Független Budapest, 1935 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1935-11-06 / 45. szám
Budapest, 1935 november 6. Független Budapest 5 Egymillió fővárosi polgár szava a költségvetési vitáról és Szendy polgármester beszédéről A „Független Budapest'7 megszólaltatja a névtelen adófizetőt — Beszámol érzéseiről és vágyairól: a köztisztviselő, a magánhivatalnok, a kisiparos, kiskereskedő, a gyáros és a munkás Még néhány nap és lezajlik Budapest közgyűlési termében a költségvetés vitája. »Lezajlik?« Ez a szó ezúttal úgy hat, mint valami visszajáró lélek kísérteti zaja. Mert a lezajlás ezúttal a természeti folyamatot jelzi csupán s nem magát a zajt is, mert ez ezúttal — hála Budapest jelenlegi vezetőinek — valóban elmaradt. Nem volt se zaj, se lárma. Mintha a közgyűlési terem levegőjét átitatta volna magának a polgármesternek, Szendy Károlynak a szelleme, akinek szavaiból minden társadalmi osztály arra eszmélhetik, hogy a fó'város első' polgára nem osztályoké, nem pártoké, hanem minden polgárnak, a polgárság nagy egyetemének a polgármestere, akinek egyetlen vágy fűti a lelkét: Budapest sorsa és Budapest polgárságának az élete. Ugyanez a felfogás csendül ki Zsitvay Tibor szavaiból is, amikor a minden pártok összefogását hirdette s a békés és megértő együttműködés szüksége mellett tört lándzsát. De ugyanezt a felfogást vallják a többi pártok vezetői is s így nem csoda, sőt természetes, ha a pártok demarkációs vonala nem ellenséges hadállásokat jelent immár, mint a múltban, hanem erő csoportokat, amelyek külön zászlók alatt, de egy cél felé haladnak s egy célért küzdenek. Ez a cél: Budapest élete, Budapest boldogulása és minél boldogabb jövó'je. Az alkotó szellem mindig sóvárogja a békét, mert a háborúskodás nemcsak a múzsák hallgatását jelenti, de az élet nyugodt menetét is. S ha Zsitvay Tibor az eddigi kisvonalú városfejlesztés helyett nagyvonalú, nagy átfogójú közmunkákat követelt — ebből azt is kiolvashatjuk, hogy Budapest új lendület eló'tt áll, amelynek lehetőségei majd csak a tavasszal fognak valóban kibontakozni! Tavasz! Olyan messze van, hogy még a lelki szemünk elől is elfedi a ránk boruló ősznek a szomorú, ködös bizonytalansága. Éppen ezért unszolt, hajszolt bennünket a vágy, hogy elmenjünk a hivatalba, az üzletbe, a gyárba, a műhelybe s megkérdezzük sorra az egyes foglalkozások névtelen hőseit, — a mai budapesti élet névtelenjeit — feltéve nekik a kérdést: Mit éreznek a közelgő tél küszöbén s hogyan látják a költségvetés keresztmetszetében Budapest sorsát s ezen keresztül a magukét is ? A közgyűlés szónokai — dicséretükre legyen mondva — mind háttérbe tudták szorítani ezúttal a pártszempontokat és az egyéni érdekeket s mind ennek a millió embernek az érdekeiért, jobb és boldogabb életéért emelt szót. Nem érdektelen tehát, ha egy pillanatra megszólaltatjuk magát azt a »tömeget« is, amelyről úgy szoktunk beszélni, mintha valami különálló lény volna s nem is állana éppen olyan érző, gondolkozó, küzdő egyedekből, mint amilyenek mi vagyunk. Adjuk tehát meg nekik is a szó jogát, amin keresztül lelkűkbe pillanthatunk. íme! A fővárosi tisztviselő: Mikor megmondtam, hogy miről van szó, zavarba jön. Nem akar nyilatkozni. De mikofbiztosítom, hogy az ismeretlenségben fog maradni a neve, megered a szava. És ezeket mondja: —• Igen hálásak vagyunk a Független Budapestnek, — mondta nekem — hogy nekünk is hangot ad, akik nem szólalhatunk meg, mert nincsen hangunk, sem szavunk, hiszen a mienk csak a »munka és a hallgatás«. Hogy ma tisztviselőellenes a hangidat országszerte, azt mi is tudjuk. Talán az élet megnehezedett küzdelme, az élet bizonytalansága tette, hogy egyszerre oázisnak tűnik fel a hivatali kenyér azok szemében, akik a mai élet Szaharáját járják. A veszedelmekkel szemben, persze, ígéretesnek és