Veszprémi Független Hirlap, 1882 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1882-07-15 / 28. szám
Veszprém, 1882. __________________________________II. évfolyam. — 28-ik szám.________________________________Szombat, július 15. ME GYEI- S HELYI ERDEKÜ, YEGYES TARTALMÚ HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre................................................C frt — kr. Fé l évre................................................3 frt - kr. Ne gyedévre...........................................1 frt 50 kr. Eg yes példányok ára 15 kr., s kaphatók a kiadó-hivatalban. MEGJELEN MINDEN SZOMBATON. Előfizetési pénzek a kiadó-hivatalba, Veszprém, horgos-ittcza 105. szám küldendők. ZE=Cird.etésels: a kiadó-hivatalban fogadtatnak el és jutányos árért közöltéinek. A szerkesztővel értekezhetni naponta 12—2 óra között. SZERKESZTŐSÉG: Veszprém, horgos-utcza 105. sz., hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratod -vissza nem adLataalc. A zsidókérdésről. A tizenkilenezedik század utolsó felének tengeri kígyója, társadalmi életünk legújabb philoxérája a zsidókérdés. Kényes dolog ebhez hozzászólni, nehéz dolog és nagy munka volna ennek a legújabb járványnak orvosságát megtalálni. Először felütötte fejét a zsarnok és czi- vilizálatlan Oroszországban, azután terjedt tovább Poroszországban, mig végre hazánkba is eljutott e cholerikus nyavalya, és befészkelte magát a nép műveletlen, alacsonyabb színvonalon álló osztályának szivébe, leikébe. Mert hiába állítjuk mi azt, hogy nincs zsidókérdés Magyarországban, hiaba mondjuk azt, hogy sokkal műveltebb és czivilizáltabb már az a jó magyar nép, mint hogy egyes izgatok és ámitók beszédjére hallgasson, hiába állítjuk mi mindezt, mert mai napság van Magyarországban zsidókérdés. Mert menjünk el a nép közé, hatoljunk a nép társas helyeire, és ha meglátjuk azokat a fontorkodó arczokat, ha meghallgatjuk beszédjüket, megtudjuk azt, hogy van itt is, nálunk is, zsidókérdés. Szomorú jelensége ez az időnek, fekete árnya korunknak. Idegen népek, nemzetek, kik bennünket gyűlölnek, idedobták közibénk ezt az üszköt, hogy itt jó talajra találva, tűzbe borítsa hazánkat, és saját lakunkban találjuk föl azt, a mit úgy kerülünk, a mitől úgy félünk: a h a 1 á 11. Nem föladatunk fejtegetni azt, hogy mily eszközökkel terjesztették hazánk felső megyéiben a zsidóhajszát, nem föladatunk elmondani, hogy muszka és pánszláv izgatok voltak azok, kik legelőször megteremték hazánkban azt a csapatot, melynek zászlójára jeligéül írva van: Üsd a zsidót! Nem föladatunk azt elmondani és nem is mondhatjuk el, mert nem vagyunk politikai lap, hogy mindez az izgatás csak azért történt, csak azért szította ezt hazánk és létünk százados ellensége a muszka, hogy elvetve honunkban a belkáboru, a belzavargás csiráját, az önmagával küzdő, saját népének egyik osztályával harczban álló magyar népre rátörve: teljesítse Katalin czárnő végrendeletét ! Ez nekünk nem feladatunk, de igenis feladatunk, hogy teljes erőnkkel, tehetségünk összes súlyával elébe állva a már-már kitörni kész zivatarnak, annak villámait felfogjuk, nehogy saját nemzeti életünket sújtsa agyon. Aki e sorokat írja nem zsidó, elfogulatlan szemmel nézi az idő menetét és tudja, ismeri az okokat, a melyek a zsidó-hecczeket élesztik, ismeri