Független Budapest, 1916 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1916-11-15 / 46. szám
4 Független Budapest Élelmezési biztosok. Az orsz. közélelmezési hivatal elnöke a törvényhatóságok vezetőit már napok óta magához kéreti, hogy részletes jelentést tegyenek a törvényhatóságok szükségleteiről. Ezzel kapcsolatban folyik a rekvirálás az elnök áltaf kine* ezett élelmezési biztosok felügyelete és ellenőrzése mellett. Ezeknek a biztosoknak imperiumuk nincs, de minden héten tartoznak tapasztalataikról jelentést tenni. A színházak és mulató- helyek adója. Az uj adók sorában, amelyeket most készit elő a pénzügyi bizottság huszas albizottsága, a szimpatiku- sabhak közé tartozik az, amely a színházak cs mulatóhelyek látogatását, valamint a lóverseny- és kártyajátékot kívánja megadóztatni. A mai viszonyok közt, amikor a főváros a deficit egyensúlyozására a közönségnek oly fontos exisztenciális szükségleteivel szemben sincs kímélettel, mint a világítás és közlekedés, valóban nem helyénvaló e jobbára luxus-szerű szórakozások megadóztatása ellen tiltakozni. Ennek dacára azt látjuk, hogy a színházak és mulatóhelyek tulajdonosai nem hajlandók az uj adónem behozatalában megnyugodni, hanem lépéseket tesznek abban az iránybaa, hogy a javaslatot érdekeiknek megfelelően enyhítsék. Mi ezt a mozgalmat legtöbb vonatkozásában az idők komolyságához méltónak nem tartjuk, különösen azért, mert az a javaslat, amelyet Vázsonyi Vilmos indítványára még Bérezel Jenő dr. volt pénzügyi tanácsnok készített, kellő figyelemmel van a legszegényebb néprétegek szórakozási igényeire. A vigalmi adót egyébként is oly formában tervezik, hogy azt nem az illető színház vagy mulatóhely fizetné az eddigi jegyárakból, hanem a közönség külön róná azt le, mint a jegy felárát. A szórakozóhelyek részéről tehát egyedül csak az az aggály merülhet fel, hogy a jegyek hatósági megdrágítása révén közönségük némileg megcsappan. Mi azonban még ezt az aggályt is alaptalannak tartjuk. Azokat a helyeket, amelyeket a legszegényebb néposztály és az ifjúság látogat, egyébként is mentesíti a ;avaslat az adó alól. A drágább helyek közönsége pedig — ennyire már ismerjük a háborús közönség lélektanát —- nagyon hamar fele fog törődni az áremelésbe. A mostani mohó szórakozásvágy idején, gyorsan tulteszi majd magát a közönség a tízszázalékos helyáremelkedésen. Különben is a szórakozóhelyeknek oly nagy a látogatottságuk, amilyent a háború első pesszimisztikus időszakában távolról sem reméltek. Akkor redukált fizetésekkel, sőt részben konzorcionális alapon működtek, mig utóbb oly jól ment a színházaknak és mulatóhelyeknek, hogy legtöbbjük csendben felemelte a, jegyek árát. A közönség ezt némán vette tudomásul vagy talán észre sem vette és sorra reá tudnánk mutatni a színházakra, orfeumokra és mulatókra, amelyek felemelték a helyárakat — persze hangzatos kommünikék nélkül — s amelyek ma épp oly zsúfolt házak előtt játszanak, mint annakelőtte. Hogy tisztán lássunk : a legtöbb magánszínháznak és mulatóhelynek az fáj, hogy a jegyárak emelése ezúttal a várost illeti s nem az ő zsebük hasznát gyarapítja, holott talán nem is lelt volna egészen jogtalan, ha a főváros a mulatóhelyek nagy háborús konjunktúráját is megadóztatta s a mulatóhelyeket arra kötelezte volna, hogy az uj adót legalább felerészben ők viseljék. Ezt illőnek is tartanók a mai helyzetben és ha a mozik, orfeumok, operett és bohózati színpadok különösen féltik a köz nség »műélvezeteinek« meg- csökkenését és azt a kultúrát, amelyet saját állításuk szerint terjesztenek, ám méltányolják a közönség súlyos terheit és vállalják át az adó egy részét a kultúra szent nevében. De azt már nevetségesnek és felháborítónak kell tartanunk, hogy ezek a háborúban