Veszprémi Független Hirlap, 1881 (1. évfolyam, 1-14. szám)
1881-11-05 / 6. szám
Veszprém, 1881. I. évfolyam. 6-ik szám. Szombat, nov. 5. • • VESZPRÉMI FÜGGETLEN HIRLA MEGYEI- S HELYI ÉRDEKŰ-, VEGYES TARTALMÚ HETILAP. ELŐFIZETÉSI ARAK: MEGJELEN MINDEN SZOMBATON. SZERKESZTŐSÉG: Egész évre ................................................. 6 kr. Fé l évre...................................................... 3 frt. kr. Negyed évre............................................. 1 M. 50 kr. Eg yes példányok ára 15 kr. s kaphatók a kiadóhivatalban. Előfizetési pénzek a kiadó-hivatalba, Veszprém, horgos-utcza 105. szám küldendők. HIRDETÉSEK a kiadó-hivatalban fogadtatnak el és jutányos árért közöltéinek. Veszprém, Gizella-tér, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok vissza nem adatnak. Egy véres tanulság. Veszprém, nov. 4. A várpalotai világraszóló rémtett sok időre ad tanulságot társadalomnak s törvényhozásnak egyaránt. A büngondolat essentiája kétségkívül ez: Hoszter, ki soha semminemű neveltetésben sem részesült s már 6 évet fegyházban töltött, Szil faluban szeretett egy árva cselédet s ezzel e hét folyamán egybe is akart kelni. Azt gondolta, még egy rablást tesz, (ha kell — hát gyilkossággal párosultál) aztáu boldog ember lesz . . . s a rablott pénzzel meg a mátka-hozománynyal asztalos üzletet nyit. A végzet úgy akarta, hogy 10-szeres gyilkossá legyen. Mikor az óriási Gold Gáspárt megkötözte s kétségkívül valaki ráismert, akkor fo- gamzott meg bőszült agyában a rémtett iszonyú terve. Nincs ember, hideg észszel biró, ki föl tegye két rósz emberről, hogy 9 ember kivégzésére vállalkozzanak egy népes város kellő közepén oly házban, melyben lakó is van. A végzetes körülmények: a megtámadottak ájulásos, hangtalan rémülete, a többi háznép elkülönzöttsége s az, hogy Gold meg volt kötözve, adta a gondolatot, hogy ölniök kell, mert lehet. Ez a következtetés, és a vizsgálat is csak ezt derítheti ki. Hidegvérre semmi törvény nem taníthatja a megtámadottakat s a meghaltaknak nem kell paragraphs. Hanem önként felmerül az emberben az a gondolat, mi segitheté elő főként Hoszter borzasztó tervét? Kétségkívül az, hogy asztalos-legénynek mondván magát (ami csakugyan is) egyszerű mondására az asztalosok elhitték neki s ha egyebe nem: szállása volt. Hoszter pénz nélkül jött Palotára. Ajánlkozott munkára Forst asztalosnál s az az uj iparTÁRCZA. . . . Elhagyád a börtönt, — lehullott a békó, Rozsda marta régen. Fenn, magasba szárnyalsz, mint a bérczlakó sas A mérhetlen égen. Tengerekre csapsz le, hol a bősz hullámok Milliója habzik! Majd — a fellegeknek vadonába szálsz, hol A villám fogamzik. Szabad vagy. — De hajh! mig a rozsdás bilincset Letéphették rólad, Hány kebel szakadt meg..! Hányszor villant véres Bárdja a — bakónak------Ti tánok küzdének, félistenek vére Festé meg a lám'zot. Végre repülhettél! s szárnyadon a napnak Pazar fénye játszott. Öröm köny ragyogott egy nemezet szemében Látva tündér arczod. Amidőn megfogad a — szabadság kürtjét Buzdítván a harczot . . , Győzelemre vittél! szétűzve egünkről A setétlő borút: Karodban a — jognak lángzó pallosával Küzdve mint egy Cherub! S már-már fenn ragyogott Kárpát büszke ormán A diadal napja: És ekkor — a zászlót árulás és árjmány Kezedből kikapja . . Közelge a révpart — hajh de villám sújt le A küzdő hajóra! „Tizenhárom“ halálfej lön rá festve a Tépett lobogóra . . . — Félre setét képek, — felre gyászos emlék, S hogy mi történt aztán..? Homlokod halotti ínyrtus köritté ; nem Győzelmi borostyán! törvény értelmében nem kívánhatott elő „vándorkönyvet“, melyben ki lett volna mutatva, mikor, hol s kinél dolgozott ez az ember előzőleg? Forst szállást adott neki s ezzel alkalmat arra, hogy bűnös tervére szemlét tartson. Mi máskint lett volna a dolog, ha „vándorkönyv“ kivántathatott volna tőle?! Akkor Hoszter bízvást nem talál szállást Forstnál. S máskint is! Az iparosok kénytelenek beérni az ajánlkozó egyszerű 50 kros „útlevelével“, a többire nézve hazudhatik az illető a mennyit csak tud. Nem jól van ez igy! A qualifikácziót igazoló okmányokat bármely pályán, s igy az iparos pályán is meg kellene kívánnia a kormánynak. Anélkül „jött-ment“ ember lehet mindenki. Jöhet rósz gondolattal s mehet bűnnel. Előző lapunkban támadtunk az „iparos programmal“ fellépett iparlovag képviselőkre. Meddig múljék, hogy „igen“-bégetés helyett az iparügyi minisztériumot az iparügyi törvény revíziójára szorítsák ?! Vagy csak ordó meg napidij kell nékik s a Hoszter-Schleich-féle legények csak iparkodjanak — az ipartörvény nagyobb dicsőségére — az akasztófára ?! Szó a „Magyarosodjunk“ czimü czikkliez. Várpalota, 1881. okt. 28-án. Midőn hazafias törekvését — eme hazafias szellemű lap hasábjain a külföldet majruolók füleibe hangoztatja ; a nemzet iránti kötelességről való megfeledke- zést — a magyar szó s vele együtt a magyar érzelem elcsenevészesedését — meggátolni törekedvén, felhívja papjainkat s tanítóinkat, egyszóval mindenkit; akkor kedves kötelességemnek tartom eme sorokban üdvözletemet — nyilvánitani elv- és polgártársaim nevében. De én még egy más motívumát ismerem a magyar érzések — magyar büszkeség és erkölcs elcsenevésze- désének. Ez pedig a nemzeti ruha hanyagolása. Hol van ama dicső magyar öltöny, a hires attilla, magyar nadrág, a pompás mente ? melyről a magyart a világ minden népei megismerték, s melynél csak büszkesége, becsülete és neve volt szebb; hol van az a festői ruha, melyben a test idomai kitűntek, mely a termet deliségét, izmosságát és könyűségét annyira kiemelő, mint semmiféle nemzeté a világon? — Ha látunk a mai napon magyar öltönyt, az disz-öltöny; melyet csak országos ünnepélyek alkalmával vesznek elő uraink, de tán akkor is csak azért, hogy botrány ne történjék a frakk miatt máskor? „czilinder“, „Vatermörder“, „frakk“, „pantalló“ és nyeletlen csizma, — az az pardon czipő. — Nőinken? tarka tollas kimondhatatlan a fejőkön, a díszes párta, kis főkötő helyett, tudja isten miféle idegen nevű valami; a palást helyett szoknya? segélyj óh ég kimondanom azt, a mit a helyett viselnek, szükebb az, az egyptomi hét szűk esztendőnél, annyira, hogy ha szabatosan akarnának menni és délczegeu mint a régi magyar nők, kétségbe kellene esnünk annak lehetőségén. Az is igaz, hogy a gyermek, a nemzeti nyelvet sok helyen csak mint mellék-tudományt tanulja, mert a fő a külföldi, a mi a hazfiságot nemzetiséget nem engedi keblében gyökeret verni, de az is igaz, hogy a ruhára nézve ez általánosb mindenkinél, ha a növendék minden szellemi kiképeztetése külföldi irányba tereltetik, külföldieskedést tölcséreinek bele, ha a ruha is, melyet visel, melyet környezetén, társaságokban — (férfiakon német, nőkön franczia) — lát, egy szóval, mikor sem tettel, sem szóval; sehol, sem a családi, sem a társas életben nem lát, nem hall magyart, miként legyen az hát magyar ? Ha azt mondják erre, hogy „műveltség“ ; én sem vonom ezt kétségbe; de sokkal okosabbnak tartanám előbb jó hazafiassá, s csak azután műveltté nevelni, mert a hon szeretet mindennél előbbre való e nagy világon, még életünk vagy vérünknél is drágább. Tekintsünk csak vissza 32 évvel a