A magyar ipar almanachja (Budapest, 1932)
I. rész - Fuchs Albert: Az aggkori és rokkantsági biztosítás
123 nek más biztosító intézetnél való biztosítás útján is lehessen megfelelni. Nemcsak az átmeneti időre fontos ez, amikor van sok iparos, akinek már van életbiztosítása, hanem a továbbiak folyamán is igen jelentős. Tehát ha abból a feltevésből indulunk ki, hogy az iparosság széles rétegei követelik az iparos aggkori ellátásának biztosítását, arra az ered- ményre jutunk, hogy az állam legfeljebb a biztosítási kényszert mondhatja ki, de szabad kezet kell engedni a tekintetben, hogy mely intézetnél való biztosítás útján kíván a kézműves vagy kisiparos kötelezettségének megfelelni és még az állami intézetnél is a biztosítandó saját belátására kell bízni a majdani járadék nagyságának kiválasztását. Ki kell ezt még egészítenünk azzal a követeléssel is, hogy a befizetési tartamot, illetve az elérési időpontot szintén a biztosítandó megítélésére kell hagyni. Iparáganként és vidékenként más más az átlagos életkor, vannak iparok, amelyekben átlag sokkal később önállósulnak az emberek, mint másokban és még az élettartam sem egyforma. Természetes, hogy egyes egyéneknél még további különbségek adódnak, úgyhogy tipizálással, uniformizálással célt elérni nem lehet, legfeljebb felesleges terhekkel lehet az amúgy is igen nehezen küzködő kézművesség életét még inkább megnehezíteni. Legyünk tisztában azzal, hogy a kötelező biztosításnak a kézművességre való kiterjesztésével biztosíthatjuk a kézműves aggkorát, de semmivel sem tettük könnyebbé az életét a jelenben, nem fokoztuk verseny- képességét, sőt ellenkezőleg, újabb terheket raktunk rá. Meggyőződésünk, hogy a kézművességről továbbmenőleg kell gondoskodni a fentebb részletesebben elmondott okokból, épen abból az alkalomból, hogy a munkásság aggkorát a kormány biztosítja. Tehát nem elég az iparosnyugdíj megteremtése, másra is szükség van. Elsősorban arra van szükség, hogy a kézműves és kisiparos a gyári iparral felvehesse a versenyt, maga tovább fejlődhessék és üzemét ne- csak fentarthassa, hanem lehetőleg és az évek folyama alatt szép csendesen még ki is bővíthesse. Hogyan lehet ezt elérni. Mindenekelőtt a szakképzettség emelésével, a továbbképzés biztosításával, felsőbb ipari intézeteknek az arra rátermett kézműves vagy kisiparos előtt való megnyitásával, a technika haladásának megismertetésével, új munkaeljárások meghonosításával, külföldi tanulmányokkal; azután kellő hitel biztosításával, a kézművességnek és általában kisiparnak a közszállításokban való részeltetésével, a gépsegélyek rendszerének modern alapokon való reaktiválásával, a kellő számú egészséges vízzel, villannyal, gázzal ellátott és nem drága műhelynek rendelkezésre bocsátásával, a nyersanyagbeszerzés és értékesítés, a reklám, a propaganda-szövetkezetek vagy más, az iparosok által saját kezelésben tartott központi szervek útján való lebonyolításával. Művelni, emelni kell a kézművesség színvonalát, meg kell szüntetni azt az atmoszférát, amelyben csak azt a fiút adták a „jobb“ családok iparospályára, amelyik nem akart tanulni. Mintha egy önálló kisiparosnak nem kellene sokkal, de sokkal többet tudnia, mint amennyit a négy középiskolát végzett, vagy sokszor bizony maturált segédhivatali tisztviselőknek jelentős része tud. Meg kell szüntetni azt a lehetetlen álla-
