Veszprémi Független Hirlap, 1882 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1882-02-04 / 5. szám

Veszprém, 1882. II. évfolyam. — 5-ik szám. Szombat, február 4 MEGYEI- S HELYI ÉRDEKŰ-, VEGYES TARTALMÚ HETILAP. MEGffELEN MINDEN SZOMBATON. Előfizetési pénzek a kiadó-hivatalba, Veszprém, horgos-utcza 105. szám küldendők. HIRDETÉSEK a kiadó-hivatalban fogadtatnak el és jutányos árért közöltetnek. A szerkesztővel értekezhetni naponta 12—2 óra közt. SZERKESZTŐSÉG: Veszprém, horgos-utcza 105. sz., hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok vissza nem adatnak. ELŐFIZETÉSI ARAK : Egész évre ................................................. 6 írt. — kr. Fé l évre..................................................... 3 írt. — ki. Ne gyed évre............................................. 1 írt. 50 kr. Egyes példányok ára 15 kr. s' kaphatók a kiadó- hivatalban. Hoszter bíínpere — s a közönség. Veszprém, 1882. febr. 4. A várpalotai rablógyilkosság híre ezelőtt három hó- s egy héttel, megdöbbentette az egész világot. Hogy egy ember, ha másod- vagy harmad­magával van is —oly kegyetlen, őrületes elszánt­ságra vetemedjék, miszerint egy 9 tagból álló csa­ládot (bizonyára nem igen sok pénzrablás reményében) legyilkoljon: ez a bűntett valóban páratlan a világ biinkrőnikájában s ha hasonlítják is jogtudósaink s laikus emlékezőink Troppman párisi gyilkos bűntettéhez, ki tudvalevőleg a 8 tagból álló Ring-családot — egymagán — legyil­kolta, a hasonlat mégis sántít, mert Troppman nem rabolt, csak fenevad-boszuját hűié le. Troppman ellen 3 élő tanú vallott s vallott ellenében számtalan bűnjel s körülmény — ő maga azonban nem vallott soha, ártat­lannak mondta magát akkor is, mikor a guillotin bárdja alá csatolták nyakát a hóhérlegéuyek. .. . A bárd lezuhant! Annak épen tiz éve s persze Troppman nem tehet róla, hogy halála után épen saját vérrokonai — kik a végtárgyaláskor vallo- mástéteire törvény szerint nem voltak kötelezhe­tők — ártatlanságát csúffá tették s bűnössége mellett tanúskodtak önként — post festa. És csodálatos! Mikor az egész művelt világ remegve az undor és borzadálytól ejti ki Hoszter nevét: minálunk Veszprémmegyében, sőt itt a vá­rosban is, két specziális lélektani kórtünetet ész­lelünk, sajnosán jellernzőleg nőinket, férfiaiukat egyaránt. A nők, hallván — hogy Hoszter csinos gye­rek, hogy leendett nősülése előtt pár nappal kö­vette el a rémtettet — érdekesnek találják őt s epedve vágyakoznak látására; nemcsak, hanem eljöttének a végtárgyalásra is, bámulni az érde­kes akasztófavirágot — és a közönségtől s a sajtó képviselőitől bámultatni az ő pirulástalan, borza­dálytalan idegszörnyüségüket. Váljék egészsé­gükre ! Férfiaink?! Azok csodás spleenteli flegmá­val veszik a dolgot. Igaz, három hó előtt is elbor­zadtak e rémtetten. Ma?. . . olyba veszik, mintha ludlopásról vagy csirkefogásról lenne szó és min- denik tud valami kisebb mérvű rablógyilkosságos dolgot elmondani innen a Bakonyvidékből, de mely legalább is egyenértékű nagy szörnyűség volt a Hoszter bűntettével. Mit nekik a Hoszter? Hiszen egy fogásra hetet is láttak akasztani a ba­logtói akasztófa-dombon — hát mit nekik a Hoszter?! Érdeklődnek a tárgyalás iránt — szó sincs róla. De Dem azzal az erkölcsi érdekkel, mely szive-lelke mélyéből vágyakozik a bűntett napvi- lágrahozatala, — az igazságnak a gonoszság fö­lött való diadalrajuttatása iránt, hanem csak azzal az érdeklődéssel, hogy vájjon „hogy tartja