múltra — látni fogjuk, mily sok élet veszett el a hazáért, mily tenger sok nemes vér folyt el a hazáért, és mindaz önkényt, hazafiságból; tartsa meg hát mindenki nemzetiségét, ne csak beszédében, ne csak lelkében (ha van még) ne csak szokásaiban ; hanem öltözetében is. Ha a német be jön hazánkba, az talál a maga nemzetiségéből nálunk valamit; nálunk, kik százados ellenségei vagyunk, és tán nem csak valamit, hanem igen is sokat. — Ha a franczia be jön hazánkba, az is talál a maga nemzetiségéből nálunk valamit; s többet kevesebbet egyik másik nemzet is. — Hol talál a magyar? melyik sarkába a világnak? —Sehol! mehetünk mi némethez, francziához, nem látunk mi ott magyar öltönyt; nem hallunk mi magyar szót s nem látunk mi magyar szokásokat, mind megőrzi az a maga nemzetiségét, csaö a magyar nem. S hova viszi nemzetünket a külföld majmolása? as elkorcsosodáshoz, a tönkre- jutáshoz, el vész ezred éves hirünk becsületünk, jóllétünk, de még tán nevünk is. Ki meri ma már a jelenre mondani: „Ha egy abaposztó mentét meg vettek Abba becsülettel meg is vénhedtek“ . . . De nem csak ezek, hanem oly sok nem magyarhoz illő, nem nemzeties van már napirenden hazánkban nagyjánál, kicsinyjénél, hogy biz isten csoda, hogy még van Magyarország, hogy még a sok czifra szó és ruha daczára is rá merjük mondani e népre, hogy magyar. Fel tehát az elmúlt dicső ősöknek el puhult unokái dobjatok el minden külföldieskedést s vegyétek elő ama drága kincset, mit őseitektől örökségbe kaptatok, mit magatok dobtatok el, — a hon szeretetet! — teremtsetek uj hazafias szellemet s oltsátok ezt gyermekeitek és unokáitok szivébe, hogy ezredéves nemzetiségünk tönkre ne menjen a mai kor szülöttei által, hanem egy megszámlálhatatlan időkre biztos alapul szolgáljon e hon dicsőséges fennállására, hogy majdan ti is a késő unokáknak oly dicső ősei lehessetek, minta mai kor gyermekeinek hon alkotó ősei, kik századokkal ez előtt érettünk onták drága vérüket! x. x. Rablóvilág Magyarországon. (M. Gy.) Éjszakon, mint délen, keleten, úgy mint nyugaton kiütött a uemezis. Nagy a nyomorúság a négy folyam körül, meglátogatta az isten az ő népét különféle csapásokkal ___ Az emberek egymást gyilkolják, és naponta hallunk oly borzasztó bűntényeket, naponta olvasunk oly állati kannibalismusról hogy az igazán érző ember szive megdermed, és az életér lüktetése a borzalomtól megszűnik másodperczekre... Czivilizált államban élünk-e és nem vadak közt; Európában vagyunk-e, vagy pedig Afrika barbár népe gyilkos nomád csordája közt? Igenis czivilizált államban vagyunk, vannak törvényeink, melyek büntetik a bűnt, elégtételt vesznek a bűnöstől. Európa közepén vagyunk, körülöttünk művelt Átdöfé kebledet, romboló dühében A zsarnok kény gyilka; Mely véres betűkkel a — magyar név mellé „Volt“ — és „Nines“ — felirta. S kifáradt a hóhér, megdöbbent Heródes Látva szörnyű tettét. — Könyével füröszté a „bitót“ a nép, mint „Megváltók“ keresztjét. Eltemetve hittek, hazám! mély sírodban Gondosan lezárva: De — csak „tetsz halál“ volt! hogy ébredj ismét a Kor intő szavára. — S a fáradt oroszlán uj életre ébred. Sebei — gyógyultak. A „feledés“ fátylát borítja, eltorzult Arczára a — múltnak. Ha egy fájóbb emlék, szive mély redőin Olykor fel-feltámad: Elaltatja ismét, elsimítja szépen Újra a — „bocsánat“ Feledett e nemzet! tán többet mint kéne . . Úgy indult meg utján. Keblében a „hittel“ — ennyi küzdés után Szebb jövőre jut tán (?!) Kézben pálma ággal, — pihenőre téve Azt az ősi kardot — Melynek szent aczélán majd egy ezred évnek Vihara kavargott. Élsz még nemzetem! Óh