csábítónak tűnik fel a mi »biztos kenyerünk«. Persze, itt inkább a »biztos«-on van a hangsúly, mint magán a kenyéren. Még mindig úgy szoktak bennünket feltüntetni, mmt akik könnyen élünk s talán nem is dolgozunk meg a kenyerünkért. Szerencsére, erre az állításra megfelelt polgármesterünk, Szendy Károly, akinek férfias, határozott állásfoglalása és kiállása mellénk a közgyűlésen nagy és mély hatást váltott ki a mi sorainkban. A polgármesterben megvolt ez a bátorság és megmondotta, hogy a tisztviselői illetményekhez tovább nyúlni nem szabad, mert ez olyan veszedelmet jelenthetne, aminek köny- nyen a köz vallaná kárát. És itt egy számot mondott Szendy polgármester. Egy számot, amely a főváros tisztviselőkara minden egyes tagjának a sorsára világít rá és kezdve magán a polgármesteren, le egészen a legkisebb hivatalszolgáig. Ötvenmillió pengőt vettek el már az utóbbi évek a főváros tisztviselőtársadalmától. — A becsukott boltok, műhelyek és elnéptelenedett vendéglők, mozik, színházak mind megérzik ennek az ötvenmilliós évi csökkentésnek a hatását. Mert a tisztviselő, az költi a pénzt. Társadalmi helyzete készteti rá, hogy kultúrigénye legyen. Fizetése termékenyítőle g hat ipara, kereskedelemre, művészetre, irodalomra s az élet minden más terére. A magántisztviselő : — Mi vagyunk az élet igazi páriái. Most az első alkalom, hogy a »Független Budapest« észreveszi létezésünket és érdeklődik a sorsunk iránt. Hogy milyen a mi életünk? Soha nem esik szó a mi sorsunkról. Hogy Budapesten keressük a kenyerünket s így élhetünk a »vígnak, mulatósnak, szépnek tartott Budapesten?«. Ez csak hátrányt jelent számunkra, nem előnyt. Olyan éppen, mint az éhező emberre a kívánatos kirakat. Jobb volna nem látni, nem tudni róla, A mi sorsunkat a legjobban jellemzi, hogy az iparban, az ipari munkásra éppen most szabta meg a törvény a kötelező npolcórai munkaidőt. Ez tehát megvédi most már a munkást a kiuzsorázástól és túldolgoztatástól. Ezzel szemben számunkra nincsen törvény. A munkaadó gazda teljes önkényére vagyunk bízva. S mivel a verseny óriási — nincs kegyelem. Sokszor reggeltől be a késő éjszakába, hogy amikor hosszú évtizedek munkája után kiesik az írószerszám a kezünkből, az uccára kerüljünk. — Jó lenne, a főváros ama bizottsági tagjai, akik egyszersmind a törvényhozás tagjai is, magiokévá tennék a mi sorsunkat is s így a fővárosból indulna ki az a szociális mozgalom, mely a mi sorsunkat legalább is a munkások védelmi színvonalára emelhetné. A közgyűlésen elhangzott szociális irányú beszédek jogot adnak nekünk e reményre, vagy talán nem? ... A vállalkozó : ■ —; Nagy megnyugvás ránk, gyárosokra és vállalkozókra, szóval: munkaadókra, hogy a fővárosi pártok vezetői — szakítva a múlt felfogásával — a tőkést, a gyárost nem akarják szembeállítani a munkással, hanem egymás mellé. A múltkor, amikor Gömbös Gyula miniszterelnök egyik társunk jubileumán személyesen megjelent, azt mondotta a miniszterelnök: »Mi, akik új Magyarországot keresünk, akkor fogjuk azt megtalálni, ha a munkát tiszeteletünk minél magasabb oltárára emeljük.« Ez helyes. Ez mind a vállalkozót, mind a munkást azzal a tudattal telíti meg, hogy fontos szerepet töltenek be a társadalom. életében s hogy mindkettőjükre egyformán szükség van. Amikor a főváros közgyűlésén minden párt szónoka, élükön Zsitvay Tiborral, minél több közmunkát követelt, valójában a Gömbös Gyula felfogását igazolta. Mert a vállalkozó is, a munkás is ennek a munkának a létfeltétele. A kettőt, végzetes bajok nélkül, nem lehet szembeállítani egymással. A vízimolnár sem lehet ellensége a víznek, amely malmát hajtja s amelyből él. Ennek a megértése minden munkásnak, de minden munkaadónak is az érdeke. S mivel a főváros költségvetési tárgyalása meggyőzött bennünket arról, hogy vezetőink tudatában vannak