A magyar ipar almanachja (Budapest, 1930)
I. rész - Dr. tokai Oláh Béla: Kiállítások, vásárok, mintavásárok
229 nak látta jeleit, melynek csak az ismertség napfényére kell vonatniok, hogy külföldre ne pazaroljuk pénzünket oly művekért, melyeket itthon is kielégítő jóságban feltalálhatunk“. Improvizált kiállítás volt ez az 1842-iki. A felkészülés ideje még mai szemmel nézve s a mai fejlett technika teljesítőképessége mellett is lehetetlenül rövidre szabott. Valóban nagyszabású propagatórius erőre és a nemzet érdekeinek szinte ösztönösen világos felismerésére volt szükség, hogy az elért — kétségenkívül tiszteletreméltó — eredmény biztosítva legyen. A siker természetesen nehéz köveket mozgatott meg. Fölrázta tétlenségükből a legkonokabb kételkedőket is. A fáradságot nem ismerő derék és roppant agilis rendezőségnek: „az iparegyesület“ nagyszerű választmányának pedig valósággal sasszárnyakat kölcsönzött. Az első magyar műkiállítás még be sem zárult, s máris egy újabb kiállítás eszméje vetődik fel, sőt konkrét indítvány hangzik el a következő évben megrendezendő újabb országos jellegű iparműkiállítás előmunkálatainak sürgős megkezdése tárgyában. Az élen ezúttal is a fáradhatatlan Kossuth agitál. Az 18j3-ik évi második iparműkiállítás — főleg a rendezés tökéletességében — messze felülmúlta az előző évit s a szó legszorosabb értelmében ráterelte a közfigyelmet az ébredező ország valóban igen szépen fejlődő ipari termelésére. Nem kíséreljük meg Kossuth érdemeit e kiállítással kapcsolatban is részletező módon kiemelni; csupán pár klasszikus mondatát idézzük — minden magyom számára való okulás céljából — annak az egyébként is szónoki remeknek, melyet a díjkiosztás alkalmával tartott: „Vannak igenis — úgymond — a müipari felvirágzásnak oly kellékei, melyeket más nem adhat, mint a törvényhozás, mint a kormány ; de vannak olyanok is, miket sem a kormány, sem a törvényhozás nem adhat, hanem csak mi magunk, a közméltánylat, a közrészvét. Ahol a nemzet egyénileg át van hatva azon érzettől, hogy ma már a béke szint- oly hatalom, mint boldogtalanabb időkben a harc vala és át van hatva azon érzettől, hogy egy oly nép, melynek műipara nincs, tehát idegen szorgalomnak adózik, valódiscigban szabad nem is lehet s legyen bár ó)iás, mégis koldus, mert csak félkarú; amely nemzet ezt érzi s ez érzetben ápolva fordul a honi műipar müvei felé, ott, ha a törvényhozás gondjainak netalán balviszonyok útját állnák is, az óriásnak hiányzó félkarja mégis megnőhet; de ahol a nemzetben az ápoló részvét hiányzik, ott a kormány és törvényhozás hiába hozná a legeslegbölcsebb törvényeket, mert a műipar nem nőhet, miként a gomba nő. Egy szóm van a közönséghez, melyet óhajtanék, hogy mindenkinek füleiben csengjen, valahányszor egy iparműcikket vennie kell s ez a szó az, hogy amit nekünk a honi műipar nyújthat, azt idegentől venni, valóságos önhonunk elleni bűn“. Ma, amidőn világrelációkat átfogó közgazdasági szakismeretekkel kérkedünk, amidőn többé-kevésbé mindenkit foglalkoztatnak a közgazdasági élet magasabb- vagy alacsonyabbrendű problémái, amidőn minden nemzet igen fejlett közgazdasági irodalommal kérkedik s a gazdasági élet törvényszerűségéről alkotott felfogás világszerte közkinccsé vált — vájjon van-e kormányférfi, politikus, publicista, vagy szakíró,
