Független Budapest, 1913 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1913-11-18 / 46. szám
1913. november 18. 46. szám. NAGY BUDAPEST a „Független Budapest“ állandó melléklete Munkatársak: GELEY JÓZSEF, HEGEDŰS GYULA. PÁSZTOR MIHÁLY, POSSEL GUSZTÁV SALGÓ IGNÁC, ТОМА SZILÁRD, VERbOl ÁRMIN, VURGVÁRI ALBERT, ZÓLYOMI DEZSÓ. Előfizetési ára : EGÉSZ ÉVRE 12 K. Síerkbsztöseg és kiadóhivatal: BUDAPEST, VISEGRÁDI-UTCA 40 Nagy-Budapest. Negyven esztendővel ezelőtt, amikor Pest, Buda és Óbuda egyesüléséből megszületett Budapest, mar voltak olyanok, akik gondoltak Nagy-Budapestre. Nem ezzel a szóval, amely ma egy nagyszerű és nehéz program- mot jelent, de már akkor homályosan élt néhány ember lelkében az a gondolat, hogy a főváros környékén lévő községek éppen úgy a fővároshoz tartoznak, mint Óbuda korona-mezőváros. Azon az ankéten, amelyet Tóth Vilmos akkori belügyminiszter elnökletével tartottak, már felvetődött az az eszme, hogy Újpestet és Erzsébetfalvát éppen úgy a fővároshoz kell csatolni, mint Budát vagy Óbudát. Hogy ki volt ennek az eszmének felvetője s kik voltak azok, akik ezt támogatták, azt — sajnos — nem lehet megállapítani. Az ankét jegyzőkönyve nem maradt reánk s igy nem szól róla más, mint a Pesti Napló egykori tudósítása, amely azonban csak a jelenvoltak neveit említi, de azt, hogy ki mit mondott, nem. Ezt az ankétet, annak a helynek s idejét kell tartanunk annak a percnek, amelyben megszületett Nagy-Budapest gondolata. Akkor még igen könnyű feladat lett volna megcsinálni Nagy-Budapestet. Újpest is, Erzsébetfalva is jelentéktelen telepek voltak, talán alig került volna az uj fővárosnak anyagi áldozatába s éppen ezért proponálhatták ezt az ankét tagjai. Bizonyos, hogy az ankét egyik résztvevője sem látta előre a főváros szédületes fejlődését, nem sejthette, hogy negyven éven belül százezrek fognak kiszorulni a fővárosból s inkább közbiztonsági okok voltak azok, amelyek akkor az idecsatolás eszméjét elvetették. Emellett szól az, hogy a közigazgatási idecsatolás tervét elejtették s valamennyien megnyugodtak abban, ha a megvalósítandó fővárosi államrendőrség hatáskörét kiterjesztik Újpestre és Erzsébetfalvára is, Az újpesti rendőrség meg is lett; Erzsébetfalvát már nem tartottak fontosnak, úgy hogy csak másfél esztendeje vált valóra az a határozat, amelyet egy negyven esztendővel ezelőtt tartott ankét hozott. Ezután az ankél után sokáig hiába keressük Nagy-Budapest gondolatát. Az uj fővárost elfoglalta a berendezkedés munkája s nem jutott ideje arra, hogy a terjeszkedéssel is foglalkozzék. A város nőtt, mint egy óriás gyerek, ötven évre szánt intézményeket egykét esztendő alatt nőtt ki, s a köz- igazgatásnak nem volt más föladata, mint hogy az ebből származó bajokon javítson. Nem tudott sokat javítani, az bizonyos. Ezer és ezer polgár menekült ki a városból, amely nem adott neki lakást s igy támadtak azok a nagy községek, amelyek Budapest határánál kezdődnek. A város negyven esztendő alatt utolérte az elmenekülteket: vájjon nem kötelessége most a fővárosnak jóvátenni a múltak hibáit? Negyven esztendő elmúltával is alig halljuk Nagy-Budapest eszméjét, a főváros törvényhatósága nem foglalkozik a gondolattal, pedig e negyven esztendős álom után csakugyan el kell következnie már egy friss, munkás reggelnek. Hol van a kormány? A főváros ünnepi jubileumának nász- induló-szerü zenéjébe több disszonáns hang is vegyül. Budapest polgárai joggal kérdhetik: hol maradt az ünneplésből a kormány és az országnak a kormánytól függő hatóságai ? Ez a kérdés nem olyan egyszerű, amilyennek első pillanatra látszik. A komplikációt az az évtizedes autagonizmus okozza, amely a főváros ügyeivel szemben a jelenlegi kormányt is jellemzi. A nyugati kulturországokban minden tényező összefog, hogy az ország fővárosa javakban és intézményekben gazdagodjék. Egyedül Budapest szégyenkezhetik közöttük amiatt, hogy kizárólag a maga és polgárai erejére utáltán áll a kommunisztikus elvek szolgálatában s kormány-támogatás, sőt a leggyakrabban kormányjóakarat hijján és kénytelen ólomhengereket hordani fürge s gyors járásra alkalmas lábain. A jubileum ünnepi hangulata a legalkal- mai abb pillanat arra, hogy elmondassék: a kormány, amely még az ünneplés dekórumait is elvetette magától, az érzelmi momentumokon kívül sok mindennel adósa még a fővárosnak. A kormány — s ez jellemző reá — állandó harcban áll Budapest érdekeivel. Minden jelenség, amely köztük felmerül, erre mutat. A belügyminiszter felügyeleti jogánál fogva olt és akkor gázol bele a főváros érdekeibe, ahol és amikor neki jól esik. Mindenütt másutt az egész világon az országos betegápolási pótadók revén a kórházügy állami fel dat. Az állam kötelessége, hogy az ország betegeiről gondoskodjék. A fővárosban nem