A magyar testőrségek névkönyve 1760-1918
A magyar testőrségek névkönyve 1760-1918. - K. László József: Mozzanatok a magyar nemes testőrök életéből
46 lásra, a táncra, vívásra és a később beiktatott műlovaglásra vonatkozó osztályzatok a testület minősítvényi táblázataiban átlagosan a közepesnek mondható színvonalat sem érik el. Az odaítélt osztályzatokban feltüntetett helyzet annál rosszabb, minél korábbi évjáratról van szó. 1797- ben pl. 70 gárdista között 33 a közepes és 16 a gyenge lovas, összesen az egésznek 70%-a. 1845-ben 56 testőr között már csak 28 a közepes és gyenge lovasok száma, ami 50%-ot jelent. A helyzetkép kiegészítése céljából meg kell még említenem, hogy jó-nál magasabb klasszifikációt nem kapott ebben a két évfolyamban egy gárdista sem, s bogy a gárda szigorú lovaglómesterei sokszor még azokat is gyenge lovasoknak minősítették, akik lovas csapattestektől kerültek át — és pedig több évi szolgálat után — a testőrséghez. A zártrendi gyakorlatokban és a fegyverfogásokban azonban mindegyik testőr kezdettől fogva kötelességének tartotta, hogy egészen rendkívüli, azt lehetne mondani, művészi színvonalra emelje képességeit. Báróczy büszkén említi műve elején, hogy a gárda gyakorlatai egészen látványosság számba mentek és azokkal a testület, különösen olyankor, amikor az udvar és a tábornoki kar is jélen volt, általános nagy testszést aratott. Egészen érdekes helyzetkép bontakozik ki a testőrök táncolni és vívni tudására vonatkozó adatokból is. Ezekből kiderül, hogy a nemes ifjak csaknem mind tánctudomány nélkül érkeztek Bécsbe, s hogy ott szorgos, kitartó munkával, nagy sietve kellett pótolniok e nemű készségeiknek hiányait. A táncolni nem tudás természetesen nem azt jelentette, hogy a daliás magyar ifjú az itthon dívó, temperamentumos magyar néptáncokhoz sem értett, s hogy egy verbunkost, sétálót, palotást, lapockást. sem tudott eljárni rangosán, gavallérosan, ha arra sor került, — hanem csupán azt, hogy a bécsi német-francia táncok voltak számára ismeretlenek. A bálozni, hölgytársaságba járni szerető úrfinak tehát bevonulása után egyik legsürgősebb gondja az volt, hogy jó táncmestert fogadjon fel. s a nehezen utánozható hajlongásokból, könnyed mozdulatokból összetevődő udvari táncok (a gavotte, a minét, a musette), bajnokává képez- tesse ki magát. Míg ezt el nem érte, addig bizony az udvari bálokon és a Redoute fényes báljain végbemenő eseményeknek csak csendes, tétlen szemlélője lehetett. Az 1774. évi Conduite—Listák szerint az akkori 51 bécsi magyar gárdista közül 21 tanult meg táncolni testőrszolgálata alatt. Ferenc király korában a tánc a fakultativ tárgyak sorából a rendes, kötelező tárgyak csoportjába lépett elő, s ennek következtében a testőrök tánctudása is egyszerre rohamos fejlődésnek indult. 1797-ben a 70 gárdista között még csak 26 jó táncos akadt, s 22 volt a táncolni egyáltalán nem tudók száma. Ezzel szemben 1845-ben, az akkori 56 gárdista között már csak egy volt (éppen a rangban legidősebb!), aki nem tanult meg táncolni. A jó táncosok száma ebben a jóval kisebb testületben már 35-re emelkedett és ezeken felül volt még nyolc ifjú a gárdapalota lakói között, akik „kitűnő táncos“ hírében állottak, s akiket „sehr gut“ osztályzattal az elöljáró parancsnokok is ilyeneknek ismerték el. Ezek közé tartozott az akkor 24 esztendős Klapka György is, a későbbi honvéd tábornok. A vívásban kiképzést nyert testőrök száma a mai kor felfogása szerint kétségkívül nagyon csekély. 1774-ben p. o. mindössze kilenc. 1797-ben