zavartalanul gazdagodott müintézetek azzal az adóval szemben, amely amúgy is oly kíméletesen bánik velük és minden terhet a fizető közönségre hárít, még tiltakozni mernek, csak azért, mert szertelen kapzsiságukban maguknak szeretnék vindikálni az áremelés hasznát. Különösen helyeseljük, hogy a javaslat magasabb 20°lo-os adót vei ki az idegen nyelvű színlelő adásokra. A bécsi kontár operettmüvészetet már régen ki kellett volna űzni fővárosunkból. Akik ennek a pesti színházi snobizmusnak hívei, adózzanak e nyegleségükért, vagy ha ezt az adót magasnak találják, ne látogassák e német előadásokat, ami a legkívánatosabb is, mert ha nem lesz publikumuk, talán még sem fogják oly inváziószerüen elárasztani Budapestet. A tudomány és művészet fejlődését a javaslat nem gátolja. A tudományos előadások és tárlatok látogatására nem terjed ki az adó hatálya. A színházaknál pedig épen eleget teszünk a művészi követelményeknek, ha csak azt a változtatást kérjük, hogy a Nemzeti Színháznál és az Operaháznát emeljék fel az olcsóbb he уek adómentességét 3 koronáról 4 koronára. Ez a két színház az, amelynek műsora állandó művészi iránnyal bir s itt tekintettel kell lenni e színházak széleskörű, szegényebb intellektuális közönségére, amely a középosztályból rekrutálód k s a 2-—4 koronás helyeket szokta látogatni. Az uj adótól mindössze másfél millió jövedelmet vár a főváros s már e jövedelem csekély volta miatt sem szabad figyelembe részesíteni a szórakozóhelyek tulajdonosainak okvetetlenkedéseit. Most kényszerülünk beletörődni oly adókba is, amelyek antiszociálisak cs a szegényebb néposztályok megélhetését nehezítik meg, a szórakozások megadóztatását tehát tudomásul kell venni, a mulatóhely-tulajdonosok alaptalan felzúdulása fölött pedig a legnagyobb nyugalommal napirendre térhetünk. A főváros sikere. A házbéruzsora megakadályozása. — Áz a rendelet, mely a hivatalos lap hétfői rendkívüli kiadásában látott napvilágot, a főváros törvényhatóságának határozott nagy sikere. Kedden foglalkozott a tanács a kérdéssel, szerdán határozta el e közgyűlés, hogy föliratot intéz a kormányhoz, szombaton ankét volt az igazságiigyministeriumban és hétfőre már kész volt a rendelet, amely energikusan vet véget minden házbéruzsorának Azt hisszük, nem volt még közgyűlési fölterjesztés, amelyet ilyen meglepő gyorsasággal és ilyen tökéletesen híven honorált volna a kormány, amely ezzel a rendeletével megmutatta, hogy tud cselekedni, ha akar. Nemcsak Budapestnek, de az egész ország városi lakosságának igen nagy szolgálatot tett a főváros törvényhatósága, amikor megtette fölterjesztését, amelynek sikere talán megváltoztatja egy kicsit a véleményt a főváros többi fölterjesztéséről is. Annyi bizonyos : a lakást illetően nyugodtak lehetünk a háború végéig. Az uzsorának vége. Nemcsak emelni nem szabad a lakásbért, de új szerződést sem szabad kötni. Minden módnak, amellyel az uzsora kijátszhatná a rendelkezést, elébevág a ministerium rendelete, eltorlaszolja a kibúvókat és visszalöki az uzsorát. Itt nincs kijátszás, nincs kerülőút, de még csak ösvény sem, amelyen meglapulhatna az uzsora. És a háziuraknak egyáltalán nem árt a rendelet. Azoknak, akik nem akartak visszaélni a helyzettel, nem kár, hogy a rendelet megjelent, sőt megmenti őket attól, hogy egy sorban szerepeljenek azokkal, akik a mai helyzetet alkalomnak hitték az uzsoráskodásra. Az, hogy a háború alatt szünetelt minden (pitési tevékenység, még nem lehet ok arra, hogy a háztulajdonosok a meglévő lakásokat drágábban értékesítsék. Ez volt a főváros felfogása és ez volt a kormányé is, amely mindenben beleegyezett abba, amit a főváros előterjesztett. Ez a rendelet azonban nagy tanulság is nekünk. Azt látjuk belőle, hogy a kormány