A magyar ipar almanachja (Budapest, 1931)
I. rész - Dr. Dobsa László: A kézművesipari szervezetek fejlődésének története, különös tekintettel a hazai viszonyokra
,36 volt viszonyamKnak megfelelő; nálunk az iparszabadságon nyugvó ezen törvény a kellő feltételek hiányában az egyes iparosokat egymástól elszigetelte ; kellő szervezet hiányában mindenki a féktelen szabadság mellett magára lett hagyatva; kellő míveltség hiányában a szabad társulás előnyeit senki sem használta fel s így a kézműves a jelen korszak alatt amúgy is nagy előnyöket élvező vállalkozás és tőke ereje által mindinkább háttérbe szorult és sok esetben tönkrement. Mindezeknél fogva a törvénynek oly irányú revízióját követelték, amely által az iparoselem kellően szervezkedjék és ekkép létele jövőre is biztosíttassák.“ A kézműves iparosok általános és mindinkább erősbödő feljajdulása rákényszerítette a kormányt az 1872. évi Vili. t.-c. módosítására. Ne higyjük azonban, hogy az illetékes tényezők az iparosságnak azt a követelését, amely az iparszabadság elvének elejtésével, a szakmai képesítés elvét kívánta érvényesíttetni, honorálni szándékoztak; korántsem. Az eredeti törvényjavaslatban az „ipartestületi intézmény“ bevezetése és ezzel a kézműves iparosság szervezkedési lehetősége volt az egyetlen engedmény; csak az iparosság igen erős mozgalmának nyomása alatt és elsősorban politikai okokból módosította a képviselőház közgazdasági bizottsága az eredeti törvényjavaslatot oly irányban, hogy amennyiben a gyakorolni kívánt iparág oly mesterség, mely kézműves természeténél fogva rendszerint csak hosszabb gyakorlás útján sajátítható el, az illető annak megtanulását tanoncbizpnyítvánnyal és legalább két évi segédi szakmabeli gyakorlat fenforgásával köteles igazolni; ennek a föltételnek a hatályosságát is lerontotta azonban az üzletvezetővel való ipargyakorlás megengedésével, az egyik iparról más iparokra való áttérés lehetőségével és számos olyan rendelkezés felvételével, amelyek a képesítés kényszerűségből felvett elvének kijátszását elősegítették. Azt a körülményt, hogy az 1872. évi VIII. t.-c. módosítását nem meggyőződés, hanem politikai kényszerűség szülte, semmi se igazolja jobban, mint az a tény, hogy mikor a törvényjavaslat előadója 1884 március 27-én a bizottsági jelentést a képviselőház elé terjesztette, kijelentette nyíltan, hogy sem ő, sem a bizottság a képesítés igazolásának szükségességéről meggyőződve nincs s éppen ezért az idevonatkozó rendelkezést úgy illesztette a törvénybe, hogy a képesítés elve „a forgalom, a fogyasztás és magának az iparnak érdekeivel ellentétbe ne jöhessen.“ Az iparszabadság kizárólagos boldogító voltára felesküdött korszellem visszatükröződik a törvényjavaslat általános indokolásának a következő részeiben is: Az iparszabadság ellen, vagy inkább az ipari szervezet hiánya miatt kifejlődött agitáció erőben még inkább nyert azáltal, hogy a vélünk majdnem ugyanazon, vagy legalább nagyon rokonelveken alapuló külföldi törvények ellen Németországban és az osztrák tartományokban is majdnem azonosirányú törekvések mutatkoztak, sőt Németországban több novelláris intézkedés az áramlattal szemben engedékenységet tanúsított. Ausztriában pedig a törvényhozás egész teljességében hódolt az iparosok által csinált közvélemény követeléseinek. A kormány nem ignorálhatta az e téren mindinkább hangosabban felmerülő kívánságokat. 1880 szeptember havában a kereskedelmi és iparkamarák kiküldötteiből és 1881 február havában külön meghívott tagokból álló értekezleteken behatóan tárgyalta az ügv minden oldalát és ez alapón, valamint a különben még rendelkezésére álló adatok és tapasztalatok alapján dolgozta át az 1872. évi VIII. törvénycikkét.