majd in a g á t“ a Hoszter ?.. . Különb gyerek-e mint a Patkó, vagy a Milfait ?! Szomorú jelenségek ezek — s arról tesznek bizonyságot, hogy,itt a Bakonyvidéken az értelmi­ség, a társadalom hatósági- s lelki vezetői minél kevesebbet tesznek, az itt különben rokonszenves betyár-kultusz lerombolására. A vidék jegyzői, lelkészei, tanítói bizonyára több időt fordíthatnának a népre. Hiszen ma is, hogy a lokomotivok százai dübörögnek át rajta s a távírdák sodronyai szerte áthálózzák — ma is csak bakonyi hire van s még mindig Bakony — a Bakony. A Hoszter, a Savanju Józsi, meg a Lampert Pista urak e vidéken még mindig jól érzik magu­kat s a rögtönitélő bírósági „meghagyatik“-hirde­tés ezekre az állapotokra ép olyan hasznos, mint a külsőbelső-rohadásos emberre — a flastrom. Legyünk jobb orvosai ennek a beteges tár­sadalomnak, mint eddig s a nép iránt való köte­lességeit mérlegeljék meg jobban ezután né­pünk elei. Akkor nem kell majd minden rossz termés után statárium és nem lesznek olyan érdekesek — a Hoszter-firmák! A hirlapirásról. Veszprém, febr. 4. Divatban van most a hirlapirásról, a liirlap- irókról Írni, azért hogy felvilágosítsák a közönsé­get arról, miszerint a hirlapirás is egyike az em­beri legnemesebb hivatásoknak és a hírlapiroda­lom nem a hiúságukban pöffeszkedő, — áltudo­mányukkal kérkedő „Kozákok“ tanyája. A legszebb hivatások egyike a hírlapíróé, ö a közönség bírája, s viszont öt bírálja a közönség, nagy hatalom van kezében, a sajtó hatalma; melylyel sebeket üthet, sebeket gyógyíthat; a sajtó hatalma, mely hivatva van az igazság hir­detésére, a gazság leálarczozására. Azért aki hírlapíróvá lesz, vessen számot magával, mérlegelje meg erkölcsi erejét; az igaz­ság, az önzéstélenség által vezéreltetve nyúljon ahhoz a tollhoz, melyet kezébe a sors adott. A hírlapíró legyen becsületes ember, — ki­nek van jelleme, — legyen bátor ember, ki az igazságot mindenki szemébe mondani, ki az el­nyomottak érdekében tollát felemelni képes, hogy rámutasson arra a gazságra is, mely a magasabb helyeken üt néha tanyát. Ne legyen a hirlapiró egy „klikk“ embere, legyen a közönségé, legyen a meggyőződéséé; — és ha ez elveket megtartja, akkor megszüle­tik a tisztességes hirlapirás. Mert az az ember, kit hiúsága visz oda, hogy hirlapiróvá legyen, ki elképes tűrni minden ütést, rúgást, hogy azt a bérencz tollat önérdekeknek szolgáló kezében megtarthassa; az nem lehet tisz­tességes hirlapiró, még ha tehetsége volna is hozzá, amit ugyan elfelejtettek az ilyennek adni az istenek. Nem lesz az ilyenből még akkor sem tisztes­séges, ha egy boldogtalan elme által kifundált, de szerencsétlenül elfunerált hirlapiró iskolát végig járja is. Aki egy „klikk“-hez tartozik, az azt szolgálja; az annak a szolgája és nem a közönségé; hanem igenis képes oda dobni a közönséget, erkölcsileg, anyagilag annak a légkör embereinek, amelyikhez ö is tarto­zik, hogy kiérdemeljen egy fölülről jövö nyájas szemhunyoritást. Fájdalom a tapasztalat mutatja, hogy vannak ily emberek is, kik nem szégyenük magukat új­ságíróknak nevezni. A közönség dolga, hogy megvesse őket . . . . A veszedelmes emberek legveszedelmesbike a fűzfapoéta, a szerkesztők réme. Nincs hót, de sőt nincs nap, hogy az ilyen zseni: ne kanyaritson egy rósz verset, amelyet azután kezébe véve; megy, hogy boldogtalanná kínozzon vele egy szerencsétlen szerkesztőt. Vannak ilyen fajta kirlapirók is. Ha egyszer tyukkaparásuk, valahogy megta­lálta szagolni, a