tud cselekedni, ha akar. Tud jó rendeletet hozni és tud majdnem boszorkányos gyorsasággal cselekedni. Önkéntelenül is fölvetődik a kérdés : nem lehet-e folytatni a házbéruzsora ellen megkezdett munkát ? Nem kerlühet-e sor az élelmezés ügyére, az iparcikkek mértéktelen drágulására és a közönség más, száz bajára? Hiszen a kormány tud intézkedni, ha akar ! A kormány útját tudná állani az uzsorának, radikálisan és gyorsan; a közönség teljes megelégedésére. Ne álljon meg teliét a fele utón, hanem folytassa a megkezdett munkát, annál is inkább, mert ez után a kitűnő rendelet után az egész ország joggal várja a folytatást. A hasonló folytatást. KRISTÁLY ásványvíz kutvállalatnak Magyarország címerének használhatására az engedélyt megadom. M. kir. Miniszterelnök. PÉNZ ÉS HITEL Az ipari cikkek maximálása. Régen napirendre tértünk már afölött, hogy a mezőgazdaság a háború összes aranygyümölcseit csövestől szakította le. Ezt a megállapítást nemcsak azzal lehet indokolni, hogy a magyar föld lassanként egészen megszabadul jelzálogos terheitől, hanem az a tömérdek pénz, amely a termelők felé hömpölyög és a háborús nyomorúságok között az agráriusoknak jólétet biztosit, a legfényesebb tanujele annak, hogy itt oly gyors változás, olyan óriási átalakulás történt, amely egy termelő-osztályt a többi hátrányára felemelt és vag3-ronossá tett. Régi példaszó, hog)' akinek jól megy dolga és nincsenek gondjai, az rendszerint elégedetlenebb, mint amikor gondokkal kellett küzdenie. Ezen egyszerű alapigazság tökéletesen ráilleszthető most Magyar- ország agráriusaira, akik jólétükben egy másik termelési osztállyal, az iparral és kereskedelemmel akarnak ujjat huzni. Nem tetszik ugyanis az ország őstermelőinek, a mezőgazdáknak, hogy amig ők egy tojásért 40 fillért kapnak és egy véka krumplit 1 korona helyett 6 és 7 koronáért árulnak, ugyanakkor egy pár cipőért a kétszeres árat kell megfizetniük. Szörnyű igazságtalanságot látnak abban, hogy a drágaság csak egyoldalú, miért nem szabad a mezőgazdasági termelvé- nyek égig felszökött árait csökkenteni és ezze szemben az államhatalom minden erejével hasson oda, hogy az ipari cikkek árai csak a legminimálisabb kilengéseket mutassák. Már a békeidőből megszoktuk, hogy az agráriusok panaszaikkal elhalmozták az országot és a közvélemény szánakozó érdeklődését mindig maguk felé vonják, jelen esetben azonban egy torz szimptomával találkozunk, mert a háborús termelés és fogyasztás megduzzasztotta a termelők pénzes tárcáit és e sok pénzből az általuk nem termelt cikkeket drágán, vagy legalább is emelkedettebb áron nem hajlandók beszerezni. Elfelejtik azonban éppen maguk az agráriusok, hogy az ipari cikkek drágaságát mi idézi elő és kik azok, akik a szövet drágulásáért és a fehérnemiiek hallatlan áraiért felelősek. Szellemes angol gazdasági irók szoktak azzal az egyszerű iskolai példával előhozakodni, hogy egy ország termelése, kezdve a buzakalásztól a selyemig, úgy össze van fűzve, mint a legügyesebben összekovácsolt láncszem. Az őstermelés nyújtotta anyagokat feldolgozza az ipar, ezeket a termékeket forgalomba hozza a kereskedelem, szóval amig a termelőtől a fogyasztóig — akár eredeti formájában, akár feldolgozva — eljut, addig a legkülönfélébb utakat teszi meg. A kiindulási pont mindenesetre a termelés, vagyis az agrár produkció s igy természetes, hogy ha az őstermelési cikkek olcsóbban kerülnek el az iparba, az ipari cikkek árai ennek megfelelően fognak alakulni. Nem szabad tehát ezt a fontos momentumot figyelmen kívül hagyni, mert az ipari cikkek magas áraiban kifejezésre jutnak a magas agrár-árak. Ha a nyers bőr drágán jut a tímárhoz, aki szintén magasabb termelési költséggel dolgozik, világos, hogv az ebből a bőrből készült cipő