A magyar ipar almanachja (Budapest, 1930)
I. rész - Dr. tokai Oláh Béla: Kiállítások, vásárok, mintavásárok
235 Mindezek a megfigyelések élénk vágyat keltettek a lelkekben a kiállítási ügyek reformja iránt s minthogy a bécsi kiállítás után — legalább Európában — hosszabb időn át nem merült fel újabb akció, a kiállításügy szaktekintélyeinek volt ideje és főleg volt gazdag tapasztalati anyaga a reformeszmék kitermeléséhez. Mielőtt azonban még a kiállítási ügyek reformjának igen érdekes kérdéseivel óhajtanánk foglalkozni, megemlítendőnek tartjuk még, hogy a XIX. században Bécs után még Philadelphia (1876), Páris (1878 és 1889), végül Csikágó (1893) rendeztek világkiállításokat. Közben természetesen az országos, provinciális és szakkiállítások a világ csaknem minden részében elszaporodtak. Hazai vonatkozásban az elmúlt század gazdasági históriája nem egy szépsikerü kiállításról számolhat be. A XIX. század országos és világkiállításai, valamint a gyakran ismétlődő provinciális érdekű és szakkiállítások két értékes tapasztalattal gazdagították a szakköröket. Megállapítást nyert ugyanis, hogy: • 1. a kiállításoknak van határozott gazdasági jelentőségük és ennélfogva jövőjük, azonban 2. a kiádlítási ügy mindenirányú szabályozása többé el nem odázható. A világkiállítások gyakori ismétlődése ellen Bismarck már 1878ban síkraszáll, rámutatván arra, mikép az érdekelt államoknak elsőrendű érdekük, hogy a világkiállítások rendezése tekintetében egymással kölcsönösen kötelező megállapodást létesítsenek s csakis közös megegyezés alapján legyen szabad valamely időpontban és helyen világkiállítást rendezni különben az ügy menthetetlenül elposványosodik s az erőviszonyokkal éppen nem, vagy nem kellő óvatossággal számoló vetélkedési láz előbb-utóbb a világtárlatok teljes diszkreditálására vezet. A vaskancellár szavainak világszerte élénk visszhangja támadt, annál is inkább, mert nemcsak a kiállítások ijesztő arányú szaporodása, hanem azok gyakran bekövetkezett anyagi kudarca és a nagyszámú szédelgés, visszaélés is javasolta a sürgős és gyökeres reformokat. Felelőtlen, lelkiismeretlen, tehát a közgazdasági életre ártalmas elemek ez- időtájt már kezdték a kiállítási ügyet káros tevékenységük egyik legalkalmasabb területének tekinteni és a nívótlan, komolytalan, csupán az obskúrus rendezők érdekeit szolgáló különböző kiállítások lassanként úgy elburjánzanak, mint a kiadós eső után az útszéli gyom. Sokan már az 1878-iki párisi világkiállítás előkészületeit is aggályoskodva nézték s nem is ok nélkül, mert minden jel arra mutatott, hogy minden tényleges gazdasági szükség nélkül, ismét csak a keretek kitágítására és a luxus fokozására fogja a rendezőség a fősúlyt helyezni, Bécs 20 milliós deficitje ,,memento“-ként sötétlett a komolyabban gondolkodók lelki szeméi előtt s nem hiába írja M.angin Arthur, hogy ideje volna végre lemondani a tévelygésekről s korlátozni a kiállításokat, melyeknek keretében csak a valóban új és az ismeretterjesztéshez szükséges* tárgyaknak lehet helye, melyeket megismerni valóban csak közvetlen szemlélet útján lehetséges. Az 1878-as párizsi világkiállítás programszerűleg mégis megnyílt, tündökölt és imponált, az állampénztáron viszont — 35 millió frank erejéig vágott eret.
