A magyar ipar almanachja (Budapest, 1931)
I. rész - Bangha Ferenc: A vándoriparosok gyakorlásának szabályozása
54 — 1 A vándoriparok gyakorlásának szabályozása. írta: Bangha Ferenc. Míg a helyhez (műhelyhez, telephez) kötött ipar gyakorlása ismételten törvényben nyer szabályozást, a vándoripar űzéséről törvénybe foglalt intézkedésünk még mindig nincsen. Közigazgatási hatóságaink törvényes határozmányok híjján az eléjük kerülő ügyekben rendszerint a házalásról szóló még a Bach korszakból származó, de hatályon kívül mindeddig nem helyezett császári pátens intézkedéseit alkalmazták, mert felfogásuk szerint a vándoriparűzés legközelebb állott a házaláshoz. A kettő között pedig lényeges különbség van, mert míg a házaló községről-községre, házról házra járva árút eladásra kínál, azaz árúsít, addig a vándoriparos állandó telephely nélkül községről- községre, házról- házra járva munkáját kínálja és az esetek legtöbbjében a munkát a megrendelő lakásán végzi (ablakos, drótos). A vándoriparűzés tehát nem házalás, következésképen a vándorolva folytatott iparra a házalást szabályozó császári nyílt parancs rendelkezései nem lehetnek irányadók. Mivel azonban a szabályozatlanságból származott zavarokat a közigazgatási hatóságok esetről-esetre áthidalták, a rendezetlen állapot fennállott egészen az 1925. év közepéig. Történtek ugyan komoly kísérletek a vándoriparnak törvény utján való szabályozására korábban is: 1912-ben, de mivel a tervezet az akkor még fennállott monarchia másik felének nézőpontjából hátrányosnak látszott, Ausztria ellenzése miatt a tervezet nem válhatott törvénnyé. Ez lett a sorsa az 1924. évi kísérletnek is, jóllehet külső erők már nem gyakorolhattak befolyást. Az 1924. évi vándoripari törvénytervezet az iparosság ellenzésén szenvedett hajótörést és pedig főképen azért, mert ha törvényerőre emelkedik, nemcsak az a néhány szakma (ablakos, drótos, köszörűs, üstfoltozó stb.) lett volna vándorolva gyakorolható, amit a közfelfogás is vándoriparnak ismert, hanem valamennyi iparág. Ez az állapot egyenes visszaesést jelentett volna és a letelepedett kézművesiparosság romlására vezetett volna. Ezenkívül a tervezet áttöri a szigorított képesítés elvét, amely pedig az 1922. XII. t.-cikk egyik legértékesebb intézkedése. A tervezet ugyanis a vándoriparostól a képesítés igazolását nem követeli meg. Az iparűzés eme idejétmúlt módjának ki- terjesztése mellett a tömérdek panaszra okot adó kontárkodás csak még inkább elburjánzott volna. A kézművesiparosság érdekképviseletei felismerték a veszedelmet és egyöntetű állásfoglalással sikerült is ezt elhárítani. így tehát ebből a tervezetből sem lett törvény. Mivel azonban a vándoripar gyakorlásának szabályozása elől kitérni nem lehetett, a kereskedelemügyi m. kir. minisztérium az említett törvénytervezettel szemben az ipari érdekképviseletek részéről előterjesztett értékes adatok felhasználásával rendeleti úton szabályozta a kérdést. A vándoriparok gyakorlásának ma érvényben levő rendjét az 1925. évi július hó 6-án kelt 71.103. sz. kereskedelemügyi miniszteri rendelet állapította meg. E rendelet szerint az olyan ipari jellegű tevékenységet kell vándoriparnak tekinteni, amelyet általában vagy csak bizonyos keretek között, természeténél fogva üzlet vagy telephely nélkül házról- házra járva, vándorolva szoktak végezni. Nagy előnye a rendeletnek az,.
