Független Budapest, 1937 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1937-03-17 / 11. szám
HARMINCKETTEDIK évfolyam 1937 március 17 11. szám VÁROSPOLITIKAI, POLITIKAI ES KÖZGAZDASÁGI LAP Megjelenik minden szerdán Előfizetési ára a Nagy Budapest melléklettel együtt: egész évre P 24,—, fél évre P 12.— Egyes szám ára 50 fillér. Kapható minden IBUSz pavilonban FELELŐS SZE B. VIRÁGH GÉZA Szerkesztőség és kiadóhivatal: BUDAPEST, V., BÁTHORY UCCA 3 Telefon: 1-199-30 Postatakarékpénztári csekkszámla: 45476 A NEMZETI EGYSÉG PARTJA SZEKESFOVAROSI SZERVEZETÉNEK HIVATALOS LAPJA FMBMNYM TIHAMÉR pénzügyminiszter : „Mikor a vidéket erősítjük» vattaképpen Budapest erejét is növeljük — Szegény vidék szegény fővárost jelent, míg gazdag» viruló vidék viruló Budapestet is feltételez“ M pénzügy miniszter nyilatkozata a Független Budapest munkatársának Márciusi gondolatok (zd.) Az autóbusz, amelyen a nyomdába igyekszem ennek a cikknek a me-glrására, hirtelen zökkenéssel megáll a Váci uccában. Március Idusa van és a napsütéses reggel fényében zárt sorokban vonul fel az egyetemi ifjúság a Nemzeti Múzeum kertjébe1, ahol nyolcvankilenc esztendővel ezelőtt először hangzott el Petőfi Sándor ajkáról a Nemzeti dal — és megindult egy elnyomott nemzet szabadságharca; a legszebb, a legmegrázóbb és a legfelemelőbb hősköltemény, amelyet a világ valaha is átélt. Azóta nagyot fordult az idő kereke és nagyot változott a világ, de a mi szabadságharcunk csak nem ért véget. Sőt. Most folyik csak igazán ezen a kis magyar Glóbuson, a hajdani nagyság és hatalom még megmaradt szigetén. Ezt a mi kis szigetünket majd minden oldalán ellenséges tenger árja mossa és — hogy szerencsétlenségünk teljessé váljék — belül is dúl a testvérharc, amelyet lelkiismeretlen, gonosz, idegenből ideszakadt és talán idegen zsoldban is álló emberek szítanak. Az lesz ennek az országnak a legnagyobb fia és hőse, aki »megálljt« tud parancsolni a belső villongásnak és visszavezeti ezt a sokat szenvedett és nagyra hivatott nemzetet a maga országot és világot formáló hivatásához. Az autóbusz perceken át vesztegel és amint a fiúk kemény lépésed alatt megremeg a föld, az jár az eszemben, hogy talán itt masíroz közöttük az, akit a Sors kijelölt arra, ihogy ennek a nemzetnek új Kossuthja, vagy új Széchenyije legyen, aki majd -megmutatja azt az utat, amelyen a magyarnak járnia kell, ha él akar jutni az ígéret földjére: Szent István nagy, függgetlen, szabad és hatalmas birodalmába. Ennek a mi ma,i ifjúságunknak a helyzete sokban hasonlatos a negyvennyolcas idők márciusi ifjúságának a helyzetéhez. Ma is egy elnyomott, megalázott nemzet életéért kell -síkraszállania, csakhogy ma nem az osztrák szoldateszka és abszolutizmus az ellenség, — hanem egy eszközeiben kíméletlen, nemzetirtó, gyűlölettől elvakult, prédáját féltő,, m-egkótyagosodott világ, amely — mint valami undorító és kegyetlen polip — megfojtással fenyegeti ezt a csonka országot. Ma is, mint negyvennyolcban, felviharzik lelkűnkben Petőfi Sándor lángszava: »rabok tovább ne-m leszünk!