Független Budapest, 1932 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1932-07-20 / 29. szám
Budapest, 1932 július 20. Függecíen Budapest 3 Néhány szó a Dunántűli Villamossági Részvénytársaság problémájához írta: BECSEY ANTAL íővárosi tanácstag Nem szívesen használom a „Talbot“ cégért. Elvégre Talbot úr tiszteletreméltó alkalmazottja egy angol cégnek, amelynek megbízásából járt nálunk és alapozta meg cége számára az üzletet. Ez azonban még nem jogcím arra, bogy róla kereszteljük el azt a művet, amely a Dunántúl áramellátásának jegyében jött létre. Ha már minden áron valakiről akarnék elkeresztelni a művet, akkor sokkal érdemesebb neveket találnánk azok között a magyar szakemberek között, akiknek kezdeményezése és hozzáértése alapozta meg a mű létrejöttét. A „Dunántúli“ ügye ismét a községi problémák homlokterébe került annak a jelentésnek folytán, amelyet a polgármester június 27-én terjesztett a törvényhatóság elé, s amelynek tárgyalása technikai okokból az őszre halasztódott. Amint ismeretes, a jelentés elérkezettnek látja az időt arra, hogy a Dunántúliak a fővároshoz való viszonyú lehetőleg véglegesen szabályoz- tassék. Maga a jelentés általánosságban háromféle megoldást tart lehetségesnek, rí. m.: Becsey Antal a) áramvásárlási szerződést lehet kötni, b) bérbevétel útján és végül c) a bánhidai áramfejlesztő telepnek és tartozékainak a főváros részére való megvásárlása útján lehet megoldani az áramszolgáltatás problémáját. Mérlegelve mindhárom megoldás előnyeit és hátrányait, a polgármester az utolsó megoldást, vagyis a tulajdon gyanánt való megszerzést tartja a legmegfelelőbbnek. Ezzel szemben Pfeiffer Ignác érdemes bizottsági tagtársam a „Független Budapest“ legutolsó számá-c-s -o\,ri„cyj^0 eyrÁCejy. 't cL'W, tr^7 í • ban azt tartaná helyes megoldásnak, ha a főváros egyelőre áramvásárlási-szerződést kötne; a telep megvásárlását pedig arra az időre biztosítaná a főváros számára, amikor kellő tapasztalatok állanak rendelkezésre arra nézve, hogy az államvasútaknak leadandó vontatási áram miként befolyásolja a telep áramszolgáltatását. Elismerem, hogy az ezen elgondolásban megnyilatkozó óvatosság indokolt és helyénvaló. Nemcsak azért, mert egy kb. 43 millió pengős vásárról van szó, amelynek törlesztési terheit angol fontban átvenni a jelenlegi valutanehézségek miatt felelősségteljes vállalkozást jelent, hanem azért is, mert a vásárlás által véglegesen lerögzített helyzet nézetem szerint komplikációkat okozna úgy a Dunántúli célkitűzései, valamint a székesfőváros energiagazdálkodásának mozgási lehetőségei tekintetében is. Amint ismeretes, a bánhidai telep létesítése kettős gondolatból indult ki. Az egyik: a tatai medencében levő, egyébként a közgazdaságra nézve elveszett égő-palának energia-termelésre való hasznosítása és ezzel kapcsolatban modern áramfejlesztőtelep létesítése; a másik: az elektromos energiában aránylag szegény ország energia-ellátását fokozni, és ecélból elsősorban a Budapest-hegyeshalmi vasútvonal elektrifiká- lását, másfelől a Dunántúl mezőgazdaságának és iparának fokozatos energiaellátását lehetővé tenni. Nyilvánvaló, hog*y az utóbbi program végrehajtása, a fogyasztás beszervezése hosszú időt vesz igénybe; és így önként adódott azja megoldás, amely erre az átmeneti időre a főváros fogyasztását, mint ismert és meglevő alaptermelést vette kombinációba. Ez természetesen nem csupán azt jelenti, hogy a Dunántúl beszervezésével a székesfőváros mint nagyfogyasztó idővel feleslegessé válhatik; hanem jelenti annak szükségességét is, hogy a székesfőváros energiaellátását az országos energiagazdálkodás érdekeivel összhangba kell hozni. Az sem kétséges, hogy a főváros energiaszükséglete nemcsak a természetes fejlődés folytán, hanem egy esetleg-es ipari konjuktúra beállta esetén nagy arányokban és gyors ütemben fokoHogyan él a szovjeforosz diákság írta: ifj. CSERÉPY ISTVÁN, oki. építész Legutóbb „Szovjetoroszországban 1,685.000 diák végez technikai és ipari szakiskolát“ címen közöltük az Oroszországot járt szerző rendkívül érdekes tanulmányát a Szovjetunió műszaki oktatási rendszeréről. Ennek a tanulmánynak kiegészítése az alábbi cikk. II. A diákság általánosságban az egész országban nagyon