Veszprémi Független Hirlap, 1882 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1882-09-09 / 36. szám
Veszprém, 1882. II. évfolyam. — 36-ik szám. Szombat, szeptember 9. MEGYEI- S HELYI ÉRDEKŰ, YEGYES TARTALMÚ HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre................................................6 frt — kr. Fél évre................................................3 frt — kr. Negyedévre ..........................................1 frt 50 kr. Eg yes példányok ára 15 kr., s kaphatók a kiadó-hivatalban. MEGJELEL MINDEN SZOMBATON. Előfizetési pénzek a kiadó-hivatalba, Veszprém, horgos-utcza 10b. szám küldendők. ZEa: i r d. e t é s e Is a kiadó-hivatalban fogadtatnak el és jutányos árért közöltéinek. A szerkesztővel értekezhetni naponta 12—2 óra között. SZERKESZTÖSEG: Veszprém, horgos-utcza 105. sz., hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. ISlézira-toüs: ■vissza. n.e:m. a.c3.a.txialc. József főherczeg nálunk. A legmagyavabb főherczeg városunkba érkezett, hogy az itt megtartandó honvédségi hadgyakorlatokon részt vegyen, hogy parancsnokoljon azon hadsereg fölött, mely egyedül a magyar nemzeté. Városunk ifjú s öreg népe dobogó szívvel várta azt a napot, midőn a királyi sarj ez ősi városba érkezik, üdvözölni óhajtotta azt a Habsburgot, a ki nem osztrák, nem cseh, hanem magyar, a ki senkié másé, csak egyedül a miénk. Ősi törvényeink kötelességévé teszik a legelső magyarnak, a megkoronázott apostoli királynak, hogy az évnek legalább fele részét hű magyarjai közt töltse. — És a királynak, a magyar királynak sokkal több ideig kell osztrák császárnak lenni, mintsem hogy megfelelhetne a nemzet 300 éves akaratának. A magyar király székhelye Bécs, ünnepnap az — fájdalom ritka ünnep — mikor a nemzet őt ős Budavárában üdvözölheti. Leendő királyunk, szent István koronájának és Árpád trónjának örököse túl a hármas bérczeken, Prágába tette székhelyét. Csehországot valja hazájának, idegenek környezik, idegenek gyülöltetik meg majd* vele a magyart. i És e nép mégis szereti úgy jelenlegi, mint leendő királyát. Üdvözli őket, lelkes ünnepet ül, midőn e hazába ellátogatnak. — llej! pedig ez a nemzet megkivánhatná azt, hogy a kinek Magyarország első főpapja fejére teendi egykor szent István koronáját, az magyar legyen! De van egy tagja a magyar királyi családnak, aki nem azért van köztünk, mert a törvény parancsolja, a ki nem politikából szereti e nemzetet; hanem azért, mert ő is magyar és mi is magyarok vagyunk. Ez a királyi sarj József főherczeg! Ez a királyi sarj most köztünk időzik, ennek a királyi sarjnak tiszteletére gyűlt össze városunk népe, azért hogy üdvözölhesse, hogy kimutathassa azt a szeretetet, a mit iránta érez, hogy megmondja neki azt, miszerint a magyar nemzet nem fogja elfelejteni az iránta tanúsított szeretetet sohasem — sohasem ... József főherczeg nemcsak hazafi, hanem ember is, kinek jótékonyságáról köteteket lehetne írni, kinek jószívűségéről hazánk ösz- szes hírlapjai naponként hasábokat írnak. — Jótékonyságának ezredrészét sem tudnánk hasábjainkra nyomatni, de megemlítjük em- berszeretetéről tanúskodó legújabb tényét, melyről még keveseknek van tudomása. Nincs talán több, mint egy két hete, hogy történt. A főherczeg alcsuthi gyönyörű kertjében sétált fel alá s a kertkeritésen át megpillantott egy 80 éves parasztot, hi hanyatló erejével létrás kocsijára igyekezett felvergődni. De a szegény öregnek már nem volt biztos a lépése és a helyett, hogy a förhérczre lépett