Veszprémi Független Hirlap, 1882 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1882-10-07 / 40. szám
Veszprém, 1882. II. évfolyam. — 40-ik szám. Szombat, October 7. r ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre................................................6 frt — kr. Fél évre ...............................................3 fit — kr. Ne gyedévre..........................................1 frt 50 kr. Egyes példányok ára 15 kr., s kaphatók a kiadó-hivatalban. MEGJELEN MINDEN SZOMBATON. Előfizetési pénzek a kiadó-hivatalba, Veszprém, horgos-ntcza 105. szám küldendők. IKT i r d. e t é s e Is a kiadó-hivatalban fogadtatnak el és jutányos árért közöltetnek. A szerkesztővel értekezhetni naponta 12—2 óra között. SZERKESZTÖSEG: Veszprém, horgos-utcza 105. sz., hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. ICéziratolc -vissza, nem ad.a-tn.ali:. A zsidóüldözések. Veszprém, okt. G. A hazánkban pár év óta mesterséges utón felszínre vetett zsidókérdés oda fejlődött ki, ahová azt előre megjósoltuk. Pozsony- vidéken s a Máramarosban nyílt zendülésben tört ki a nép; mintegy ötven községben a keresztény lakosság idegen búj tógát ók által föltüzelve rátámadt a zsidóságra, bántalmazta azokat, beverte ablakaikat, fölgyujtóttá házaikat, kirabolta boltjaikat. Most aztán Tisza Kálmán ur hirtelenében statáriális bitófákat állíttat a lázadó községek végébe s falkaszámra küldi az osztrák ármádiát a szerencsétlen, fölbujtogatott népre. De nem folytatjuk a keserűség hangját; bár száz és egy ok jogosítaná azt. Megkérdezhetnék tőle, mért negligálta bűnös közönynyel ezt a mindinkább elmérgesedő társadalmi kérdést, mely immár elfenésült belpolitikát képez, a melyet már csak a fegyver élével kell megoldani. Hiszen az ő éles eszétől föl kell tételeznünk, hogy mint az összes ellenzéki sajtó, neki is be kelle látni, a zsidóellenes izgatásoknak im bekövetkezett szomorú végét — s ha igen: mért nem zabolázta meg alkotmányos utón az Istóczyk üzelmeit jó előre, amikor azt a törvény, a parliamentarizmus hatásain belül könnyű szerrel tehette volna, ahelyett, hogy most szuronyvégről csendesíti le a felbőszült felizgult kedélyeket. Részünkről eleve azt az álláspontot foglaltuk el e zsidóellenes bűnös izgatásokkal szemben, melyet Kossuth nagy hazánkfia közelebbi nagy horderejű leveleiben fejtett ki, mely természetes kifolyása a magyar függetlenségi elveknek, úgy társadalmi, mint politikai szempontból tekintve. S nem is késtünk számos alkalommal kifejezést adni ebbeli álláspontunknak, bár tudtuk és tudjuk, hogy e kérdésben nehéz' magunkat megértetnünk s talán vannak, kik kétkedve fogadják őszinte, nyílt elveink ily fejtegetését. Hisz a zsidókérdés már oly élessé vált, hogy ha a magyar hírlapíró az izgatok mellett ir, az is baj; azt mondják, az anti- semiták dresdai pénztárából megrakodott; ha ellenük ir, akkor úgy lehet, hogy a zsidók vesztegették meg; ha meg épen hallgat s nem szól a dologhoz, mind a sémiták mind az antisemiták néznek reá gyanús szemmel s ha már egyébbel nem, hát gyávasággal vádolják. Nos, mi mind e gyanúsításokkal nem fogunk törődni, mert hírlapírói publicistái hivatásunkat sokkal szentébbnek tartjuk, hogy sem hazafias, nehéz kötelességünket a válság e napjaiban még a legsúlyosabb vádak gyártójával szemben is bátran mey ne tegyük; a jövő s az a társadalom, mely bennünket körülvesz s figyelő ellenőrként látja, tudja minden lépésünket — igazolni fog bennünket s megóv bennünket a megvesztegethetőség vádjától. Hogy