A magyar testőrségek névkönyve 1760-1918
A magyar testőrségek névkönyve 1760-1918. - K. László József: Mozzanatok a magyar nemes testőrök életéből
42 (arciere-k, a lombard-velencei és a galíciai nemestestőrök) mindennapi életében is. Szintén a fiatalos vérmékséklet és a nemesi, rendi öntudat kifejezője volt a testőr részéről az a hivatalosan sokszor szóvá tett magaviselet! hiba is, hogy alárendelt személyekkel, sokszor bajtársaival szemben is. nem volt elég kíméletes, s aránylag könnyen ragadtatta magát tettleges- ségekre. A háziszolgák, lovászok, borbélyok, pincérek, betegápolók, s a kellemetlenkedő hitelezők bizony sokszor tudták felmutatni kézzel fogható, kitapintható bizonyítékait az úrfiak elleni panaszok jogosságának. Sok büntetést kellett kiszabni a gárdisták között a hátasló oktalan kínzása miatt is. („Wegen Pferd sekieren“, „wegen Brutalisirung und Verletzung seines Dienstpferdes“). 1825-ben előfordult az az eset, hogy az egyik gárdista 3 napi szobafogságot kapott azért, mert rendben és sorban állva, kivont kardjával akkorát vágott nyugtalankodó lova fejére, hogy a kard pengéje ketté törött. A megtorlás ilyen esetekben általában nem volt szigorú, hiszen kímélni kellett a magas szolgálatot teljesítő, kiváltságos nemes úrfi önérzetét is, s nem volt ajánlatos elvenni kedvét a trón, a haza, és a saját maga szempontjából annyira fontos szolgálat folytatásától. A regulamentum is komoly szóval figyelmezteti a testőrkapitányt, hogy sem a gárdának, sem a gárda parancsnokának nem válik díszére, ha a szigorú büntetések alkalmazása szokássá válik, mert abból a parancsnok vezetésre való alkalmatlansága („homines regendi inscitia“) épp oly világosan kiderül, mint az alárendeltek fegyelmetlensége. 1761 szeptember 4-én az egyik testőrre foglárfogságot mér ki a parancs azért, mert Schönbrunnban kivont karddal megkergetett egy pincért. Érdekes és a testület közállapotaira jellemző dolog, hogy a palotaparancsnok, amikor ezt a büntetést kihirdeti, feltétlen szükségességét érzi annak, hogy eljárását, ítélete szigorúságát megindokolja, s mintegy a maga mentségére diktálja tollba adjutánsának a következő toldaléksorokat: „A tábornok űr sajnálja, hogy így kellett döntenie, de ilyen viselkedés az udvarnál a legszigorúbban tiltva van.“ Hasonló esetekben a fegyelmi fenyítőhatal- mat gyakorló parancsnoknak bizonyára mindig az alapszabályok 3. szakasza jutott eszébe: „Praefeeti... subjectos Nobiles leniter, dum licebit, regant, foveantque.“ (A parancsnokok a nekik alárendelt nemesifjakat, amíg csak lehet, szelídséggel igazgassák, s hozzájuk jó szívvel legyenek.) A nemes úrfi, mint gárdista, mai fogalmaink szerint, — semmi kétség, — nem volt a fegyelmezettség mintaképe. Erre a témára azonban, bármily gazdag és tanulságos forrásanyag áll is rendelkezésemre, itt részletesebben kiterjeszkedni nem akarok, mert akarva, nem akarva, könnyen azt a látszatot kelthetném, hogy meggyökeresedett, helyes nemzeti közfelfogással kívánok szembehelyezkedni, s mint hadtörténetkutató, nem vagyok eléggé jó véleménnyel a XVIII. századi magyar harcos egyik közbecsülésben álló képviselőjének katonai értékét, rátermettségét illetőleg. Ilyen nézet pedig a hibás, dilettáns történetszemléletnek igazán minden áruló jelét magán hordaná. Ha ezekben a kérdésekben helyesen akarunk ítélni, akkor nem szabad elfelejtenünk, hogy a rendiség világában a a katona értékjelző tulajdonságai között a fegyelem, az elöljárók iránti tisztelet, a feltétlen engedelmesség nem foglalja még el azt az elsőrangú helyet, amely ma, a mi ítéletünk szerint, jogosan megilleti. A Mária Terézia korabeli magyar közfelfogás szerint a katona értékmérője még
