Az Erzsébetváros - Független Budapest, 1907 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1907-04-29 / 17. szám
ÍI. évfolyam. НЮТ. április 17. szám. FÜGGETLEN BUDAPEST (AZ ERZSÉBETVÁROS) Budapest székesfőváros egyetemes érdekeit felölelő város-politikai és társadalmi lap, Budapesti függetlenségi és 48-as pártkörök HIVATALOS LAPJA. Megjelenik minden hétfőn, a szükséghez képest többször is. Előfizetési ára : Egész évre ................................ ... 10 korona. Fél é vre ... ... ... ... ... 5 Főszerkesztő : Dr. SOMOGYI LAJOS. Felelős szerkesztő: B. VIRÁGH GÉZA. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Budapest, VII., Almássy-tér 17. Mindennemű levelek és előfizetési pénzek a lap- tulajdonos B. Virágh Géza czimére küldendők : VII., Almássy-tér 17. Telefon S8—98. A „tisztelt közgyűlés". (S.) Idéző jel közé tettük a czimet, mert csak igy tudjuk megközelítően jelezni, hogy úgy a tisztelet, mint a közgyűlés, a használt esetben a közönséges használatban elfogadott értelemtől eltérő értelmű. De azért minden eltérése mellett is logikus, összefüggő, megfelelő. Hiszen a hol az elvek még a papiroson is megtagadtalak; a hol a dúvadra körvadászatot hirdetők egérutat adnak a szorongatott toportyánféregnek; a hol azok, kik valóságos keresztes hadjáratot prédikáltak a hidrák ellen, beszegődnek hidrasimogatók- nak, sőt hidratenyésztőknek, hogy ott a közügy csak addig szentség, mig nem az 6 bőrükről van szó; a tisztelet csak azokat illetheti szerintük — kik arra apró hidrás- kodásokkal, reverzálisokkal, elvtagadással érdemeket szereztek. Hogy ez a társaság együtt csak gunyképen alkalmazhatja a »tisztelt közgyűlés« megszólítást, az logikus, helyes és megfelelő. Ámde, hogy ők úgy gyakorolják is a hatalmat, hogy a mi eddig a tisztességhez tapadó állás volt, az most csak éretlenségnek, szemtelenkedésnek és felekezeti élezekben való versengésre szolgáltat alkalmat, a főváros polgárságának, az általuk oly nagyon »szeretett főváros« tisztes hírnevének, tekintélyének nem mindegy, ha bizottsági tagjai a szájöblögető vizet a fórumon köpködik egymás képéhez. Ha egymást nem tartjuk tiszteletre érdemesnek, respektálni“ kell a közgyűlési terem pokróczát legalább; mert annak sem az a hivatása, hogy az ő köztevékenységüknek szenvedő tanúja legyen. Ez az állapot nem a hatásköri túllépés, nem a felekezeti kérdés, nem az illetéktelen beavatkozás mérlegén bírálandó el, hanem a tisztesség legelemibb tételének az ellentéte : a neveletlenség, az elvetemültség szempontjából. A saját magam tisztességéről megfelejt- kezhetem, azt elvethetem magamtól, de egy törvényhatóság tisztességét, becsületét, tekintélyét még az egyéni tisztesség rovására is fenn kell tartani, meg kell őrizni. Lehet, hogy a nagy községi pártnak az a törekvése, hogy lejárassa a főváros tekintélyét, hogy világra szóló példát statuáljon a közélet terén való hitványkodás tekintetében. Lehet, hogy rekordot akar teremteni a piszkolódások szótárában, a parlamentáris kloakában, de akkor maradjon a saját fészkében. Akkor vállalja is, viselje egymaga a felelősséget és ne tolakodjék ki a közélet nyílt színpadára: ne takaródzék a »bizottsági tag« eddig csak tisztességesen viselkedők számára fentartott tógájába, ne rondítsa be a «szeretett főváros« közgyűlését, mert ennek ódiumát a főváros egész polgársága viseli. Szinte jó, hogy a fővárosi törvény még nem készült cl. Arra aligha gondolt a belügyminiszter, hogy a neveletlenség, az illem szempontjából is próbára kell tenni a főváros bizottsági tagjait. Pedig kell, ha azt nem akarja, hogy a »közügyeket« az ország fővárosában »demokrata« tenorban tárgyalják. A községi demokrata tábor legszorgalmasabb íródeákja, a »független függetlenségi« fővárosi képviselő, ösztönszerüen úgy buzdította egy alkalommal a demokratákat munkára, kitartásra, hogy belekiáltotta a nagy refraint a hallgatóság tömegébe : »Jegyezzétek meg és a szerint igazodjatok, hogy egy kutya nagyobb lármát csinál ha ugat, mint ezer ember, ha hallgat.