A magyar ipar almanachja (Budapest, 1931)

I. rész - Dr. Dobsa László: A kézművesipari szervezetek fejlődésének története, különös tekintettel a hazai viszonyokra

19

lászt, — a pannonhalmi apátság vargákat, méliserfőzőket, kerékgyártókat és faragókat — a tihanyi apátság 1055-ben 1. Endrétől vargákat, szűcsöket, kerékgyártókat, asztalost, kovácsot, tímárt, esztergályost és aranyművest kapott. A II. Béla által 1138-ban aláírt adománylevél szolganépei között építő, esztergályos, szűcs, molnár, üveges és kerékgyártó szerepelnek; a pilisi ciszterciták somogyi birtokain pedig a XII. században ács, kovács, takács, tímár, varga, kőműves és pék, — a szentmár- toni apátság somogyi birtokain a XIII. században az udvarnokok között kovács, ács, kádár, sütő és molnár mesteremberekről van szó.

Ezeknek az iparosoknak a számát szaporítják a II. Géza alatt Németalföldről bevándorolt idegenek, majd a tömegesen bejövő szászok, akik különösen a fonó-szövő iparnak a mesterei. A keresztes-hadjáratok során a zarándokok révén is újabb és újabb elemekkel növekszik az iparosság s mikor IV. Béla a tatárdúlás után, az ország helyreállítása érdekében újabb telepeseket hív be, s az iparosokat kiváltságokkal, szabadalmakkal látja el, továbbá a hazai németlakosságú városokban a céhszervezet előnyeivel is megismerkednek az iparosok: megkezdődik nálunk is a céhek alakulása (kassai szűcsök 1307) s fejlődésük olyan lendületet vesz, hogy Nagy Lajos király 1376-ban működésüket már királyi rendelkezésekkel szabályozza.

A legrégibb ránkmaradt céhszabály, a kassai szűcsöké, 1307-ből való; ez a körülmény azonban korántsem azt jelenti, mintha Magyar- országon már előbb is ne keletkeztek légyen a mesterembereknek céhei. Majdnem bizonyossággal állíthatjuk, hogy a Szent István király és közvetlen utódai idejében külföldről behozott iparosok magukkal hozták azokat az intézményeket és szokásokat is, amelyekben bajor, német, belga és olasz földön felnőttek; hogy az apátságokban foglalkoztatott iparosok hazánkban is fraternitásokba, vallásos és emberbaráti célzattal alakult társaságokba tömörültek, amelyek azután az ipari érdekek oltalmát célzó nagyobb kiterjedésű szervezetekké (Eynung, Innung, Gild, constabularii) alakulnak át, majd később egyes ipari szakmák céheivé különülnek. Alig hihető, hogy annak a Pozsonynak, amelynek vára a tatárok rohamainak is ellenállott s amely 1291-ben III. Endrétől teljes városi önkormányzatot kapott, annak a Sopronnak, amely IV. Lászlónak 1282-ben kelt vámmentességet biztosító levelében a szent királyoktól kapott szabadalmakra hivatkozhatik, annak a Kassának, amely 1290-ben városát már kőfallal keríti be, Lőcsének, Nagyszebeninek, Brassónak s más, az árpádházi királyok alatt is már jelentékeny szerepet játszó helyeknek a város kormányzásában résztvevő iparosai ne igyekeztek volna olyan erkölcsi és gazdasági alakulatokba tömörülni, amelyek törvényes jogszabályok (céhártikulusok) alapján nyújtottak intézményes biztosítékokat érdekeik számára. Az a körülmény is, hogy Nagy Lajos királyunk 1376-ban az erdélyi szász székek „újonnan visszaállított“ céhei számára már egyöntetű céhszabályokat adat s hogy a pozsonyi mészárosok, lábbelikészítők (vargák) és pékek ismert céhszabályai is 1376-ból valók, s hogy ezekben a céhszabályokban az illető iparosok „régi idők óta“ (von altersher) jogokra hivatkoznak: valószínűvé teszi, hogy a XIV. században már kiforrott céhintézménnvel van dolgunk, amelynek előfutárjai a XII., de legalább is a XIII. században keresendők.

2-