nyomdafestéket, azt hiszik ma­gukról, hogy árva fejükben világra szóló zseni lakozik, hogy elveket fognak felállítani, melyek előtt kalapot emel a fólvilág. Ezek a legsajnálatra méltóbb emberek . .. Nem törődnek ezek semmivel, közmegbotrán­kozással, közmegvetóssel; ragaszkodnak ahhoz a tolhoz, mint az elitéit fegyencz az élethez; sőt még azt is elég szerencsétlenek elhinni magukról, hogy őket a közbizalom emelte a hirlap­iró i polczra. Mert vannak páriák, akik még az ily szeren­csétlenek hiúságának is legyezni képesek; hisz gyarló az ember!. . . Keveset irtunk, — sokat mondtunk; czik- künk elején körülirtunk egy tisztességes hírlap­írót; utórószén pedig rámutattunk az oly embe­rekre, kik a mai társadalom legveszedelmesebb rákfenéi. Kik megrontják, megvesztegetik az emberi kebelt, hogy örvénybe taszíthassák a lelket is ... — r —a. A MEGYÉBŐL. Sz.-Király-Szabadja, 1882. jan. 24. (A „Veszprémi Független Hírlap“ szerkesztőjéhez.) Alólirottak, a nagy-vázsonyi választókerület­hez tartozó Szent-Király-Szabadja község függet­TÁRCZA. Csöndes óráimban.. .. Csöndes óráimban elém varázsolom Rég nem látott arczod; Azt a piros ajkat, azt a két éj szemet S a szivem oly boldog. Merengek a múlton, nem nézek jövőinbe, Bár a múlt csak álom, . . . Mégis oly jól esik azt a régi időt Néha, — néha látnom!. . . Gyakran nem bánt semmi mégis úgy fáj nékem Olykor ez a lélek, Lehajtom fejemet; hisz szomorú leszek Tudom én rniq élek! Addig mosolyogtam, amíg enyim voltál Aranyos virágom; Be sok rózsa nyillott, be sok is elhervadt Azóta a nyáron! Régen volt az, régen, mikor enyim voltál Nem is oly sokáig! Mégis az az emlék élni fog e szívben Koporsóm zártáig. Oda a nagyváros zajos tömegébe Elmegyek utánnad; El kicsiny szobádba, — ha kezed kezemben — Nem bánt úgy a bánat. . . . Reá nézel hosszan, halovány arczámra És kérded én tőlem: „Mi hantja a lelked és mért vagy olyan bus Életem, szerelmem És én elpanaszlom szegény szivem buját S azt mondom teneked: „Nem fáj az sokáig, megszűnik dobogni!* Aztán te megérted! A vén Bakony táján van egy uj temető Kis falu végében; Oda visznek engem koszorús leányok S ott hagynak békében . . Egy uj hant felettem, . . . egy kereszt fejemnél. . . S madár száll reája . . . Oly jó lesz hallgatni: mily bus lesz, mily édes Szomorú danája . . . » Oda vágyom régen, ott van kikötője Szomorú lelkemnek; Be boldog is leszek, hogy ha nem fáj semmi, Hogy ha majd temetnek; Sírnak majd utánnani, zokognak én értem Asszonyok, leányok; Hogy oly hideg lettem, nem járok utánnuk, Nem szólok hozzájok. . . . * Csöndes óráimban elém varázsolom Rég nem látott arczod; Azt a piros ajkat, azt a két éj szemet S a szivem oly boldog. Merengek a múlton, nem nézek jövőinbe, Bár a múlt csah álom, . . . Mégis oly jól esik azt a régi időt Néha, — néha látnom. ML. Gy. A Csillagsugár menyasszonya. — Keleti rege. — Távol innét, messze innen, ott hol a fekete tenger locsogó habj; csókolják Kaukázus bérczei- nek parti szikláit, a reges Ázsiában, a hova olyan örömmel szál a lélek álma, a hol minden fűnek, virágnak bús, szomorú regéje van; a hol olyan szomorú a leány, mint a lehajló fehér ákácz vi­rága, a hol oly szilaj az ifjú, mint fékvesztett zi­vatar; ott, ebben a csodás országban lakik egy leány, a kiről én regét mondok Zelmának hívják, fehér az arcza, mint a szin hó, piros az ajka, feketék a szemei: a haja meg szőke-arany szinti, arczan titkos vágy kinyomata látszik, ajka eped a cs kért; szernéb- n tűz • agyog, bóditó, kábító; lehellete édesen -zédir, mim i myo- sotis illata, és ezt a leányt még sem . - a meg ifjú csak egyszer. . . . Régen ismerik már, sohasem látták gyer­meknek, öreg mozlimek beszélnek róla, hogy ré­gen, nagyon régen is csak olyan 18 éves lányká­nak nézett ki, mint most, és beszélnek felőle csodadolgokat, hiszik róla hogy szent, mert ö a virágok testvére, a csillagsugár menyasszonya.... 