Független Budapest, 1913 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1913-10-27 / 43. szám
1915. október 27. 45. szám. NAGY BUDAPEST a „Független Budapest“ állandó melléklete Munkatársak : GELEY JÓZSEF, HEGEDŰS GYULA, PÁSZTOR MIHÁLY, POSSEL GUSZTÁV SALGÓ IGNÁC, ТОМА SZILÁRD, VERBOI ÁRMIN, VURGVÄRI ALBERT, ZÓLYOMI DEZSŐ. Előfizetési ára: EGESZ ÉVRE 12 K. Szerkesztőség és kiadóhivatal: BUDAPEST, VISEGRÁDI UTCA 40 A telekértékadó. Irta: Dán Leó keresk. tanácsos, tov. biz. tag. Az építkezéseket vagy a szükség, vagy a spekuláció, vagy adóbeli és egyéb kedvezmények, újabban pedig a legmodernebb építkezési kényszer : a parlagon heverő üres telkek megadóztatása segíti elő. A népesedés szaporodásával több lakásra is van szükség, és a jobb telkek tulajdonosai telkeiket be is építik. I)e mert bizonyos, hogy a lakosságnak tulnagy mértékben való szaporodása lakásszükségletet idéz elő, melyet az építkezések természetes folyamata kielégíteni vagy csökkenteni nem tud: nyomban felüti fejét a telek spekuláció, amely tisztán csak anyagi, lehetőleg gyors és nagymérvű boldogulását tartja szem előtt. Egyes város- vagy vonalrészek beépítését előmozdítandó, az állami és városi köz illetek, adóelengedéssel serkentik a telkek tulajdonosait, amely intézkedésnek a legtöbbször kielégítő foganatja is van. Mivel azonban a rohamosan fejlődő népesedéssel a magán- épitkezés lépést tartani nem tud, a modern nemzetgazdászok az építkezési kedv fokozására, és a lakásínség csökkentésére egy újabb adónemmel foglalkoztak az utóbbi 2—3 évtizedben, és ez a telekadó és a vele kapcsolatos értékemelkedésnek megadóztatása. Angliában már 1885-ben, tehát 28 évvel ezelőtt nyújtottak be a parlagon heverő, beépítetlen telkek megadóztatására vonatkozó javaslatot, és kerek 25 esztendőre volt szükség, mig akadt, az egyébként modern gondolkozásu Angliában egy oly kormány, amely a csaknem kész javaslattal, most is csak merő pénzügyi kénytelenségből, foglalkozott és mint ismeretes: házfelosztással, kormányválsággal és uj választásokkal kapcsolatos viszontagságok után, tudta ezt a javaslatot törvényerőre emelni. Annak, hogy ebből a javaslatból 25 év után törvény lett, meg van a maga, igen érdekes historikuma. Úgy a francia, mint a japán vámreform tervezet az angol protektionisták malmára hajtotta a vizet. A liberális kormány minden takarékossága dacára is kénytelen volt oly budgettel előállani, amely az angol állam pénzügyi viszonyait igen szomorú színben tüntette fel, ott feküdt továbbá előtte az aggkori és munka- nélküliség esetére való biztosítás törvénye, amelyek igen súlyosan nehezedtek az állampénztár mérlegére. De mivel nem kevesebb, mint 6 uj Dreadnought építkezésébe is belefogtak, és ezek is közel 80 millió korona erejéig vették igénybe az állampénztárt, ám ugyanakkor a tényleges bevételek messze mögötte maradtak az előirányzatnak, kénytelen volt a kormány bevallani, hogy közel 500 millió korona deficit mutatkozik. Tetőzte mindezt az uj budget, mely még sokkal rosszabb prespektivát mutatott. Lloyd George, a geniális angol pénzügyminiszter erre gondolt egyet és felemelte az italmérési engedélyek dijját, megreformálta a jövedelmi adót, a magas jövedelmeknél, ám mindez még távolról sem volt elég, hogy az állam háztartás egyre nagyobbodó hiánya fedezetet találjon. A radikális liberális párt támogatásával