hogy született meg a zsidókérdés, nem kutatjuk. Kutassa Tisza Kálmán — az az ő dolga. De hogy meg van, az tény, s hogy azzal le kell számolnunk, az már nemcsak az ő, az már a mi dolgunk is, a magyar társadalom dolga. Hangsúlyozzuk, hogy a magyar társadalomé. Mert vagy elfogadjuk ezt az álláspontot, hogy a zsidóság ügye, mint még sehol sem assimmilálódott nép faj ügye az egész földön közös elvek, törvény, szokás és rítus szerint fejlődik (mint ezt az antisemiták állítják), akkor a zsidókérdés nemzetközi utón oldható meg csak, az összes világállamok foederativ megegyezése alapján; vagy elfogadjuk a közelebb eső álláspontot s tekintjük a zsidókat csak vallásuk szerint való külön népfajnak, s akkor 'magyarsági szempontból bírálandó el ez égető kérdés, törvényes alapon és törvényes eszközökkel. Mi sem a magyar törvényhozást, b á r- mi 1 y gyámoltalannak látszik is ma, sem magunkat a meglevő s meghozandó tán jobb törvényeket nem tekinthetjük oly pictus masculusoknak, melyek a zsidókérdés megoldására közre nem hathatnának; viszont magát a zsidókérdést sem tekintjük oly noli me tangere-ügynek, hogy azzal nem bírna meg a jól kezelt törvénykezés. Csak az a baj, hogy a kormány tekinté eddig ez ügyet „ne nyúlj hozzám“-nak, s mert nem nyúlt hozzá, hát az kapott utánna, s nyakára nőtt Pozsonyban is, Mármaros- ban is. ^ Elhiszszük, meg vagyunk róla győződve, hogy a kormány hamarosan végezni fog a pozsonyi és mármarosi zendülőkkel; de az is bizonyos, hogy a hajnak a gyökerét egy pár ember felakasztásával s pár száznak az el- csukásával nem orvosolja meg. A zendülés most elfojtatik, de ki biztosit arról, hogy a baj újból elő nem tör s tán véresebb, borzasztóbb jeleneteket szóig áltata nd, mint most?! Ezt a ka- tastrófát okvetlenül el kell kerülnie az országnak s ha ezt elmulasztaná megtenni Tisza Kálmán, mi ezt a mulasztását nagyobb szerencsétlenségnek tartanók — eddigi összes uralmán á 1. A baj gyökeres orvoslását csak úgy eszközölhetjük, ha tudjuk, mik hát a zsidóság hibái és erényei. De épen ez az, amivel nem szokás törődni. Nálunk divat a zsidóság rosz- lelküségéről rémhistóriákat zengedezni, uzsoráskodásukról hallatlan eseteket fölczitálni — és nem tagadhatni, ilyen esetek voltak is, vannak is. Ha ezekkel szemben béna a törvény, csináljunk jobbakat; ha példás büntetés szükséges egy-két lelketlen uzsorásra, legyen meg; de azzal, hogy ész nélkül lázitunk, bizony nem megyünk semmire. Ha még csak úgy lehetne, hogy jól van hát, kikergetjük a zsidókat... s azok el is mennek világgá. Igen ám, de viszik a pénzüket is — ami az ország egy nagy részével fölér, s az már baj! Hiszen ezen a héten csak három szál zsidógyáros készült el Pozsonyból Bécsbe, kétezernél több munkás maradt kenyér nélkül s most ezek, meg a főispán, meg az alispán, meg egy városi küldöttség jártak náluk deputáczióba, hogy csak ne költözzenek el; éhen vész ennyi meg ennyi munkás. Hát mi lesz akkor, ha nem 3, de 300 gyáros szedi föl a sátorfát? Az lesz, hogy kenyér nélkül marad nem kétezer, de kétszázezer ember s ezek aztán ott keresik majd a pénzt, ahol van s ha nem lesz zsidó, hát — lesz pap!