« A példa hatott és találó volt. A jelenlevők mind versenyre keltek egymással a kutya szerepében. De elfelejtették, hogy mig egv kutya ugatása megfelel a példának, hasznos is. jogos is, addig száz kutya ugatása már túllép a példa határán és a jelenetet nagyon hasonlóvá teszi az igy tavaszszal, állati ösztönüknek hódoló kutyák nyilvános szerepléséhez. Úgy látszik, hogy mig a demokrata tábor egyesben adott hangot magáról, helyes, Krónika. Az üres karzat. Nem értem Budapest szenzáczió-szomjas közönségét. Azt az édes, naiv publikumot, mely egy valamirevaló látványért vagyont tud áldozni, mely agyontapostatja magát, hogy valami szokatlan dolgot lásson, mely teszem például egy parlamenti belépőjegyért napokig lót-fut, antisambriroz, és végezetül ökölharcz árán juthat csak helyéhez, szóval a mely publikumnak sem a vagyoni, sem a testi épsége szent, ha arról van szó, hogy a hétköznapi szürkeségen valamivel felül álló látványban gyönyörködhetik. Nem értem ezt a közönséget. Levetette volna magáról azt a sajátosságot, mely oly annyira jellemezte ? A porondmutatványok már nem érdekelnék? A viharos parlamenti szezénák már nem izgatják? Az ököljelenetek és csapszéki szitkozódások náluk már siket fülekre talál ? Avagy talán . . . ? De ezt hagyjuk későbbre. Szóval a székesfőváros törvényhatósága közgyűlésének nincsen publikuma. Üres karzat előtt mutogatják ökleiket az izom-demokraták, üres karzat előtt öltögetik nyelvüket a nagy, a hires szájhősök. Budapest érdemes publikuma! Csak egyszer látnád szemtől-szembe az ifjú demokrata hősöket, a mint öklüket emelik fenyegetőn, verekedésre készen a fővárosi arénában, csak egyszer hallanád tulajdon füleiddel a demokrata kórus édes-bájos zengését, a mint visszhangot ad a nagyvezér Vázsonyi intőnálásának! Csak egyszer látnád és hallanád mindezeket; és el volnál veszve. Nem volna többé nyugovásod. Almodban is velük foglalkoznál, velük: a nagyokkal, a dicsőkkel, a hatalmasokkal! Álmodban jelennék meg előtted ismét Vázsonyi, a czimére oly büszke »többségi párt vezére« nagy piszkos kaftánban, fejébe nyomott borzas czilin- derben, mely alól kikandikálnának a jellegzetes hunezutkák és hüvelykujjait mellénye hónaljkivágásába sülyesztve tánezolná és dalolná neked az: »Erger,Berger, Schossberger...« czimü miidalt. És ijedten riadnál fel arra a kalamajkára, amit a kóristák: az ő hűséges névtelenjei és izomakrobatái csapnának hozzá. Megtudnád egyszeribe, hogy nincs az a botrány, mely a demokrata többség inszczenálta közgyűlési botránynyal a versenyt sikerrel fel tudná venni. És rabja lennél a főváros törvényhatósági közgyűlésének, mely látványnak elsőrangú, izgató és szórakoztató . . . És most hirtelen arra gondolok, hátha te kedves naiv publikum mindezt már ismered, mindezt már végig élvezted egyszer és úgy meg- csömörlöttél tőle, hogy soha se kívánkozol többé a közgyűlés hallgatói karzatára. x\ te raffinált Ízlésed ezt megemészteni nem tudja. És akkor azt tartom, hogy neked van igazad'és a mienk érte a bánat. Mert hasonló botrányt mindenhol elkerül a jóizlésü ember ha látja, semmi ok sem forog fenn tehát arra, hogy ezért még elfáradjunk az Újvárosházára. A főpolgármester erélyes és bölcs intelme: falra vetett borsó. Ennek a közgyűlésnek a közgyütés méltóságáról, az egymás iránti tiszteletről (lásd fentebb), a diszkredi- tálás veszedelméről beszélni teljességgel meddő fáradozás. Fővárosi törvényreform segíthet csak ezen, hogy a mai közgyűlést szét lehessen kergetni. Mert még az olyan nekünk igen jól eső beszédet, mint amilyen Bródy Ernő dr. pénteki szüzbeszóde volt, is csak elvétve hallani ma a városházán, pedig ez a beszéd tele volt hazafias érzéssel, melyekért Bródy Ernő biztosan orrot kap vezérétől is, pártjától is (a kik a városházán a világért se politizálnak) egyaránt.
