Független Budapest, 1908 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1908-12-23 / 51. szám

FÜGGETLEN BUDAPEST

d

BUDAPEST JÖVŐJE.

Minden budapesti ember fantáziáját élénken izgatja az, milyen lesz a főváros jövendő lejlődése. Hogyan fest majd Budapest amikor a milliós városok sorába lépett, ami egyáltalán nem a távol zenéje. Hogv milyen lesz fővárosunk egy negyed század múlva, arról festenek képet dr. Hódi] Tivadar fővárosi tanácsnok, Media Kálmán tiszti főügyész

és Lázár Józseí fővárosi mérnök alábbi czikkei.

Huszonöt év múlva.

Irta: Dr. Bódy Tivadar.

A nyugtalan emberi elme folyton előre törtet, nem elégszik meg a jelen szédítő fejlődésének szemmeltartásával — a múltba való visszatekintés maholnap időpazarlás számba megy — hanem a jövőt, a minél távolabb eső jövőt szeretné megismerni. És éppen ez a törekvése a legmeddőbb, éppen annak szegi szárnyát tökéletlen mivoltunk. De azért nem esünk kétségbe, átengedjük magunkat egy annál szeretetreméltóbb, minél megbízhatatlanabb tájékoztatónak, a képzeletnek, a mely rendesen saját óhajtásainkhoz képest alakítja a meg nem ismerhetőt.

Ha az iró tollával közeledhetném tárgyamhoz, mily óriásinak, ragyogónak és gazdagnak színezném ki fővárosunk jövőjének perspektíváját, ha a technikus tudását, a művész ihletét venném segitségiil, mit nem tarthatnék megvalósíthatónak egy negyedszázad alatt ! De csupán számokkal dolgozván, mindezt nem tehetem, sőt éppen azt a helyzetet tekintve, a melyben a székesfőváros háztartásához állok, nem lehetek elég óvatos jövő fejlődésünk méreteinek megállapításában. Ezért a székesfőváros közelebb eső jövőjét nem is állíthatom oda, mint egységesen megfestett és befejezett képet, hanem csak mozaikot adok, a melynek közvonalaiban több a hézag, mint az ábrázolás,

Szegezzük le mindenekelőtt azokat a városfejlesztő eszméket, a melyek már annyira kialakultak, hogy következéseiket megközelítően értékelhetjük. Napjaink sikere az az állami akczió, a mely a főváros fejlesztését tűzte ki czéljául, még pedig mindkét irányban : intenzive a telekértékkel arányban nem álló régi kis házaknak modern átépítésével és extenzive a beépítetlen külső területeknek benépesítésével, továbbá a fejlődés tekintetében évszázaddal különböző városrészeknek összekötésével. A pályaudvarok kihelyezése, a lassanként körülépülő gyáraknak kitelepítése, a kereskedelmi kikötők építése adja meg ennek a programúinak folytatását, a mihez azután állandó tényezőként csatlakozik az útépítés és a vízvezeték kiterjesztése, a villamos vasutak vonalainak folytonos fejlesztése. Mindez nálunk is azt az eredményt fogja előidézni, a mit a külföldi nagy városok fejlődése mutat: az üzleti forgalomnak a város szivébe való összesűrítését és a lakóaíkalma- tosságoknak a perifériákra való kiszorítását. Nagyban elősegíti ezt a folyamatot a külső területeknek állandó parczellázása,' ami — legalább eddig — még a kis emberre nézve is lehetségessé teszi, hogy a székesfőváros területének egy részecskéjét tulajdonul megszerezhesse.

Ez a városfejlesztés már most az a keret, a melyet az ahhoz képest elhelyezkedő lakosság erkölcsi és anyagi boldogulásáról való gondoskodásnak kell kitöltenie. Ez a feladat hárul a törvényhatóságra és az a gond, hogy a szükséges eszközöket sokkal mostohább körülmények között is biztosítsa. A közlekedésügyön, a közegészségügyön, a közoktatásügyön, a vallásügyön és a szegényügyön kívül mindazokról az intézményekről is kell gondoskodnunk, a melyeket a széles néprétegek értelmi színvonalának emelése czéljá- ból a modern társadalomtudomány a városi közigazgatás feladatai közé utal.

Úgy vélem, hogy ennek a városfejlesztő programúinak megoldása ki is meríti a közel eső 25 év föladatát, azért a szomszédos községeknek beolvasztását egyelőre számításon kívül hagyom, illetve abból következtetéseket nem vonok.

Ilyen széleskörű tervezés mellett mindenütt a világon azt szokták kérdezni, hogy mindez miből kerül ki. Nálunk erről nem esik szó, majd csak eligazodunk valahogy. A mint azonban mi, maiak, magunkon tapasztalhatjuk, hogy a miről előre nem akartunk gondoskodni, az utólagosan szakad nyakunkba, jóval megnehezült körülmények között, újabb szükségletek visszaszorításával, mesterkélt visszafejlesztés árán: nem akarok ebbe a hibába esni és keresem a miből-t.