-f- Ezt az igazságot ki kellett mondanunk, mert tény. S ez a súlyos katastrófa bekövetkezik, ha e rendszeres lázitás tovább is foly. Mert a ki A-t mond, az kimondja a B-t is, s mert a zsidóellenes hajsza valójában nem egyéb, mint a tőke elleni harcz, hát ha majd nem lesz zsidó tőlíe, rámegy a nép a papok s főurak tőkéire, s beáll a teljes anarchia, a milyent még nem látott ez az országi +- Hiszen az előjeleket erre már szolgáltatták a pozsonyi s mármarosi események. A dühtől kába proletariátus rátört a gazdag keresztények vagyonára is, s pusztította azokét is vegyest a zsidóékéval. Mert hiszen úgy is van, hogy a csikorgó gyomra nyomornak mindegy, ha áldott vagy áldatlan kenyérre tesz is szert, — csak csillapíthassa farkaséhét. Ezért jó lesz meggondolni azoknak a pozsonyi főuraknak, kik zsidókézben eladósodván, ráuszítják a zsidókra befolyásolt tömegeiket, s azoknak a papi főuraknak is, kik tetszelegve nézik, hogy Önfeledt, szűk látkörü fanatikus pap- társaik zsidóellenes izgató czikkekkel mételyezik meg hírlapok utján a könnyen hivő nép szivét, TÁRCZA. E t 1849. Október 6. 1 Kik érted küzdenek dicső szabadság, Kik érted haltak drága nemzetem : Babért, virágot szent sirhalmaikra, Mely átvirit időn, enyészeten. — Vegyünk fel fáklyát a kegjr etetnek Ks gyújtsa meg a honszerelmi láng, Könyet a hősök hamvadó porára Kik a magasból néznek most le ránk. — Nem haltak ők meg, bárha golgotára Vezette őket a bibor pribék. Mindegyikének messiás alakja Szivünk legbelsőbb rejtekébe lép. Felírni ott: Magyar szeresd hazádat, Szeresd, miként mi egykor annyira ; így fel kel a nap, a rég várt szabadság Dicsfényt lövelve kárpát ormira. Kövessük őket nyomdokukba járván ; Habár ez ut a vérpadhoz vezet, Csak lelkesíthet a nagy küzdelemben Ily szellemekkel fogni frigy-kezet S most hálalcönyet emlékezetükre, Mely égbe nyúl mint büszke pyramid, Melyet le nem dönt száz vihar szeszélye Szabadság érted halni megtanít. Soós Lajos. Budapesti tárczalevél. A „Veszprémi Független Hírlap“ eredeti tárczája. — — okt. 5. Itt az ősz hideg, hervasztó, pusztító szelével és kiapadhatatlan felhőivel. Kiürülnek a sétahelyek, a korzon csak falevelek vannak, a sétálók már rég nem mutatják magukat ott, megnyíltak a szalonok, a téli termek, oda vonultak. Gondoskodott a művelődés azokról is, kik nem élvezhetik azt, mi a jó földinek hosszú estéit rövidíti. A természetet, a természeti dolgokat náluk a művészet, a tudomány helyettesíti. Különösen a művészet az, mely hivatva van, hogy a palotákból azt a lélekgyötrő, epesztő unalmat száműzze. Ősszel megnyílnak az akadémia termei, a színházakba uj darabok, uj művészek szorítják le a régieket, a „ház“ is megnjűlik nemsokára, de ott csak a régi arczokkal fogunk találkozni; legfeljebb csak „szin“ változott némelyiknél. De tartsunk rendet és Írjuk le sorba mi újat hozott eddig az ősz. A „Petőfi társaság“-on kezdem, az tartotta először ülését. A terem zsúfolásig tömve volt. - - Ha eszembe jut az a borzasztó hőség, melyet akkoúfki kelle állanom, úgy még most is izzadok. De ne csodáljuk, hogy oly nagy volt az érdeklődés, hisz oly két tárgyré volt szó,melynek még hallatára is tüzes- sebbé lesz a vér ereinkben. Kossuth levelét fogják felolvasni, ki ne menne hát! ? Hallgattuk a félisten szózatát, szivünk dobogott, szemünkbe könycseppek tódultak és megfogadtuk, hogy a kijelölt utón fogunk haladni; imánk felszállt Magyarország nemtő- jeért, kinek bár hé takarja a fejét, szivében örök tavasz virul. A második tárgy a Petőfi szobor ügye, nem kevésbé érdekelt mindenkit. — Öröm sugárzott mindenki szemében, hogy a nemzet régi óhaja teljesül. Mert szoborral, hervadhatatlan babérral s örök tisztelettel tartozunk neki, a magyar költészet leg- ra^y°góbb csillagának. Hadd lássa a világ, hogy ez a nemzet nem feledkezett s nem fog soha megfeledkezni arról, kiről a minden kultúrát magának tulajdonitó német is azt mondja: „von Wenigen erreicht, von Keinem übertraffen“ (kevéstől elérve, senki által túlszárnyalva). Mert „Petőfi Sándornak dicső fény az útja; még az is boldog, ki fölismerni tudja...