a zsidóság, úgy mint saját felekezetinek is hibáit. A ki e sorokat írja, nem kárhoztatja Istóczyt, — mert oppositiónak kell lenni, de igenis kárhoztatja Istóczy eszközeit, a mely- lyel tanainak híveket szerez. A zsidóknak, mint Jegyedeknek vannak hibáik, de e hibákat nem szabad egyszersmind a zsidóvallás összes híveire ruháznunk, mert valamint vannak a keresztény hitvallást követő egyeseknek súlyos bűnei, és más egyeseknek szép erényei; úgy áll ez náluk is. Görgey eladta Magyarországot: honárulónak tartsunk-e azért minden magyart ? Pauzánias elárulta Rómát; megvessünk-e azért minden rómait ? Hoszter Fülöp kiirtott egy zsidó családot; gyilkosnak tartsunk-e azért minden keresztényt? Ha a tisza-eszlári metsző vérét vette egy keresztény hajadonnak; megkövezzük-e azért az egész zsidónépet ? Ha egyeseknek bűnei vannak, ott van a törvény, torolja meg az; de ha mi egyeseknek hibáiért törvényt tartunk egy felekezet népe fölött; vissza megyünk a Korák és Kloszkák idejébe! A nemzet kormányon ülő férfiainak ismerni szent kötelessége e haza határán belül létező egyletek, társulatok és felekezetek szabályait, és ha a zsidó hitvallás szertartásai oly rituális bűnöket teremtenek, ha e szertartások az életbiztonságot veszélyeztetik, akkor az a kormány a bűnös, mely évek hosszú során át nem tett semmit e szertartás magszüntetésére, akkor a kormánynak volna mai napság is szent kötelessége e szertartást alkotmányos utón megszüntetni. De ha a kormány az izgatásokat lanyha eljárásával csak elősegíti, álerélyeskedésé- vel egy csepp vizet dob a lángban álló épületre, amely aztán az égést még jobban éleszti, akkor azt. kell hinnünk, miszerint azt mind azért teszi, hogy saját üzelmeiről a közfigyelmet elvonva, az elégedetlen népnek — egy bár emberi hibákkal bíró felekezetet, — de mindazonáltal ártatlan népet vessen oda bűnbakul. De hogy a zsidóhitvallásnak ily bűnös szertartásai nincsenek, elismerte azt a kereszténység feje a romai pápa, és Magyarország herczegprimása, az egri érsek és főpapjaink is mind elismerék, hogy a zsidó- és keresztény vallás egy fundamentomon áll, amely funda- mentomnak alapköve: Szeresd felebarátodat, mint fennen magadat! Hogy a tisza-eszlári bűntény elkövettetett, megengedhetjük, elkövettethetett vallási fanatizmusból, babonából,—mint elkövettetnek azok a sok keresztény babonaságok, — c hogy ilyen bűnt egy hazánkban, a vallái szabadság honában engedéllyel biró vallási« lekezet szertartásból követett volna el; a; hinnünk nem szabad és nem lehet! — Ha tisza-eszlári metsző vérét vette Solymoss Eszternek, legyenek meggyőződve keresztén polgártársaink arról, hogy a biró igazságo szolgáltat, és bűnösnek felállítják a bitót! * Az alkotmányos aera beáltával Deá Ferencz, a haza bölcse vívta ki azt, bog hazánkban a zsidókat émanczipálták. — M lett az emanczipáczió hatása? Az egyik hatása az lett, hogy a zsidó egyenlőnek érezve magukat a haza töbl polgárával megszűntek azok lenni, akik vol tak. Voltak közülük az igaz némelyek olya nők is, kik visszaélve nyert jogaikkal, vise létükkel, maguktartásával visszahatást kel tettek abban _ a magyar népben, mely meg szokta volt, hogy a zsidót zsidónak és neu polgártársnak tekintette évtizedeken és szá zadokon keresztül. De jegyezzük meg, bog,« azok, kik a visszahatást