« Mert rabok vagyunk: ellenségeink rossz lelkiismeretének, -örökös félelmének rabjai. A mai ifjúságra vár az a nagy történelmi feladat, hogy megszabadítsa a magyar nemzetet bilincseitől, hogy távoltartsa <*z idegen eszmék és áramlatok romboló hatásától, hogy kemény ököllel sújtson úgy a baloldali, mint a jobboldali szélsőségekre, amelyek ennek a nemzetnek a sírját igyekeznek megásni. Ehhez azonban a valóság kendőzetlen felismerésére, összetartásra és hűségre van szükség. Ehhez az kell, hogy a mai magyar ifjúságot, amely nehéz küzdelmet vív jövendőjéért, áthassa a magyar életbe vetett rendületlen hit és az a tudat, hogy az előtte járó nemzedék, a mai öregeik, mindenét kész feláldozni azért, hogy fiainak életét megalapozza, boldogulásának útjából minden akadályt elhárítson. Ehhez az kell, hogy a magyar ifjúság ezméljen rá arra a nagy igazságra, hogy az együttérzésben, -az összetartásban, mások hazafiúi meggyőződésének, vallásának,, érzésének tiszteletbentartásában rejlik az a nagy erő, amely egyedül tesz képessé arra, hogy a nemzet előtt megnyíljék a -boldogabb jövendő útja. Éppen ezért az ifjúság ne -engedje, hogy hajtogatok mérgezzék meg a lelkét és gondolkodását, ne tűrje, hogy az ő lelkesedése tüzénél idegen eszmék ügynökei süssék meg a magok gesztenyéjét, mert, bizony mondom,, itt az utolsó pillanat, hogy a magyar ifjúság visszatérjen azokhoz a szent és fényes hagyományokhoz, amelyek annyi vészen és véren át megtartották ezt a nemzetet a jövendő számára. Vessen el magától a m-i mai ifjúságunk minden gyűlöletet és egyenetlenséget, mert csak akkor vál- hatik méltóvá a negyvennyolcas nagy idők márciusi ifjúságához, ha szeretettel és nagylelkűen -öleli magához azokat a társait is, akik érzésben, cselekedetben, gondolkodásban és tetteikben fenntartás nélkül magyarnak érzik és -tudják magukat. Boldogult Korányi Frigyest egyszer nagyon derült jókedvben találta együk barátja. Ez annál feltűnőbb volt, mert a ko-ronaromlás idejét éltük akkor s- a kormány táviratilag rendelte haza Párizsból Korányit, i ahol a követséget vezette akkoriban — hogy vegye át a pénzügyek vezetését s teremtsen rendet az egyre kuszáitabbá váló pénzügyekben. Tehát a jókedvre igazán alig volt otk. — Mi az, kegyelmes uram, — kérdj a politikus a minisztert — talán valami jó pénzügyi megoldást találtál, azért van olyan virágos jókedved? A pénzügyminiszter legyintett; — Dehogy is találtam. De hogy végképpen el ne keseredjem, hozzákezdtem újra ahhoz a szimfóniához, amit Párizsban kezdtem meg s a hazarendelés folytán abba kellett hagynom. Mindig a művészethez menekülök, ha a hivatal döcögni kezd, vagy — mint most, elakad. De itt különben is tévedés van. Mert általában azt gondolják a legtöbben, hogy a pénzügyminiszterben nincsenek lírai érzések, s hogy valami másfajta ember, akit csak a számok érdekelnek. Pedig, ha vesszük, a számoknak is megvan a lírájuk s csakúgy örömet tudnak ezek is szerezni a velük foglalkozónak, mint bármi más mesterség. Különösen ha siker mutatkozik. Ez csak aztán az igazi öröm s az igazi siker, ha mingyárt ritka madár is, akárcsak a fehér holló. M tövissel bélelt bársonyszék A Korányi Frigyes fehér hollóját most láttam. A Fabinyi Tühaanér vállán láttam. Mikor a pénzügy- miniszter ismerten derűs arcát né-ztem, úgy éreztem, mintha -a sors különösen kegyes vo-l-na hozzám, s alkalmat akart nekem adni ahhoz, hogy szembetalálkozzam mágiával az emberi boldogsággal. Egészen kigyult ez az arc a he-lsö le-liki túlfűtöttség ki áradásában. A megelégedett, a boldog ember öröm ki íej-ezé-se ült azon az arcon’ amely néhány nappal ezelőtt is az áHamgondok terhétől volt árnyékolt, -mikor a Ház-ban azt a kijelentést tette, (hogy: — Ez a bársonyszék — é-s itt a maga miniszteri székének a karfáját veregette -— nem bársonnyal van a valóságban kibélelve, hanem