nehéz helyzetben él. Az étkezés ellátása pl. az egyszerű fekete kenyérrel és főzelékkel kimerül. Húst ritkán esznek. Mindazonáltal a sok megpróbáltatásban, úgy látszik, már megedződtek. A tanuló ifjú munkásság romantikus vágyódással csüng a Gépen. A legtöbbnek feltaláló, konstruktőr az élet- ideálja. Általában a tanulási kedv nagy és állandó, egészséges a munkaszellem és a diákság fegyelmezett, annak dacára, hogy pl. tankönyv nincs elegendő és a rajz és papírállomány is csak szigorú takarékoskodás árán elégíti ki az igényeket. Az óriási távolságok következtében a tanuló naponta hosszú, fáradságos utazás után jut az intézetbe. Gondot fordít a Legfelsőbb Gazdasági Tanács arra is, hogy a tanulómunkásság szisztematikusan kultíválja a sportokat. Ez az igyekvés azonban — legalább egyelőre 1— a legkezdctlegesebb stádiumban van, még pedig ismét, a már említett fizikai okok miatt. Az a néhány sporttelep ugyanis, amely a nagyvárosok kültelkein fennáll, igen messze, kíviil- fekszik és így a napi munka után kifáradt diákságnak nincs kedve azokat felkeresni. A testedzés elhanyagolt állapotán a szovjetkormány alkalmasint rendelet útján fog segíteni. A sport helyett léleküdítő gyanánt bizonyos időközökben „szociális estet“ rendeznek, ahol a diákok maguk adnak elő művészi és humoros számokból álló műsort. Itt rendszerint tánc, ének és szavaló- kórus szerepel, de a közönség mindannyiszor forradalmi és munkásdalókat is éniekel. Az előadások a késő esti órákban zajlanak le. Az iskoláztatásnál behozták azt a rendszert, hogy a diákságnak bizonyos önrendelkezési joga van. Ezt rígy gyakorolják, hogy a tanári kar ülésein részt- vesz az intézet növendékei közül választott bizalmi férfi, aki teljesen egyenrangú, szavazásra jogosult épúgy, mint tanártársai. Az egész tantervet összegezve megállapítható, hogy a Szovjetunió iskoláiban a műszaki tudományt az indusztrializáció keresztülvitelére és tulajdonképpen a sajátságos értelmezésű szocializmus szolgálatára tanítják. A nyugati rendszer helyett ott az oktatás úgy folyik, hogy a munkás necsak a manuális munkát, hanem annak lényegét, az ő közreműködése szerepét is megismerje. A technikai szakiskolában belenevelik a szociális munkásöntudatot és így a tanult gyárimunkás nemcsak szűkén vett szakmáját ismeri meg, hanem azt is megtanulja, hogy az ő munkájából mi is lesz tulajdonképpen. Ezen az úton vezetik pl. a munkásságot a szociális versengés ideálja felé: gyárak versengenek egymással, hogy bizonyos idő alatt melyik tud többet vagy jobbat produkálni. Más üzemek munkássága azért küzd, hogy egy iparcikket olcsóbban legyen képes előállítani, mint a másik. Nyilvánvaló, hogy a szovjet műszaki iskoláinak oktatási módja lényegesen különbözik a világ nyugati felén dívó rendszertől, mert itt a kollektív tanulás és tanítás jutott kizárólagos érvényre, szemben a kapitalista államok recitáló módszerével. A szovjetdiák önállóan fejlődik, a tanár mintegy csak irányító szerepet visz. A tanteremben a táblához többen is kimennek, magyarázzák a felfogásukat egy-egy műszaki részletkérdést illetően, kollektive tanulnak. A tanítási szisztéma értékét épp a rendkívüli életviszonyok miatt nekünk- „kapitalista szemmel és ésszel“ megítélni nem is lehet. Mindazonáltal, ha minden mellékeset lefaragunk is, a hatalmas koncepciók és a rendszer eredetisége megmarad. A világ más részein gyakorolt irodalmi és recitáló oktatással szemben pedig mindenesetre előnyéül meg- említendőnek vélem azt, hogy sikerült a rendszert és magát a tanulást a növendékek egész tömegével megkedvelteim. Az orosz növendék nem a vizsgára készül, hanem az életpályájára, nem bizonyítványért tanul, hanem a hivatásáért és megélhetéséért. Egyszóval, hogy boldoguljon. „Magyasabb szempontból“ pedig azért, hogy a Szovjet fennálljon, erősödjön és fejlődjön. Ennyit az ipari és technikai szakoktatásról és annak eredményeiről. Az európai rendszer sok évszázados, az orosz még egészen ifjú, alig több mint 10 esztendős. Értékéről és fennmaradásáról vitatkozni még korai, de mindenesetre meggondolandó, nem kellene-e belőle értékesíteni mindazt, ami már „ZENITH“ vas-, rézbútor és gyermekkocsi, kertibútor és a Buchwald Béla-iéle biztonsági rácscsal ellátott íagyermekágyak