ekkor, a konzervativek és a lordok házának legkomolyabb ellenállása dacára, a telekadóhoz fordultak, amelyről azt mondták, hogy játszi könnyedséggel fogja a költség- vetési hiányokat fedezni. Viszontagságos, kalandos erőlködések után George Lloyd- nak mégis sikerült megvalósítania azt az eszmét, amelyet előtte már New Zeeland és községileg több nagy német, rohamosan fejlődésnek indult város is megvalósított. Az eredmény egyszerűen frappáns volt, amennyiben már az életbeléptetés első esztendejében e címen közel 500 millió korona adó folyt be az angol állam- pénztárba, A Lordok és konzervativek jajveszékelése mitsein használt, hiába szegezték a javaslat ellen azt az állítást, hogy megint csak a lakosság fogja áthárítottál!, ez újabb terhek viselését elszenvedni; amikor szemben állott ezekkel, a közgazdaságilag régen megállapított az a tétel, hogy minden meg terhelési és adózási nem áthárítható a fogyasztóra, csak épen a föld szolgáltatásának megadóztatása nem. Ezt egyedül és kizárólag a föld birtokosa viseli, aki viszont nem maga idézi elő telkének vagy földjének értékben való gyarapodását, hanem ezt egyedül és kizárólag a köznek köszönheti, mint amely vasutakat épit, útvonalakat létesít, vagy nagyobb tömegben telepszik meg a telek körül vagy a földbirtok környékén, ami által a föld és igy hozamértéke is egyre többet ér. És ez a megállapítás okos is, helyes is, annál is inkább, mert épen a Lordok házának és a konzervatív elemek görcsös kapaszkodása bizonyítja, hogy épen ezeket sújtotta ennek a tételnek igazsága a legjobban. Inkább koncedálták volna a védvámokat, amelyeknek költségeit persze igy áthárították volna az összfogyasztókra, ámde a liberális Anglia helyes meggyőződésén megtörött minden ellentállásuk és még oly kétségbeesett védekezésük. E törvény tanulsága, bár az e téren való tapasztalat még csak igen rövid, máris azt mutatja, hogy a modern gondolkozásu fináncnak feltétlenül foglalkoznia kell e kérdéssel és igy időszerűnek tartjuk — már csak azért is, hogy az bennünket, a tervbevett megvalósulás közeledtével készületlenül ne találjon — ha e nagy horderejű kérdés egész komplexumával már ma foglalkozunk, mert ésszerű megoldásával nagyban csökkenthetjük a lakásínség és a vele kapcsolatos drágaság mai elviselhetetlen mérvét. Erzsébetíalva vizet kér. Erzsébetfalva község azzal a kéréssel fordult a fővároshoz, hogy építse meg a község vízvezetékét, illetve terjessze ki a budapesti hálózatot Erzsébetfalvára. Ez a kérés mindenesetre jelentősebb, semhogy minden kommentár nélkül lehetne hagyni. A környékbeli községekben egyre-másra eszközük a beruházásokat, anélkül, hogy ezekre a fővárosnak valami befolyása volna s ezek között elsősorban a vízvezeték megépítésének munkái szerepelnek. A mai általános gazdasági helyzet persze nem alkalmas semmiféle beruházásra, de tudomásunk van arról, hogy néhány környékbeli község előtt ajánlatok fekszenek, amelyek csak a pénz viszony ok javulását várják. A főváros már elkövetett egy igen nagy könyelműséget, amikor megengedte, hogy Újpest az „Ister“-rel kössön egy ötven esztendőre szóló, igen terhes szerződést. Újpest akkor a fővároshoz fordult, hogy a vízmüvek tegyenek ajánlatot az újpesti vízvezeték megépítésére, de a városházán szóba sem álltak Újpestté . Később ugyan meggondolták a dolgot, de akkor már késő volt: az „Ister“-rél