keltették, csak egye sek voltak. A másik hatása az volt, hogy a zsidóknak megadatott az alkalom a magyaroso dúsra, és ők ezt fel is használták; mutatjí az ifjú zsidó nemzedék, melynek alig Vso-ec része beszél német vagy zsidó nyelvet. A magyarság szereti az alkotmányt, zászlójára tűzte ki a szabadság, egyenlőség, és testvériség szent eszméit. — Szabadság-e ! már most az, ha egty köztünk élő népet elnyomni törekedünk, egyenlőség-e, ha nem akarjuk megosztani a jogokat velük, melyeket mi élvezünk, — testvériség-e, ha őket ütni, gyilkolni akarjuk? TARCZA. Sírva vigad a magyar.*) Kiittuk a végső cseppig Üresen áll a pohár, Korcsmárosné, örömvirág ! A kancsó kelmedre. vár. Töltse színig méz-itallal: Az élet úgyis fanyar... A mohácsi vésznap óta „Sírva vigad a magyar ..A Itt van a bor töltsétek meg Czimborák a poharat! Balzsam ennek minden cseppje, Ahol hu rág, oda hat. Az az isten, ki bennünket Csillagos menynyel takar, Tudja ö, hogy rab hazában: „Sírva vigad a magyar ..A Emeljük föl poharunkat, __ Dobogtassuk szivünket! Eg föld hallja meg szavunkat, Kelet, nyűgöt hírünket. S tudják meg ott a — magasban: Szabad államot akar; S érdekét nem adja fel, — bár: „Sírva vigad a magyar..A Önkormányzás had és pénzzel, Egyenlő jog, szabadság Boldogít országot, népet, Hol a törvény: igazság! Ezt kérem oh hatalmasok, Adjátok meg mihamar! Istenemre! ez az ok, hogy: „Sírva vigad a magyar..A Emeljük fel poharunkat Jövőjére hazánknak ! Emeljük fel ujjainkat Tiltani az ármánynak ! *) Egy egyszerű fóldmives ember saját szerzeményeként küldé be hozzánk e szép hangulatteljes költeményt, melynek örömmel adunk térr e rovatunkban. I Ott Világos gyász-emléke, Mely vért, érzést felzavar, S mig sajog e szegény haza: „Sírva vigad a magyar ..A Bort a pohárba még, fiuk ! Igyunk honfi-áldomást, Adjon az ég népeinknek Testvéries összetartást! Egyetértés, egy akarat, Teremtő és védő kar. Legyünk egyek! s nem lesz dalunk: „Sírva vigad a magyar..A De, ha pártokra szakadva, Egységet, önbizalmat — Kiirtunk társadalmunkból, Kapunk zsarnok uralmat... Hiába voltak apáink Szabad, dicső Hun, Avar; Akkor még egy századig is „Sírva vigad a magyar!.A T. J. Poe-Allan Edgar. — Irta: Bánfi János. — Az angol-amerikaiaknak talán legnagyobb költője volt. Lángész mindenesetre, a kit a mi Petőfi Sándorunkkal lehet némileg összehasonlítani. Az 1811 -ik évben született, korán árva lett, az iskolákban pedig kitüntette magát. De csakhamar természetének sötétebb oldalai fölülkerekedvén, Poe veszekedései és korbelykedése miatt kicsapatott, mig végre második atyja és jótevője: Allan is levette róla a kezét. De azért nagy iré, jeles költő lett belőle, — a vége azonban igen szomorú lett. 1849. október 7-én egy kocsi állt meg a new- yorki Washington-kórház előtt; Poe Edgardot hozta. A Ligtbstreet-rakparton, egy ház előtt a pádon találták elterülve. Teljesen öntudatlan állapotban volt; de hogy ez öntudatlanságot a bor, pálinka vagy mákony élvezete idézte-e elő, — az első pillanatra nem lehetett meghatározni. Egy arra menő látva, íogy többen csoportosulnak valami mereven elterülő alak körül, lépteit szintén felé irányzá, és az alakban felismerte a szeretett költőt. Még reggel volt, midőn e helyen reá bukkantak. Egy rendőr azonnal kocsit rendelt és abban az élettelent