a munka szerepével és jelentőségével, |( Képviselőházi jjj Ü nyilvános étterem megnyílt Budapest magyar stílusú éttermeinek látványossága Igen olcsó polgári árak Ebéd menü ....................... P 1.40 Es te CSÓKA FERI muzsikál ...............................................IBIIM....MIHI ■IHM | t eljes a bizakodásunk. Ha vannak is nehézségek, de ezek kisebbednek. A téli gond sem lankasztja remé- j nyeinket. Bizalommal vagyunk eltelve s ez meg tudja könnyíteni küzdelmeinket. A kisiparos I Egy szabó mondja: — Valami változás mégis mutatkozik. Mégpedig a javulás felé. Tavaly ilyenkor még csak »fordítottunk«. Mindig csak fordítottunk, de új ruhára alig gondolt valaki. Az idén már újakat varrtunk és varrunk. Van munkánk. A helyzet egy kissé könnyebb lett. Hátha még a kontárok nem rontanának bennünket. Ha a háziurak tudtak azzal védekezni, hogy megszervezték a maguk hírszolgálatát és külön könyvelték a »rest lakókat«, akiket aztán kiközösítettek és indekszre tettek — mi is nyilvántartjuk a rossz fizetőket és nem hitelezünk akárkinek. így hozzászoktatjuk az embereket, hogy a szabót »is« fizetni kell. Egy borbély mondja: — Uram! Minket a nők mentettek meg. Mert már a zsilett és az önműködő borotvák áldozatai voltunk. De jött a rövid haj, az ondolálás és a manikür. Ma?... Nem panaszkodunk. Bízunk Budapest fejlődésében, a forgalom emelkedésében és a virágzó magyar jövőben. És vígan köszönti a kis, piroskörmű hölgyet, aki j éppen belépett. A kereskedő: — Nem merném mondani, hogy már átvészeltünk volna. De úgy érzem, mintha a nehezebbjén már túl volnánk. Olvastam, hogy sokan azt kívánták volna, hogy emeljék fel a pótadónkat, amely eddig is 50 százalékos volt Budapesten, aminél magasabbat a törvény nem is enged. De hivatkoztak a vidéki városokra, ahol 120—150 százalékig is emelkedik a pótadó. Igen ám, de elfeledik, hogy a fővárosban az egész élet sokkal drágább s amit a vidék — ha nefiezen is — esetleg meg bír, az alatt a fővárosi adófizető teljesen összeroppanna. Nagyon örvendtünk, amikor polgármesterünk határozottan kijelentette, hogy semmiféle te- hernöveléshez nem járul hozzá. Egy ember szava ez, aki nem a fellegekben jár, de a földön marad. S ha ilyen gyakorlati meglátással vezetik Budapest életét, akkor lassanként visszatér a bizalom is s ez sokban hozzá fog járulni Budapest életének fellendüléséhez és javulásához. Ebből pedig a legnagyobb haszna magának a fővárosnak lesz. Ezért helyes politika, ha a közgyűlési teremben annyira számon- tartják a polgárság teherbírását, mint azt az idei költségvetési vitából a polgárság látja. Feltétlen jó hatással van az a polgárság minden rétegére. A munkás: — Sok olyan jelenséget látunk, ami bennünk, munkásokban a megnyugvás érzetét kelti. A nyáron a békéltető és egyeztető bizottságok szerepét láttuk, aminek a következménye, hogy a sztrájk elfojtódott és nem lett általánossá. Most meg a kötelező nyolcórai munlmidő nyugtat meg bennünket. De éppen ilyen megnyugtató hatással volt ránk, hogy a főváros közgyűlésén több szónok követelte a közmunkákat és maga a polgármester — miközben a hivatalnoki réteget megvédte — ugyancsak a munkások béréről is beszélt s kijelentette, hogy ezen a téren is meg fogja tenni a magáét. Hogy közmunkával és nem ínségsegéllyel akarják elintézni a munlcanélküliség kérdését, ebben csak a munlca és a munkás megbecsülését láthatjuk. — A nyár nem volt éppen rossz kereset szempontjából. A munkásság nagyrésze nyugodtabban ítéli meg a helyzetet, mint tavaly ugyanebben az időben. Látjuk, hogy a kormány is, a főváros is foglalkozik a munka- és a munkáskérdéssel. Mégpedig szeretettel és nem a kényszerhelyzet félelméből. Kezdjük mi is érezni, hogy tagjai vagyunk a társadalomnak és nem kitaszítottjai. S ez érzéssel még a lemondás is elviselhetőbb. Zsirkay János.
