A magyar testőrségek névkönyve 1760-1918
A magyar testőrségek névkönyve 1760-1918. - K. László József: Mozzanatok a magyar nemes testőrök életéből
41 ilyen éhen maradhatott, s mert a magas személyek feszélyező jelenlétében folytatott társalgás sem hozhatta meg ifjúi kedélyének a kívánt felüdülést. Az egyik alkalommal szolgálatba vezényelt négy gárdista tehát, úgy vélvén, hogy részvétet bajban csak az érdemel, aki magán segíteni nem tud, gondolt merészet és nagyot, s a meghívásra — nagyon hálás köszöneténél^ tolmácsolása mellett — lemondó üzenettel válaszolt. Igen ám, de a fiúk jól tudták, hogy az ilyen lemondást a fennforgó vis major-ra való hivatkozással, elfogadható módon indokolni is kell, különben sértés lesz belőle, s az ő becsületükön is csorba esik. Bemutatták tehát indokaikat, őszintén, színezetlenül. Már t. i. a megmondhatókat. Az, hogy ennek az indokoló résznek a megszerkesztésében a fantáziát komolyabb szerep is megillethetné, eszébe sem jut egyiküknek sem. A négy közül kettő azzal áll elő, hogy ők már megebédeltek s még egy ebédet elfogyasztani nem volnának képesek, a másik kettő pedig arra hivatkozik, hogy az ő ebédjük a vállalkozó vendéglősnél már meg van rendelve, azt vissza nem rendelhetik, s így a meghívás elfogadása esetén ebédjük ára kárba vesznék. Már pedig — s ezzel a további gondolattal már az elöljáróknak kellett kiegészíteniük a világos okfejtést, — a testőrre nézve a fizetésével való gazdálkodásban csak a legnagyobb fokú takarékosság lehet az irányadó. Az egyszerű és világos indokolásnak illetékes helyen — csodálatosképpen — nem volt meg a kívánt hatása, s a négy „monsieur sans géné“ másnap a parancskönyv szövegéből tudta meg, hogy eljárásuk parancsnokaik helyeslésével nem találkozott. Nyilvános helyen, társaságban az újonc testőr viselkedése sokszor a félszeg visszahúzódás, máskor a szerénység elégtelen mértéke ' miatt esett kifogás alá. Az 1761 febr. 9-i napiparancs pl. arra figyelmezteti a gárdistákat, hogy ünnepélyes istentiszteletek alkalmával ne foglalják el a karzaton azokat a helyeket, amelyek a kamarás uraknak vannak fenntartva. Máskor, ha ez az eset megismétlődik, ki fogják őket onnan utasítani. Az ugyanezen év május 5-én kelt parancs azt kifogásolja, hogy a francia színháziban a testőrök a miniszterek előtti helyekre ültek. Ugyanezt a tapintatlanságot teszik szóvá az 1760 nov. 16-ról kelt korábbi rendelkezések is, azzal a hozzáadással, hogy általában színházi előadásokon a testőrök ne üljenek mindnyájan egy tömegben egymás mellé, hanem vegyüljenek el a közönség soraiban, s ne tegyenek úgy, mintha senkit sem vennének észre, hanem azokat, akiket illik, a kellő tisztelettel üdvözöljék. A 18—22 esztendős fiatalember túlhabzó kedélyére, pajkoskodó, természetes könnyelműségére, de talán kissé a kor műveltségi viszonyaira is jellemzők azok a gyengédtelen, kötekedő tréfák, amelyeket testőreink a főváros ismeretlen közönségével, a gyanútlan járókelőkkel szemben engedtek meg maguknak üres óráikban, s amelyek a palotaparancsnok hivatalos ügykezelését, különösen az első években, sokszor kellemetlen módon felduzzasztották. A beérkezett jelentésekből megtudjuk, hogy az úrfiak ilyen kamaszos szórakozásai közé tartozott pl. az, hogy az utcán járókelőket az ablakból leöntötték, gyengédtelen, csúfoíódó megszólításokkal molesztálták, — őket, vagy a szomszéd házak ablakait légpuskával meglövöldözték, stb. A palotaparancsnoknak bizony sokszor kellett a fejét törnie azon, hogy a hozzá forduló panaszosoknak hogyan szolgáltasson elégtételt. De így volt ez bizonyára a többi gárdatestületek
