A magyar ipar almanachja (Budapest, 1930)
I. rész - Dr. Dobsa László: A kézművesipari szervezetek fejlődésének története, különös tekintettel a hazai viszonyokra
33 Az az ellenállás, amelyet a magyar nemzet és társadalom az osztrák kormány önkényes rendelkezéseivel szemben burkoltan és nyíltan kifejtett, az 1859. évi császári nyiltparanccsal szemben is érvényesült s ezért a céheknek ipartársulatokká átalakulása igen lassúmenetű volt; a magyar kormány még a kiegyezés után is foglalkozni kénytelen velük, mert egyes törvényhatóságok az abszolut-uralom megszűntével nemcsak a császári nyiltparancsot tették félre, de egyenesen a Klauzál-féle rendeletet tették használatba. Beállott az a helyzet, hogy az új magyar köz- igazgatás az ipar gyakorlását szabályozó, elismerten irányadó törvényes rendelkezésnek mindjobban hiányát érezte s ez arra indította a minisztériumot, hogy hozzáfogjon az első magyar ipartörvény tervezetének az előkészítéséhez és azt az érdekeltségnek és a sajtónak véleményezése alá bocsássa. így jött létre az a törvényjavaslat, amelyet Gorove István földművelés-, ipar- és kereskedelmi miniszter 1869 október 21-én az országgyűlés képviselőházában benyújtott, amely azonban csak 1872 március 16-án léphetett életbe, mint 1872. évi VIII. törvénycikk. Az 1872. évi VIII. t.-c.-be foglalt ez az első ipartörvényünk a császári nyiltparancs alapján készült, az iparszabadság terén azonban még tovább ment, a céheket pedig kifejezetten megszüntette. Első ipartörvényünkön piros fonálként húzódik végig az 1. §-ában leszögezett az az elv, hogy „A magyar korona területén minden nagykorú, vagy nagykorúnak nyilvánított egyén, nemre való tekintet nélkül, ezen törvény korlátái közt, bármely iparágat, ideértve a kereskedést, is, bárhol önállóan és szabadon gyakorolhat“. A kiskorúak (2. §) és jogi személyek (3. §) ipargyakorlása is lehetővé tétetett, sőt az iparos iparát helyettes vagy bérlő által is űzhette (27. §). Korlátlan lön a tanonctartás is (29. §), csak egyes, közbiztonsági, közerkölcsiségi, közegészségi vagy más köztekintetekből egészen szabadjára nem hagyható iparok voltak korlátozó szabályozás alá vehetők. Az új törvény szerint mindenki annyiféle ipart űzhetett, ahányfélét akart; módjában volt több üzlethelyiséget tartani, fióküzleteket nyitni, vásárokra járni, stb. Ez a szinte korlátlan szabadság, amely az évek folyamán a gyakorlati életben „szabadossággá“ fajult, a nagyipar- és a tőkés-vállalkozás által amúgy is szorongatott kézművesiparosságot maga is képes le- endett a tönk szélére juttatni; ezt a lehetőséget csak fokozta és siettette az 1872. évi VIII. t.-c.-nek 83. §-a, mely a céheket most már törvény erejével megszüntette: A jelen törvény életbeléptetésétől számított 3 hó alatt valamennyi fennálló céh megszűnik. Ha a volt céhtagoknak többsége ezen törvény életbeléptetése után 9 hó alatt ipartársulatot alkot, a megszűnt céh vagyona ezen társulatra száll, ellenkező esetben a volt céhtestület vagyona a céh közgyűlése á.ltal közhasznú iparcélokra adományozandó és ha a gyűlés ily határozatot hozni nem akarna, a társulati vagyonnak ipari célokra való fordítása iránt az illető törvényhatóság fog határozni. A kézművesség ezzel a rendelkezéssel teljesen magára hagyatott, szinte mesterségesen szétszóratott; elvonatott tőle az az utolsó védekezési lehetőség is, amelyet a régi hagyományokból táplálkozó s az erkölcsi erőket és védekezési lehetőségeket úgyahogy még mindig fentartó céhek, vagy színleg társulatokká átszervezett utódaik nyújtottak. 3
