A magyar testőrségek névkönyve 1760-1918

A magyar testőrségek névkönyve 1760-1918. - K. László József: Mozzanatok a magyar nemes testőrök életéből

4U

nek megfelelő testületet alkotni. Az 1760 október 2-án kelt legelső napi- parancs legelső mondata: „Sammentliche Garden sollen sich, haubtsech- lich der Sauberichkeit in ihrer Unnifarben und Rüstung befleissen,“ azt lehet mondani, éveken át refrain-je marad a parancsnoki megnyilatkozásoknak, s türelmesen hangzó, szelíd tónusú fogalmazása mellett is sokat sejtető kifejezője az elöljárók nagyfokú elégedetlenségének. Kellő művelődéstörténeti tájékozottság mellett azonban meg kell értenünk, hogy a nagyobbrészt falusias környezetben élő, XVIII. századi magyar köz- nemes ifjú, azon a földön, mely még telve volt a 150 éves török pusztítás szomorú emlékeivel, az anyagi és testi kultúra nem sok díszével tudta magát felékesíteni, s egészen természetes, hogy a világváros, a császári udvar fokozott igényeit falusiasán egyszerű, elhanyagolt külsejével mindjárt első megjelenésekor ki nem elégíthette.

Magától értetődő dolog, hogy voltak hiányok, — különösen az első évek alatt — a bevonuló nemes ifjú modorában, fellépésében, általános társadalmi és lelki műveltségében is. A kisvárosi collegium padjai közül, a falusi kúria meszelt falu, padozatlan kis szobáiból, az elaprózott helyőrségek vidéki laktáboraiból felérkező magyar nemes ifjú bizonyára ebben vette észre legelőször azt a nagy távolságot, mely az ő egyszerű, természetes pallérozatlanságában megmaradt lényét a világváros sokrétű, magas kultúrájától elválasztotta. Kínos magáraeszméléssel itt látta meg, hogy az a humanisztikus alapokon nyugvó, egyoldalú, deákos könyvműveltség, melyet magával hozott, olyan művelődési központban, mint Bécs, számára versenyképességet nem jelenthet, — az első összehasonlítások eredményeiből itt vette csak igazán észre, hogy nemzeti közművelődésünknek a másfélszázados élet-halálküzdelem milyen fájdalmas és milyen nehezen pótolható veszteséget okozott. A gárda elöljáróinak, a felfogadott táncmestereknek — különösen az első évtizedekben, — bizony minden erélyiik és igyekezetük latbavetésére szükségük volt, hogy a nemes úrfiakat a kezdet nehézségein átsegíthessék. Különösen nehezen mehetett az uralkodócsalád tagjaival való érintkezésnél nélkülözhetetlen spanyol etikett raffinált szabályainak elsajátítása. Pedig a tanultak gyakorlására volt alkalom elegendő. A gárdisták — 12-es turnusokban — elég sűrűn kaptak vezénylést kézcsókra, a királynő, vagy az uralkodócsalád többi tagjai elé, az ú. n. Tafeldienst-ben sem volt hiány s általában a gárdakapitány is, a főudvarmesteri hivatal is minden alkalmat megragadott és minden eszközt felhasznált arra, hogy a testőrit jakból teendőiket illetőleg minden helyzetben jól tájékozódó, biztos fellépésű udvari embereket neveljen.

Hogy milyen vonatkozásúnk és jelentőségükben milyen fokúak lehettek azok a balfogások, amelyeket a romlatlan lelkű, színlelni nem tudó újonc gárdista a neki szokatlan környezetben lépten-nyomon elkövetett, annak illusztrálására csak egy jóízű esetet óhajtok itt bemutatni olvasóimnak, — egy olyat, melynek mozzanatai az egyébként szűkszavú parancskönyv szövegéből, szerencsére, elég jól kihámozhatok. Az őrszolgálatba vezényelt testőröket gyakran érte az a kitüntetés, hogy — meghívás folytán — a császár asztalánál ebédelhettek. A kitüntetéseknek ezt a nemét azonban a mi gárdistánk általában nem sokra értékelte és pedig bizonyára azért, mert hamarosan tapasztalnia kellett, hogy ezeken az udvari ebédeken a meghívott vendég — az ismert okoknál fogva — könv-