......... * Az imám a reggeli óra közeledtét hirdette a mecset tornyából, a nap miként a szűz pongyolájából — bontakozott ki a rózsaszínű felhölepelből. Nailah is fölveté azokat a fekete szemeket, amelyekhez nem lehetett hasonlítani ,az ébent, — azt az aranyhajat meg lesimitá, és az vastag tekercsekbe omlott, hogy eltakarja azt a kebelt, a mélyéé nézni halandó — mint a napba — nem tudott. Nailah ábrándozott......... Oly szép álmai is vo ltak az éjjel......... Az után leszállt dagadó párnáiról, aranyos kaftánt vett magára, piczinyke lábait aranyos czipöcs- kékbe szoritá. Aranynyal áttört turbánnal körité szép fejét............ Ki hajolt ablakán, lenézett kertjébe, azután le ment e földi paradicsomba, hogy üvözölhesse virágait.......... Virágai egygyel megszaporodtak.......... A fehér liliomok és a kedves narcziszok között egy véres karró emelkedett ki, a karrón egy letakart ember fő volt......... Na ilah felhajtá a lepelt,.......... és reszketve si koltott fel......... .. . A lepelre rá volt írva: „halál az árulónak:“ ......... A fej, Omér bég feje volt.......... A csillag mi az éjjel lehullott: Omér csillaga volt.......... * Le hunyta azt a hosszú, selyem pillákkal árnyalt szép szemet, azután álmodott ismét, örökös boldogságról, virágos tavaszról, forró szerelemről.... ... És nem ébredt fel . . . soha többé .... soha többé......... Ma gyar Gyula.