“ * A második ülés iránt ép oly nagy volt az érdeklődés. A Kisfaluéi társaság terme szintén telve volt hallgatókkal. A tagok is teljes számmal megjelentek; ott láttuk a magyar irodalom agg és ifjú hőseit részint a teremben, részint a mellékteremben, hol igen is hangosan adtak kifejezést a viszontlátás örömének. Az előadók voltak: Beöthy, ki Greguss „Búcsú Velenczétől“ czimü szép költeményét olvasta fel; továbbá Gyulai Pál olvasta fel „Katona József ifjúkori drámairól“ szóló értekezését, melyben nemcsak Katonáról, hanem az akkori szinműirodalomról és szinészetről is bőven értekezik. Gyulainak hosszúra nyúlt felolvasása után csak Szász Károly olvasott föl öt szép költeményt. — Az ifjú szívvel irt és erősen szavalt költemények nagy hatást keltettek a hallgatók közt, kik szűnni nem akaró tapsviharban nyilvánították tetszésüket. Az lilééből a nemzeti- és népszínházba sietett a közönség, hogy az uj darabokat nézzék. Amaz ismeretes igazságból kiindulva, hogy az ember egyszerre két urat nem szolgálhat, én sem mehettem egy este mind a két darabot megnézni, hanem először a nemzeti- és azután a népszínházi újdonságot néztem nagy kíváncsisággal, vérmes reményekkel. — A nemzeti színházban Erkmann-Chatrian „A Rantzauk“ czimü népdrámája került szinre. A darabnak párisi előadásáról és ama hatásáról, melyet ott keltett, azt hittük, h°gy egy uj remekműhöz lesz szerencsénk, azonban sajnos, reményeink egy kissé túlzottak voltak, nem láttunk többet egy szép népdrámánál, melynek alakjai a párisit elbűvölhetik, de nálunk csak szokottakká válnak. Hogy a magyar lapjaink koránt sem Írhatnak oly lelkesedéssel róla, mint a francziák, annak több oka van, az okokat részint a darabban, részint az előadásban találjuk. E darabnak, mint minden regényből vett darabnak a főhibája az, hogy a jellemek nem fokozatosan fejlődnek, hanem, mint készek lépnek elénk, továbbá igen lassan halad a da- | | rab ; megkapó jelenetei csak a felvonások végén van- ! nak és bár ezek igazán megkapok, az egész felvonás gyengeségét még sem tudják feledtetni. A mi a darab előadását illeti, arról sem nyilatkozhatunk igen kedvezően, mert bár Nagy Imre, vagy a Szigeti testvérek, továbbá Újházi és Szath- máriné teljesen művésziesen adták szerepeiket, az össze-hatás még sem volt elérve. Legtöbb dicséret a forditót, Kürti Emilt illeti, szép magyarsággal és híven fordított müvéért. * A másik színházi újdonság, mely szinre került Szigeti József „Marcsa és Mariska“ czimü népszínműve. A mint már a czimből is következtetni lehet, gyermekcsere képezi a darab alapeszméjét. Az egész darabban mindenütt megszokott alakok, egyszerű szerkezet, egyszerű mese. A darab különben olyan szerkezetű, hogy mindennek inkább beillenék, mint népszínműnek és ép azért, mivel mindennek beillenék, nem illik be semminek. A mi az előadást illeti, abban leginkább Blaba Lujza remekelt és dalaival mint rendesen, ebben a darabban is gyújtott, Továbbá Tihanyi, ki folyton nevettette a közönséget; Nagy Ibolykát és Kassait sokszor megtapsolták... * íme röviden előadtam a mit eddig az őszi szél hozott. Sok jót nem írhattam, innen van talán, hogy nem is igen jól, de majd csak lesznek jobb darabok is, Szigeti is ki fogja köszörülni a csorbát és akkor talán én is. Addig is: Nézze el az úri kegy, Máskor taláu jobban megy ! Kárpáti Manó.
