A magyar ipar almanachja (Budapest, 1930)
I. rész - Dr. Dobsa László: A kézművesipari szervezetek fejlődésének története, különös tekintettel a hazai viszonyokra
50 magyar kézműves- és kisiparostársadalom, de a nemzetgazdaság, az államhatalom és az ország is hasznát lássa. Az a reform, amelyet a kereskedelemügyi minisztérium által közreadott tervezet ismertetett meg az iparossággal, igen helyesen fogta meg a kérdést ott, amikor valamennyi képesítéshez kötött mesterséget, gyakorló iparost ipartestületekbe akarja kényszeríteni, s ki akarja építeni az ipartestületi hálózatot az egész országban; igen helyesen fogta meg a kérdést akkor is, amikor a súlyt gazdaságilag is erős ipartestületekre helyezi, amikor hajlandó az ipartestületi tagdíjak megállapításába is beavatkozni és kész az ipartestületi járulékokat az adóközigazgatás útján kivettetni -és beszedetni. Nagyon üdvös eszköz lehet az ipartestület tekintélyének emelésére s az iparosok közti rend biztosítására az ú. n. ipartestületi szék és gyakorlati következményeiben nagyhorderejű az az elhatározás, amelyik a békéltető bizottsági intézményben az iparosok és alkalmazottai közt felmerülő vitás ügyeket ismét az ipartestület hatáskörébe utalja; előrelátó az a gondoskodás, amelyik az ipartestületi hálózat élére egy központi szervet tervez, amelynek irányítania, összpontosítania kell az ipartestületek munkáját és állandóan munkálnia azokat a kérdéseket, amelyek a mindennapi életben felmerülnek. Ez a reform sem elégített azonban ki bennünket, mert éppen azokat a kellékeket nélkülözi, amelyek arra lennének jók, hogy az ipartestületeket az iparossággal ne csak megkedveltessék, de egyenesen nélkülözhetetlenné tegyék. Ez a két kellék: az ipari jogosítványok kiadásába való hatékonyabb beleszólás, s a kontárkérdés megoldásába való bekapcsolódás. Az 1922. évi XII. t.-c. a szigorú képesítés alapján áll; ezért 41. §-ában az ipartestületeknek módot nyújt arra, hogy az iparigazolványok és iparengedélyek kiadásánál véleményezőleg beleszólhasson; véleményét azonban az iparhatóságok nem tartoznak figyelembe venni, az ipari jogosítványt kiadhatják, s az ipartestület kényszerül arra, hogy az ellenkező véleménye dacára kiadott ipar jogosítvány ügyében jogorvoslattal éljen — rendesen hiába, mert a hosszadalmas eljárás során a legfelsőbb ipari fórum méltányossági okokból is jóváhagyja az alsóbbfokú intézkedéseket. Az ipartestületeket reformáló törvénynek módosítania kell — mert hiszen lehet — az 1922. évi XII. t.-c. 41. §-át aképpen, hogy ha az ipartestület az ipar jogosítványt kérelmező egyén képesítését nem igazolja, az iparhatóság az illető részére iparigazolványt vagy iparengedélyt ki nem szolgáltathat, hanem a kérelmező köteles az elutasító határozatot megfellebbezni, amely fellebbezési időtartam alatt a jogerős határozat kézhezvétele előtt az ipar gyakorlását megkezdeni tilos. A magyar kézműves- és kisiparostársadalomnak egyik legsúlyosabb es legégetőbben orvoslásra szoruló problémája a mindenféle képesített és képesítetlen kontárok működésének és üzelmeinek meggátlása. Évtizedek óta mozgatja az iparosság ezt a kérdést, eredményre jutni azonban nem tud, mert azok a rendeletek is, amelyek a legutóbbi időben napvilágot láttak, csak bátortalan tapogatódzások és óvatos kísérletezések, holott a kontárkérdést csak radikális módszerekkel lehet elintézni. Nálunk az igazságügyi hatóságoknak is aggályaik vannak, amikor arról van szó, hogy a kontár ellen statáriálisan kell eljárni s egyenesen borzadnak attól, hogy a kontáron kívül azt is büntessék, aki tudva nyújtott segédkezet a törvénytelen üzelmekhez. Annak azonban bizonyára semmi