volna, lába a kerék közé került, mire a lovak neki indultak s a mozgásba jött kerék a parasztnak lábat eltörte. Iszonyú sikoltással rogyott össze a tehetetlen agg és nem birt többé feltápászkodni. József főherczeg e jelenet láttára elrémülve rohant a kerítésnek, egy merész szökéssel az utczán s az öreg mellett termett, felkapta a nyomorékot a földről és ráfektette a kocsijára; aztán maga is fölült, kezébe vette a gyeplőt és elhajtott a szerencsétlenül járt lakására. Ott aztán segített őt a kocsiról leemelni a szobába vinni. Azt hinné az ember, hogy a főherczeg ezzel untig elegei tett kötelességének, de ő maga nem igy gondolkozott, hanem ott maradt a paraszt ágya mellett, maga rakosgatta a nyomorék lábra a borogatásokat, rendeleteket osztogatott, hogy miként könnyitsenek súlyos baján, egyszóval úgy tett, hogy még az apa se kívánt többet a fiától. Azután mikor haza érkezett, első dolga volt a szegény paraszt családjának nagyobb pénzösszeget küldeni és még egyszer szivükre köttetni, hogy mindent kövessenek el a beteg állapotának enyhítésére. A főherczeg saját orvosával gyógykezeltette őt s ő maga is kétszer látogatta meg napjában. Bizonnyal fel is épült volna, ha két héttel a csont törése után, mikor már az orvos is azzal biztatta: „No egy hét múlva már megint a munkához láthat!“ eszébe nem jut az öregnek az ablakhoz vánszorogni, hol meghűlés folytán annyira elmérgesitette a baját, hogy harmadnapra meghalt. Még sok ilyen jellemző vonást beszélnek a főherczegről Al- csuth vidékén, de legyen elég ezúttal ezt az egy esetet felhoznunk annak magyarázatául, hogy miért szereti a magyar nép annyira legderekabb főherczegét. Ez a főherczeg az, ki jelenleg városunkba időzik: ez az, kinek mi is őszinte érzéssel, igaz magyar szívből eredten mondjuk: Isten hozott! József főherczeg fogadtatása. A népszerű főherczeg fogadtatására már csütörtökön megkezdték az előkészületeket. Az utczákat kitisztogatták, a püspökházat virágokkal fel díszítették. A város végén a Galamb-féle ház előtt és a vár feljáratánál a Szilágyi-féle ház mellett diadalíveket állítottak fel. A tűzoltó-zenekar és a polgári dalárda egész héten folyton tanulta az összhangzó működést. Csütörtökön este a „Korona“ vendéglő nagytermében igen szép szánni közönség előtt főpróbát is tartottak, mely nemcsak próbának, hanem hangversenynek is bevált volna. Pénteken reggel a házak már fel voltak lobogózna, s mindenki átkozta a folyton tartó esőt, mely az ünnepély hatályát, ha nem is fogja csökkenteni, de bizonyára akadályozni fogja a tömeges megjelenést. A délutáni vonat megérkezését mindenki izgatottan várta. A városi és megyei hatóság tagjai már a kora délutáni órákban a vasúti állomáshoz mentek. Az állomásnál a nép mindegyre szaporodott, mit az is elősegített, hogy a folytonosan szakadó eső is szűnni látszott. A tűzoltó-egylet testületileg is kivonult, úgy dalárdánk is a tüzoltó-egyleti zenekarral. A perczek olyan hosszúnak tetszettek, minden másodpercz százesztendőnek tűnt fel az izgató várakozásban. Végre megszólalt a portás jelző csengetyüje, jelenté a vonat érkezését. A perronon a nyugtalanság egyre nőtt, a díszőrséget a tűzoltó-egylet képezte. A katonatisztikar is ott várta szeretett főparancsnokát. TARCZA. Nem látlak én többé soha! — Románcz. — Kicsattand a bucsu-csók, S úgy könnyeztek a búcsúzok; A válás vájok gyászt vona : Nem látlak én többé soha! Mint a villám sújtotta fa Úgy állok itt egy magamba. Az ág üres — nincs madara! Nem látlak én többé