igy van ez. Budapest egész sereg kórházat kénytelen fentartani, mert az állam vele szemben arra a rideg álláspontra helyezkedik, hogy törvény szerint csak kórház segélyt köteles adni. A klinikákon kívül, amelyek amúgy sem a kórházügy, hanem az orvos- tudomány szolgálatában állanak, valamennyi kórház szükségletéről a főváros köteles gondoskodni s hogy ez a kötelezettség milyen terheket ró a polgárokra, arról a főváros költségvetése bő adatokkal szolgál. De ha az állami terheket is a fővárosnak magának kell viselni, vájjon történik-e a kormány részéről gondoskodás abban az irányban, bogy a városi háztartás jövedelmei megszaporodjanak? Ez a kérdés itt belekapcsolódik abba a ténybe, hogy a kormány felügyeleti jogánál fogva miképen fojtja meg a legelemibb szociális törekvéseket is. Senkisem vonhalja kétségbe, hogy egy községi takarék- pénztár mennyire lendítene a főváros anyagi ügyein s milyen szédítő arányokban mozdítaná elő a kommunisztikus elvek megvalósítását. A közgyűlés hozzájárult a községi takarékpénztár felállításához, mert mindegyik bizottsági tag átérezte, hogy ezzel a főváros fejlődésének legideálisabb perspektíváját rajzolja meg. De a kormány máskép gondolkodik. A kormány nem hagyta jóvá a közgyűlési határozatot, mert közbeléptek a fővárosi bankok és vétót kiáltottak. Ugyancsak a költségvetés adatai szerint á főváros a bankoknak legjobb fejőstehene. A főváros nagyarányúvá felszaporodott közszükségletei számára már esztendők óta kénytelen kölcsönökkel dolgozni. Ezeknek a kölcsönöknek minden hasznát a bankok élvezik. S miután a főváros egészen ki van szolgáltatva nekik, csak természetes, hogy a bankok mitsem törődnek a főváros javával, hanem adott alkalmakkor megfelelő precizitással felsrófolják a kamatlábat. A községi takarékpénztár felállításával mindez egyszerre megszűnne, mert a betevők számára ez a takarék minden más banknál nagyobb garanciákat nyújtana, viszont a jövedelmei hatványozottan szolgálnák az egyetemes érdekeket. De a kormány a bankok barátja s nem a fővárosé, tehát nem engedi meg, hogy a főváros felállítsa a községi takarékpénztárt. De más téren is antagonistája Budapestnek. A kereskedelmi kormány esztendők óla hirdeti, hogy ki kellene helyezni a pályudvarokat. Történt valami döntő lépés ebben az irányban? Semmi. Bárha kétségtelen, hogy a pályaudvarok kihelyezésévéi akkora területek szabadulnának fel a város szivében, hogy azok révén egyszerre megszüntethető volna minden anomália, ami most a fejlődés kerékkötője. Sajnos, a főváros semmiféle ’vonatkozásban nem dicsekedhetik a kormány jóindulatával. A mostoha gyermek sorsán tengődik s csak olyan falatokat kap, amiket csak azért nem lehet megvonni tőle, mert enni adni a mostoha gyermeknek is kell. Ám a gyöngédségnek legkisebb jele is hiányzik ebből az enniadásból. S ha a mostohagyermek ünneplő ruhát vesz magára s ünnepi pillanatok lázában ég, a mostoha-szülő büntetőén magára hagyja. A kormány nem szereti a fővárost, mert szociális törekvéseiben a kormány-tendenciák ellen lázadó tüneteket lát. A kormány haragszik a fővárosra, meri ez a polgárok érdekei által kijelölt utakon jár. S haragja rettenetes fegyvereivel ott sújt íe reá, ahol halálosak lehetnek a csapásai. A főváros hintsen hamut a fejére és vezekeljen nem létező bűneiért? A kormány szemében ez is hiábavaló lépés lenne. Magyarország állami kormányzata csak a látszat kedvéért arrogálja magának a kultur- szinezetet. Valójában a gyülölködők, irigyek, akadékoskodók s érdekhajhászok országa ez. S a kormány sem kivétel. A kormány tehát most nem is ünnepel. Spektátor. A tanítóknak megint pénz kell! El akarták rontani a jubileumot. A főváros tanítósága olyan tettre vetemedett, amelyet szigorúan meg kell torolni, hacsak a törvényhatóság le nem becsüli önmagát. Akkor, amikor a főváros negyven esztendős jubileumát üli, amikor egy káprázatos fejlődés delelőjén ünnepet tart, hogy megelégedéssel nézzen végig a múltakon, akkor előállanak a főváros tanítói — botrányt csinál i. Pénteken este értekezleteket tartottak mindenfelé s végül nagyhangú kommünikéket küldöztek szét a lapoknak s ezekben egy nagygyűlésre hívták össze a tanítókat. Azt mondották, hogy akkor, amikor a főváros jubilál, ki kell lárni sebeiket az országnak: hadd lássa, hogy a kultúra terjesztőivel milyen mostohán bánik a negyven esztendős fennállását büszkén ünneplő Budapest. Azok, akik e sorokat olvassák, nagyon jól tudják, hogy Budapest mit tett a tanítókért, Még emlékezetében lehet mindenkinek, hogy nemrégen, amikor a főváros a tanítók fizetését rendezte, a kultuszminiszter nem akarta jóváhagyni a rendezést, mert félt, hogy az állami tanítók nagyon sokat fognak követelni ezek után. Egy állami s egy fővárosi tanító között olyan nagy a fizetésbeli különbség,