a kórházba szállitá. Reggeli tiz óra volt, midőn bejelentették. A kórház igazgatója azonnal külön szobába vitette, a hol levetkőztették és a vizsgálat megkezdődött; — a költő eddigi szokásairól, életéről és anyagi viszonyairól a kórház igazgatójának fogalma sem volt. A költő ruhája erős pálinkaszagot árasztott szét. Láz nem mutatkozott. Arczbőre fakószinü volt, mig melléből hörgésszerű nesz hallatszott; — úgy látszott, hogy alszik. Az álomkor vett erőt rajta. Langyos viz-borogatást alkalmaztak lábára, gyomrára, mig fejét jéggel borogatták. Az ablak- redőuyöket lebocsátották, ágyához ápolót állítottak, kinek szigorúan meg lett parancsolva, hogy a beteg legkisebb mozdulatát is legott bejelentse. Körülbelül félóra múlva hívták a kórház igazgatóját, ki épp azon pillanatban lépett be, midőn a költő lerántotta magáról takaróját s szemét felnyitá. „Hol vagyok ?“ kérdé. Az igazgató széket tolt az ágyához, a beteg kezét megfogta, gyönyörű dús fekete hajfürtjeit bátrasimitá és kérdé: hogy érzi magát ? „Nagyon rosszul!“ feleié a beteg. „Szenved ?“ „Nem.“ „Talán gyomrában érez fájdalmat?* »Igen.- „Szomjazik ?“ „Nem.“ „Feje fáj tehát ?“ „Fejem — az fáj.“ „Mióta beteg ön ?“ „Nem tudom.“ „És hol lakik ?* „A Platt-street egyik hoteljében, szemben az indóházzal.“ „Van önnek valami málhája, vagy holmija, mit elhozatni óhajtana ?“ „Van uram, papírjaimat és kézirataimat szeretném.“ „Ha kívánja, azonnal megkerestetem.“ Megköszönte s arra kérte az igazgatót, mondaná meg neki, hogy hol van, s akközben doktornak czimezte. „Jó barátok közt, uram.“ „Legjobb barátom az volna,“ — feleié, — „ki ez agyat pisztolyával szétrobbantaná.“ „Kiizdje le bánatát, Poe ur; mi mindent elkövetünk, a mi csak tőlünk telik, hogy kényelmet szerezzzünk önnek és enyhítsük fájdalmát.“ „Oh, mily nyomorult vagyok! Ha elgondolom uram, hova jutottam, hogy tönkre vagyok téve; ha elgondolom, mit tűrtem és mit vesztettem; ha el a szenvedést, a nyomort, melybe enyéimet taszítottam: szeretném, hogy valamely örvény nyeljen el; kitaszítva Isten és emberek által, mint a társadalom söpredéke! Nagy ég! Mily borzasztó állapot! Nincs tehát megváltás a halhatatlan lélek számára!“ „Kérem, Poe ur, fékezze fájdalmát, és vegye be az adagot, mely lecsillapítja önt, és újra visszaadja lelki erejét.* A beteg kinyujtá karját, hogy a poharat átvegye ; az ápoló ezalatt fejét tartotta. Miután ivott behunyta szemét, mintha aludni akarna. Az igazgató mellette maradt, hogy lélekzését megfigyelje s kórisméjét a tapasztalt szerint megállapítsa. A betegnél tökéletesen hiányzott az az ideges reszketés, a mely részeges embereknél észlelhető; ujjai mozdulatlanok voltak, és az igazgató minden kérdésére értelmesen felelt a beteg. Arcza sápadt volt, szemén a vértolulásnak semmi jele, ütere erős és gyors. Körülbelül egy éráig feküdt ily állapotban, mire ismét felnyitá szemeit. Az igazgató megkérdé, íogy nem óbajtana-e egy kis borszeszt; mert tudta, íogy az iszákosok étvágya e kérdésre rendesen föl szokott ébredni. Erre mindkét szemét kimereszté, és oly tekintetben szegezte az igazgatóra, hogy az kénytelen volt szemét elfordítani. „Ha e pohárban is ugyanaz a folyadék van, uram, akkor nem iszom, nem érintem ajkaimmal. Ön nem tudja, hogy mily kínokat szerzett az nekem !* (Folytatás következik.)