soha! Hol vagy? Hol jársz? Látlak-e még? E kérdésekre lelkem ég! Maholnap elfed sir moha: S én nem látlak többé soha! Dobocsányi Gyula. Sajtófogságban. Csendes este van. A hold kigyult; ragyogó fénye megaranyozza az ég tarka bárányfelleg seregét s elhomályosítja a piczinke csillagokat mind. Csak egyetlen egyet nem vakít meg a hatalmas égi tűzgömb. Ott ragyog most is a tiszta égboltozaton lankadatlan tűzzel. Az égi csillagok miriádjait megelőzőleg kél s legkésőbb nyugszik le a meny boltozatán. A Vénus! Ez az én csillagom. Ismerem. Szeretem. Ez vezérelt engem az életen át; utat jelelt nekem háborgó világtengereken, vészbe-viharban, s midőn szivemben először megdobbant a szerelem, az a kedves csillag akkor is oly fényesen ragyogott . . . Oly fényesen, mint most. Mint az örök szerelem. Ezért a szerelem csillaga a Venus. Ah, az igaz szeretet is legelőször ébred s legutóbb alszik ki a szívből. Elhomályosítja a többi összes szenvedélyek lángját — s az élet viharos éjjeleit csodás, méla fénynyel világítja be. Ah én érzem a szívnek e jótékony melegét, tüzet. Az élet ridegsége, az emberek hideg közönye, a rokonok szeretetlensége, a barátok hálátlansága megdermesztette sokszor a forró hévvel lüktető vért szivemben — s mintha jégpánczélba szorították volna, pillanatra dobogása is elhalt. De aztán ismét fölengedett. A bocsánattal újra átmelegült a szeretet s a szív hideg, sötét éjjelét fölváltotta a napkelet koránya; egén ismét ott lángolt piruló tűzzel a szeretet csillaga — a Venus. A szeretet! A szív e kincse, az élet egyedüli boldogsága, öröme, üdve — a szeretet! Megengesztel a gyűlöletben; csillapít a bánta- lom hevében; erősít a küzdelemben s megnyugtat a bajban. A kinek szivében szeretet van, őszinte, igazi, utógondolat nélküli szeretet — az boldog. Az tudni fogja, mért van a földön; mért adott Isten életet neki. Az nem fogja őrült hajszban keresni a világ hiúságait, s a bölcsek kövét. Annak a szivében megvan az elégedettség. ... Az életbölcsesség köve ez! Van időm gondolkozni, mondhatom, Olyan csend uralg körülem, mintha e nagy- házban, melynek udvari sétányán czéltalan járkálok naphosszant, nem laknék senki sem — mintha kihalt volna egészen ez az óriási épület. És úgy is van. Akik itt benn laknak, élő-halott emberek egy- től-egyig. Ezek már leszámoltak a világgal s a világ velük. Szívtelenek voltak embertársaik iránt a törvény áldásait bűnnel fizették meg. lm a törvény is könyörtelen volt irántuk s elfordította tőlük az emberek szeretetét, irgalmát. Szomorú ház ez nagyon. Pedig valamikor vig élet pezsgett itt. Fogadó volt. Az ország első fogadója. Aki ős Budavárába jött „királytlátni“, törvényt hozni, nemességet megköszönni, udvari kegyet keresni, instansziákat beajánlani, főbejáró pereket ad maxima forum informálni, vármegyerestaurátiót előkészíteni és megsemmisíteni: az mind ide szállott ebbe az országhirü fogadóba. A Fortuna. Úgy hivták a szerencse istennőjéről, nyilván azért, hogy aki ide belép, szerencsét jő próbálni s előre is a szakistennőnél kopogtasson. Hanem nagyot fordult a világ. Egyszer csak azon vette magát észre a főváros, hogy ami idegen nép ideseregel, az már nem kérő instancziákat hoz a hónalja alatt, hanem betörő-vasat, meg tolvaj kulcsot . . . Változott tehát a Fortuna is. Csináltak belőle olyan fogadót, amelyikbe bejutni csak lehet valahogy, de kifelé sehogyse s aztán az a furcsa r hogy ingyen adják benne a kosztot, meg se kell köszönni s olyan szívesen ma- rasztják a vendéget . . . még meg se szökhetik. Nyilván azért vannak vasak a vendégszobák ajtain s ablakain s a portás azért sétál a kapuban töltött puskával. Bizony-bizony úgy néz ki minden, mint valami nagy börtön. Itt Jakom én is ebben a szép, nagy házban. Mikor átléptem a kaput s először sétáltam körül a virágos udvart, az ablakaim mellett álló terebélyes gesztenyefák akkor hajták ki első lombjaikat. A lomb azóta elsárgult s ha a Rákos síkjairól valami szilaj szellő átnyargalva Pesten, megütközik ős Budavára kúpján — az én szegény gesztenyefáim reszketve ingának meg s sóhajsusogva hull-hull le róluk a zizegő lomb. Erkélyemről lelátok a túlsó udvarra is. Szép körben sétálnak ott a főváros leghiresb férfiai egy óriási virágkörönd körül — egyik a másik után. Szótlanul ballagnak a sóhajok e néma utján lecsüg- gesztett fővel, összefont karokkal, komoran, daczosan, szomorún . . . Vájjon mit gondolnak? Hogy kár volt ott hagyni a bűnjelet a betörés helyén; hogy jobban kellett volna végezni az áldozatta], hogy el nem áruitathatott volna; hogy azt a hamis váltót, pönge pénzt, bankót jobban kellett volna csinálni; hogy bolond volt idejében meg nem szökni; hogy talán-talán valahogy igy-ugy mód lesz még a szökésre . . . A gyalázatba taszított család;’ a kínjában őrjöngő anya, a kétségbeesett feleség, a siró szerencsétlen gyermekek jajja fülükbe cseng-e; látják-e álmaikban övéik bánatos arczát ? Nem tudom. Csak egyszer kérdeztem meg inasomat, Wolfot, ki februáriusban anyját ütötte agyon, a külső kere- pesi-uti lakásában. — Hát mondja csak Wolf, nem sajnálta-e azt a szegény öreg asszonyt ? — Nem értem rá, tekintetes ur. Amint reávágtam, nyomba vége volt! 1 — S jut-e szegény olykor eszébe ? — Oh gyakran; különösen mikor tiszta ruha kéne . . . Másnap másik foglyot kértem inasul a derék Wolfom helyébe. Az ilyen lélektapasztalatokra még nem elég kemény — a szivem! Ebben a kedélyes körben élek immár negyedesztendeje. Hanem az élet árnyoldalait ezalatt jobban megismertem, mint azon negyedszázad óta, melyen már túl vagyok. S e szomorú tapasztalatokkal gazdagodva — van időm gondolkozni, mondhatom. Miért is jöttem én ide? Hogy is volt csak? Ismertem egy szegény özvegyet, ki négy árvagyermekét szive vérével táplálva neveli, vezeti az élet elé. Részvéttel kisérem a szegény anya önfeláldozását, szomorú sorsa folyását. Egyszer azt látom csak, hogy úri ruhába öltözött rabló tör a szegény özvegy házára s rákiáltok: „Gazember, megállj !* Mi történik?! A törvény csakugyan megállítja a gazembert s megakadályozza a rablást, de futni engedi s engem a Fortunába küld, úgy okoskodván, hogy a rablót föl lehet ugyan jelenteni s az szép is, ha valaki meri, de azt mondani, hogy „gazember“, az nem szabad. Igaz, hiszen a várpalotai hőst is „Hoszter ur“-nak titulálják. így történt s ez nem is mese azért, hogy olyan furcsa. A délutáni nap égetőn szórja le sugarait a boldog Fortunára. Lenn a virágágyak mosolygó rózsái tikkadtan hajtják le fejeiket s a kedves ne- nyulj-hozzám elrejti égő bóbitáját a sötétzöld levelek mögé. Fölmegyek szobámba. A levélhordó leveleket hozott. Az asztalon várnak reám. Ismerősök, rokonok, pártemberek megvigasztalják olykor e csendes egyhangúságot. Ma két érdekes „kollega“-levél is érkezett. A debreczeni szerkesztő dr. Tolle ur, ki ezidőszerint, egyharmadrészben Veszprémben, egy harmadrészben Debreczenben, egyharmadrészben Kassán szerepel ideiglenes szerkesztőként, valójában pedig háromszemélyben be vagyon csukva Budapesten, Váczon és