lerakató VII., Kertész ucca 46 (Király uccánál) zódhatik; ebből a szempontból feltétlenül szükséges, hogy a székesfőváros elektromos energia- gazdálkodása messze előrelátó koncepcióban irányíttassék. Bár tehát teljes mértékben honorálom azt az álláspontot, hogy a székesfőváros érdekeit az országos szempontoknak alá kell rendelnünk, mégis épp oly fontosnak tartom azt is, hogy a fővárosnak, mint az ország legnagyobb energiafogyasztójának mozgási lehetőségeit alá ne kössük. Ebből a nézőpontból pedig sokkal alkalmasabbnak tartom az áramvásárlásra alapozott bizonyos időre szóló kombinációt. A polgármesteri jelentésnek az az aggálya e megoldással szemben, hogy az áramátvétel módozatait mindkét felet kielégítő és megnyugtató módon rendezni alig lehet; úgy, hogy az ilyen kérdések szerződéses szabályozása már magában hordja a későbbi fennakadások, csíráit. Bármennyire megszívlelendő is ez a felfogás, nem fogadhatom* el perdöntőnek, mert hiszen e koncepciónak hasonló (áramvásárlási) analóg eseteivel másutt is találkozunk; így pl. Berlin városának elektromos üzeme is évek óta átvesz a Reichswerktől áramot. Elvégre az áramátvétel módozatait itgy technikai, mint kommerciális szempontból lehet, sőt szükséges is oly módon szabályozni, hogy annak keretében mindkét üzem érdekei és az árképződést befolyásoló összes tényezők kellően és szabatosan megállapíttassanak. Mindezekre való tekintettel én is osztom azt a felfogást, amelynek Pfeiffer professzor kifejezést adott. Eszerint egyelőre néhány évi áramvásárlásra vonatkozólag kössünk szerződést, a megvásárr lásra vonatkozó lehetőség opcionális biztosításával. De fontosnak tartom azt, hogy a főváriois és a Dunántúl közti jogviszony ezen az alapon az ősszel rendeztessék, s ezzel ez a sokat vitatott probléma legalább relatív nyugvópontra jusson. REDRECENETTEREH Rákóczi út 88. Telefon: J. 315-66, 343-06 déli menüt 2 pengőért házhoz szállítja most is eredményesnek látszik. Egyébként majd az idő ítél fölötte. Most még néhány szót az orosz munkásságról. Ennek a munkásságnak a helyzetére jellemző, hogy a munkabér, illetve a kereset nem elég ahhoz, hogy abból a munkás gond nélkül meg tudjon élni, hogy az ú. n. racionalizált életszükségleti cikkeken kívül még szükséges dolgokat beszerezhesse. Ehhez pénze sincs, sok cikk pedig nem is kapható. A bér havonta 100—160, de maximum 200 rubel, azonban egy pár I cipő 50 rubel, egy tojás 1 rubel, egy font vaj 10 R. j A munkáskantinban pedig az étkezés 35 kopek! Minden élelmiszert jegyre adnak. Teát, ciga- I rettát, sőt a ruhaneműt is csak jegyre kapni. Viszont gyakorlattá vált, hogy több élelmiszer jegyet adnak ki, mint amennyi ember van, Moszkvában pi3,250.000-t, úgyhogy még a kintalt adag is csak nagy nehézséggel szerezhető be, mert 2,850.000 lakos van. A dolgozók tehát idejüket nem otthon töltik, hanem a közszükségleti cikkek utáni futkosással, melyekért órákon át kell sorbaállni. A munkabéreket illetően az a szovjet felfogása, hogy azoknak a produkcióval kell arányban lenniük, avval együtt emelkednek vagy süllyednek. Viszont a jövedelem és termelés egyenlő elosztása csak elméletileg lehetséges, gyakorlatilag nem. A jelenlegi ipar például a háborúelőttinek már több mint a kétszerese, a bérek mégis alig emelkednek az 1913- beli fölé negyven százalékkal. Bizonyos, hogy idővel lei fog alakulni egy középút s valamilyen módon jutalmazni fogják az egyén képességeit. Az első lépés ebben az irányban már meg is történt. 1931. óta jutalmazzák a „Munka Hőseit“ és Stalin a szorgalmasabb munkások jutalmazására és serkentésére megalapította a „Vörös Érdemrendet“, valamint a „Lenin“ és a „Vörös Zászló Rendet“, amelyekkel specialista munkásokat tüntetnek ki. Sajátságos a mérnöki és a munkásrétegek egymáshoz való viszonya, A mérnök a munkással szemben kivételes helyzetben van, de ezt úgy kell értein, hogy nem élvezheti azokat a kedvezményeket, amelyeket a munkásság. A fizetéséből sok különféle adót kell fizetnie, _ úgyhogy hiába kap lényegesen jobb fizetést, mint a munkás, amikor a levonások és illetékek összege 58%-ra rúg. A mérnökök tehát elégedetlenek a sorsukkal és1 mozgalmai inilílotlak. hogy emeljek őket a proletár státusba, ami meg is történt...