Az ismertetett városfejlesztő programúi megvalósításának legerősebb serkentője az adómentesség. Az állami adómentesség leginkább 30 évre terjed, a mi az államot nem igen érinti, mert egyfelől a maga részéről áldozatokat hozni nem kénytelen, másfelől pedig a majdan busásan jövedelmező adótárgyak vagy parlagterületeken, vagy olyan helyeken keletkeznek, a melyeknek mai, elmaradó adójövedelme alig érezhető. De a törvényhatóság ! A Kispest határán keletkező nagykiter- jedésü és csupán földszintes, kis házakból álló városrész egyáltalában mindenkorra mentes minden községi házbéradó-pótlék alól. A 30 évi adómentességi típus szerint az épület fennállásának első 15 évében az ingatlan teljesen adómentes, a következő 15 év alatt pedig az a tiszta bérjövedelemnek csak 10%-a után fizeti az állami adót. A kispesti uj városrészbe kivonuló lakosság után megüresedő lakások elmaradó bérjövedelme nemcsak az ingatlan tulajdonosokat, hanem a megszűnő adó révén a székesfőváros adójövedelmeit is érinteni fogja. Csupa kedvezőtlen momentum, szemben azokkal a rengeteg igényekkel, a melyekkel majd szembekerülünk és a melyek ízelítőjét már ma is megadja azoknak a gombamódra keletkező, szétszórt kis telepeknek minimális közszolgáltatás mellett véget nem érő szükséglete, a melyet kielégíteni csak nehezen bírunk, noha belátjuk, hogyha már egyszer megvannak, hát élniök is kell.

Amig ezeket figyelembe véve, a községi pótadó mai kulcsát valóságos anakronizmusnak kell majd tekintenünk, egyúttal parancsoló alakban mutatkozik annak a szüksége, hogy adójövedelmeinknek másnemű bevételi forrásokkal siessünk segítségére. Mindaz a tömegszükséglet, a mely elsősorban a város terjedelmének növekedése, a fokozott életigények, időnyereség stb. következtében kíván kielégítést, a mely csekély egységen alapuló de rengeteg tömegű és állandó ellenszolgáltatást nyújt,kiválóképpen alkalmasaidra, hogy a hatóság kezelésébe kerüljön. Közlekedés, világítás, vízszolgáltatás, motorikus erő mind olyan dolog, a mely a magánnyerészkedés szférájából kiemelve, a köznek juttatná azokat a fölöslegeket, a melyekhez a köz utján jutott. Ezzel nem kívántam újat mondani, csak a fentebb előadottak után kellett ezeknek kikerülhetetlen voltát itt is külön hangsúlyoznom.

Ennél a pontnál azonban — ha komolyan el akarjuk a kitűzött czélt érni — a következőket nem hagyhatjuk megfontolás nélkül. Vízvezetékünket kivéve, többi vállalkozást már csak másodkézből kaphatjuk, vagy a meglévőkkel kell a versenyt fölvennünk. A kezelésünkbe kerülő vállalatokért, továbbá a jelentékeny megváltási áron felül el kell vállalnunk az újabb technikai vívmányokkal szemben a teljes koczkázatot és igy láthatjuk, hogy már csak jócskán lefölözött áruhoz juthatunk. Lehetetlenségnek tartom tehát, hogy ezekre a vállalatokra nézve is ugyanazt az amortizaczionális időt engedélyezzük most, mikor azok létalapját a tudomány fejlődése nap-nap után fenyegeti, mint alapításuk idejében történt, a mikor még ők képezték az emberi szellem diadalainak legfrissebb hajtását. A rövidebb amortizáczió pedig erősen kihat az üzleti fölöslegre, a mely ekként aligha emelkedhetik majd a befektetések törlesztőszükséglete fölé és igy — nekünk legalább — nem nyújthatja azokat az irigyelt fölöslegeket, a mikhez a Nyűgöt nagyvárosai jutnak, a melyek elejétől fogva siettek ezeknek a szolgáltatásoknak monopoli- zálásával. A mi specziális viszonyaink között azután még egy nehézséggel kell megküz- denünk. Értem ez alatt azt a szükkeblüséget, a mely a városi üzemek szolgáltatásait, ha nem éppen ingyen, oly árhan követeli, hogy üzleti haszon képződéséről szó sem lehet, a kedvelt kifejezés szerint: hogy az ilyen vállalkozások ne váljanak a közönségre hárított burkolt adóforrásokká. Ha igy fogjuk föl továbbra is a hatósági üzleti jövedelmet, akkor fájdalom, csakugyan nincs más mentőeszközünk, mint az őszinte, nyílt adóemelés, mert kár költséges és nagy vállalatokba fogni, azoknak felszínen való tartásával vesződni, ha a czél csak az, hogy a közönség önköltségi árban jusson ahhoz, a mit annakelőtte a tőkének minden kifogás és panasz nélkül jóval magasabban fizetett meg.

Ezek kiegészítéséül nézzük már most,hogy hogy alakul az a teher, a melyet a rendes költségvetésbe nem illeszthető nagyobb beruházásokra szükséges kölcsönök törlesztése követel. Legutolsó, 100 milliós kölcsönünket kürülbelül 10 év alatt használtuk föl. Kiépítettük belőle vízmüvünket, a dunaparti és körúti főgyűjtőcsatornát és ezek kiegészítőit iskoláinkat, a vásárcsarnokokat, a sertésköz- vágóhidat és marhavásári istállókat, a Szent János- és Szent Gellért-kórházakat, az An- drássy-laktanyát, bérházakat, vigadókat, kisajátításokra előlegeztünk belőle közel 10 milliót, útépítésekre 372 milliót, megváltottuk belőle közel 1 millióért a fuvartelepet. Ha