0 pedig nagyon ritkán szokott beszélni az emberekkel, ott lakik a tenger fölött ezer láb ma­gasan, egy viruló libus fa alá van építve hajléka, lakocskája. Hanem ez a hajlók is olyan csodás, a milyent ott más emberek nem ismernek; nincs benn arany­nyal áttört persa-szövet, hanem hajló indák örök­zöld levelei fedik el a márvány falat, a padolatot tengeri szikláról tépett moha képezi.... A sok csodás dolog közül azt is beszélik a csillagsugár menyasszonyáról, hogy sokszor hosz- szu, hosszú évekig nem látja senki sem; a szép mozlim lányok, asszonyok azután azt hiszik, hogy 1 akkor a hetedik ég hurijai közé megy, kik meg- íurösztik az ifjúság tündér tavában, hogy szép legyen, ifjú legyen. A mozlim ifjak meg keresik öt libus erdő­ben, tenger vizében; hallgatják dalát bülbül éne­kében, gerle bugásában, — mikor azután nem ta­lálják meg, megátkozzák Allaht, Mohamedet és lehűtik egymás szerelmét hideg vassal, damaskusi pengével. A szép Zelma pedig ott van ezer ölnyire a tenger fölött, libus fa alatt, picziny lakában; egy ifjú lány — szép mint az eszmény — öleli karjá­val, csókolja ajakát, zokogva susogja: Anyám, én kedves jó anyám!' A szép Zelma keblére szorítja azt a hetedik égbeli gyermeket, megcsókolja szűz pirban égő arczát, azután a zokogástól nem tud mást mondani, psak azt susogja: — Én üdvöm, én boldogságom! * A keleti nap ragyogó sugarai aranyozák meg a parti bazalt sziklákat: a tenger nyugodt volt, fölötte a hétszinü szivárvány ragyogott, melyen a mozlimek hite szerint Allah nagy prófétája, Mo­hamed járt a földre, hogy megáldjon mindent, a mi jó, és megátkozzon mindent, a mi rossz. Rózsaszínű felhő övedzé körül a repkóny- koszoruzta kunyhócskát, a messze távolból bülbül csalogató hangja hallatszott, a szép Zelma oda ült a libusfa árnyába, ölébe ültette gyönyörű lányká­ját; rózsabimbó a pünkösdi rózsán. A szép Zelma megsimogatta áranyfürtü fe­jét hófehér leányának, megcsókolta azt a vérpiros ajkat, azt a hosszú pillákat, azok a mandola met­szésű éjszemek meg reá néznek; azokban a sze­mekben lakott a menyország! Azután azon a szép keleti nyelven elkezdett beszélni; szavai olyan édesen szomorúak voltak, hogy elkezdtek mindketten könnyezni, könnyeik a bazalt sziklákra, onnét a tenger mélyébe hul­lottak. . . . A szegény szivacs-halászok azután találtak másnap a tenger fenekén igaz gyöngyöket, melyek visszaadták a szivárvány színeit, a melyekről az­után azt hitték, hogy a napsugár menyasszonyá­nak könnyei. Ki tudja, tán igaz volt! ? . . . A szép Zelma meg beszélt tovább : „Nem megyek én el tőled szép gyermekem, soká — igen soká!. . . Ha majd egykor arezomat redök borítják, ha szemem kialszik, eljön én hoz­zám a sötétség, a halál istene, lefogja szememet, elaltat, hogy ne ébredjek fel soha többé . . . soha többé. . . . Te meg fogsz siratni engemet, azután elte­metsz hajnal hasadáskor hideg gödörbe, szomorú fűz árnyába, a hova nem jön el senki sem, csak zúgó vihar rémes éjszakákon, meg bülbül madár nyári alkonyaikor. . . . Te meg itt maradsz, te lész a csillagsugár

Next

/
Thumbnails
Contents