tövisekkel. És most? Mintha a tövisek mind rózsákká váltak volna a legenda szentjének történéseképpen s mintha aisok fejtörés, gond, talán átvergődött éjszakák töprengései is mind-mind a boldogság és megelégedés sikerét tükröznék abban a. sok-sok tapsban, ami a miniszter beszédét a Nemzeti Egység Pártjának csütörtöki ülésén meg-megszakította, hogy a végén már szinte szokatlan ünnepléssé dagadjon, annyira megfogva a különben nem könnyen lelkesülő képviselőket, bogy el is álljanak minden további felszólalástól, mert az általános lelkesedés ■után — amint egyik feliratkozott szónok mondotta — igazi ünneprontás volna minden beszéd. M program ugyanaz, a módszer változott No, mert a 'beavatottak tudták róla, hogy a kormány, helyesebben a pénzügyminiszter tartogat va- I land megl&petést a pártnak is, a politikai életnek I is, de magának az országnak is, amiről előzőleg senki nem beszélt, nem is korteskedett véle. Mert nem iis ilyesminek szánták, hanem arra, hogy a legszegényebb néposztálynak enyhítsék vele a sorsát. Egy miniszteri felszólalás — ami százhúsz- millió pengős teherkönnyítést jelent, s ami 396 ezer család életéről hessegeti el a legsötétebb gondfelhőket. Darányi miniszterelnök mondotta hivat alb-alépé- sekor, hogy »a program ugyanaz«, csak »« módszerei változnak:«. Hát ez valóban megváltozott módszer — mert eddig nem igen volt hozzászoktatva az ország, hogy pénzügyminiszterek titkolózzanak előtte, hogy kellemes ajándékkal meglepetésszerűen örvendeztessék meg őket. Míg most? S a miniszter maga is olyan boldognak látszik, mintha személyes ügyének tekintené a földhözjutta- tottak és házhelyesek megsegítését. Meg is mondom ezt a véleményemet a kegyelmes úrnak, aki nem hogy tiltakoznék, de ellenkezőleg, megerősíti feltevésemet. — ígéretem köt, — mondja — hogy a gazdasági helyzet javulásával s ahogyan a lehetőségek ezt megengedik — enyhíteni fogunk a polgárság terhein. Ennek az Ígéretemnek a megvalósítását minden akaratommal szolgálom. A magyar polgárság áldozatkészsége a legnehezebb időkben is kiállotta a tűzpróbát — s ha a javulás jelei mutatkoznak, ez csakis ennek az áldozatkészségnek köszönhető. — A fascista nagytanács — jegyeztem meg — külön köszönetét szavazott az olasz adófizetőknek. Azt hiszem, — kegyelmes uram — hogy ebben a tekintetben a magyar adófizető is . .. A kegyelmes úr fejezi be a mondatomat: ,,M nehezebbjén a dolgoknak már tűi vagyunk • • — Ahogyan a háborúban a magyar vitézség, úgy az utána következő gazdasági harcban — (tm% talán még veszedelmesebb és nehezebb. mint maga a vérháború, a magyar polgárság kötelesiségtudásia. nélkül azonban nem kerülhettünk volna ki -győztesen. Hogy határozott módon fejezzem ki amagalmi, az onnan van, mert hitem és meggyőződésein, hogy ma már a nehezebbjén a dolgoknak túl vagyunk. S amit a küzdelemben tapasztaltaim-, az csak felemelő rám nézve, mert azt a meggyőződést érleli bennem, hogy a, magyar fajban a vitális erőknek olyan sokasága él, amivel mindenkinek számolnia kell. — S Budapest? — kérdem. — Természetesen, Budapest adottságai mások, mint a vidéké. De hogy ez adottságok mellett, — vagy mondjuk úgy — hogy ez adottságokkal arányosan a főváros teljesíti is a kötei lességét — s ki is veszi a maga részét abból a küzdelemből, amelyet ma az egész magyarságnak vállalnia kell a jövőért, s az csak növeli szeretetünket is, beesülésünket is iránta. El kell ismerni, hogy Budapest a teherviselésben s az adózás