nem tudott megtörni Kelet, nyűgöt, észak. Nyílt csatába jött bár, vagy orozva sújtott. A büuös erőszak, A csapást kiálltad. — Hajh! de midőn mostan Saját tennen véred Támadja meg fekély, — ettől mentsen isten — Ez — öl, mint a — méreg. Megromlott a légkör, — karöltve sétál a Hitszegés, — gyalázat. A beteg anyára — saját gyermekei Gyújtják rá a házat. Fertőzve az erkölcs, — bűn a bűnt tetőzi Nincs igazság, törvény . . S egyre szelesebben kavarog, büszhödten E pokoli örvény. De még ég a fáklya a „sajtó“ kezében Mely az éjben — fényt ad. Melynek világánál felragyog a hősök Phalánxa, s a — vérpad. Ezt akarják most „ők“ kioltani végképp! Mert e fénylő szikra: Bosszantja, sérti a vakondok csoportot, De áljunk a sikra! Ezt akarják most „ők“ lehúzni a — sárba Kitépni a szárnyat; Melyre talizmánul, a — „Névtelen hősök“ Drága vére száradt: Verik.már a békót, — Óh! hazám nem hallod? Azt a szörnyű hangot, Melyet a — pokolnak setét műhelyéből Adnak e bitangok. Ébredj álmaidból! Istenverte nemzet Fel, gyorsan a — tottre! Tekints a vihardult „bármos Golgothára“ A kettős keresztre: Kong a vész harangja, —legszentebb jogodra Sáros lábbal lépnek: Vedd fel azt a zászlót — fúvd meg azt a kürtöt S égjen a szövétnek! Soon Lajos. Egy érdemkeresztes tök. A keresztes pókot ismerik már a természetbúvárok, ez a hátán viseli a keresztet; a szamárnak hátán is ott van a kereszt annak emlékére, hogy egykor a legnagyobb embert hordozta; a mi állatunknak is vau keresztje, még pedig kettő, egyiket a szive fölött hordozza, a másikat épen úgy, mint az említett természeti tünemények a hátán Soha kereszt még méltóbb helyre nem jutott mint az, melyet hősünk háta közepén, — és soha kereszt méltatlanabb helyen nem foglalt helyet, annál a keresztnél, mely ez emberi állat belkeble fölött díszeleg. Minden keresztnek meg van az ő története, de a mi hősünk keresztjének históriája egy a kereszt viselő élete történetével. Mi előtt azonban a történetet elkezdendők, szükséges bemutatni hősünket, bogy lássa az érzékeny közönség azt, miszerint milyen állat az a szamár, a mely beikeblén is keresztet hord. * Hősünk külső peripheriájának rajzolása nem épen olyan könnyű dolog, mint a kulacs készítés, vagy a szőllővessző lopás ... Mert inkább végig járnám én Itáliát — az ország költségén — mint ezt a kormánypárti bortól vörösödő, bibircsoval ékes „czifferblatt“-ot emlékembe idézném. De hát, nem kell búsulni, megkísértjük ezt is, hiszen úgy hisszük szolgálatot teszünk ezzel a múzeumnak, mert ha Pulszby bátyánk szemei sorainkra tévednek, hogy hősünk halála után oda kerül a spirituszos üvegbe, melyre Írva lesz: Egy eredeti polyp a XIX. századból. Hősünk személyleirását fején kezdjük, mely hasonlatos, egy üveg pálinkás hordóval, sőt mintegy becsületes csizmadia állítja, hordónemü anyagból is készült, mert mondja, mikor ő egy kortes zászlóval hozta érintkezésbe az — kongott. Szakáiét hosszúra hagyja nőni, hogy azzal arczá- nak egy sebhelyét elrejtse. Erről a sebhelyről ő ugv szokott beszélni, hogy azt valami, csatában kapta a .Litéri Lapok“ érdemes szerkesztője azonban azt állitja, hogy e sebhely későbbi és akkor kezdé disziteni hősünket, mikor az a párisi világkiállítás emlékére itthon jól helyben hagyatott. Termete eddig, meghajlott volt, hanem mióta Gróf Zichy Jenővel megitta Székesfehérvárott a „brúdert“, azóta a csillagokat vizsgálja. * Beh szép világjis volt az, mikor a hármas bérezek hazájában járta a nóta : „Tisza, Oiczi, Böszörményi!* * A mi hősünknek is ekkor voltak aranjuezi napjai, virágzott, mint a kettős levelű pipacs.
