A magyar ipar almanachja (Budapest, 1929)
I. rész - Dr. Dobsa László: A kézművesipari szervezetek fejlődésének története, különös tekintettel a hazai viszonyokra
42 kívántak, vagy akik nem képesítéshez kötött mesterségeket űztek ; mivel azonban ma már általános az a törekvés, hogy mindenki, aki kimondottan »ipart« gyakorol vagy űz, ipartestületekbe tartozzék, ezek a társulati alakulatok értékükből mindinkább veszítenek s a jelen tanulmány keretében tovább nem is érdekelnek bennünket. Sokkal gyakorlatibb haszna van annak, ha az 1884. évi XVII. t.-c. felállította ipartestületekkel, azok működésének eredményeivel és hibáival foglalkozunk, ha megvilágítjuk többé-kevésbé meddő küzködésüknek okait és rámutatunk azokra a törekvésekre, amelyek a jelenlegi ipartestületeket gyakorlatibb irányokban kívánják fejleszteni. A magyar ipartestületi intézmény általában 40 esztendős. Szávay Gyula, a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara költő-főtitkára, azt tartja róla,1) hogy mai lényegében és alapjában is talpraesett és nagyszerű jövőjű magyar intézmény, a magyar polgári közélet egyik tanítómestere : »mely családias köréből új és új nemzedékeket nevel ki és vezet fel az életbe, ad ki a világba, e mellett tartja tradicióit és arculatán kifejezi a magyar faj iparűzői karakterének igazi vonásait«. Valószínű azonban, hogy Szávay Gyulának pz a megállapítása a jelenlegi ipartestületi intézménynek inkább csak külső habitusára vonatkozik ; csak elismerés azért, hogy az ipartestületeknek »szertartásnélküli, meghitt köreiben még mindig él valami meleg visszaérzés a céh-hez« ; mert tanulmányának más helyein az ipartestületi reform irányának a tartalommal és hatáskörrel való ellátást jelöli meg, sőt körvonalozza is azokat az anyagias és erkölcsi természetű teendőket, amelyektől az ipartestület lüktetőbb életét, hatékonyabb szerepét, gazdasági jelentőségét várja. Dános Árpád dr., aki a kéztnűves- és kisipart érdeklő kérdésekkel ugyancsak mélyrehatóan foglalkozik s az ipartestületi intézményt is szakszerű bírálat tárgyává tette, legújabban megjelent Iparos Kátéjában2) részletesen ismerteti az ipartestületi intézményt, érdemi bírálatot azonban nem mond róluk ; amikor azonban kijelenti, hogy »a kézműipar jövője nagyrészt az ipartestületi élet fejlődésétől függ« s megállapítja, hogy az iparosok egymagukba nem képesek mindazokat az intézményeket megteremteni, amelyekre az iparnak okvetlenül szüksége van s amikor leszögezi, hogy »az ipartestület az a keret, ahol az azonosérdekű iparosok egyesülnek és megteremtetik azokat a szervezeteket, amelyek nélkül nem boldogulhatnak« s hogy »az ipartestületek fejlesztése, a csupán közös erővel elvégezhető munkára való igénybevétele : a kézműipar jövője érdekében feltétlenül szükséges«, akkor indirekte azt is megállapította, hogy a mai ipartestületek nem töltik be azt a hivatást, amely reájuk várt. A Szávay-féle megállapítással összhangban van — és ezt hajlandók vagyunk mi is aláírni — a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamarának az 1927. évi jelentésében olvasható az a kijelentés, hogy a »négyévtizedes múltú ipartestületek nehéz időkben becsülettel és híven teljesítették törvényes helyi érdek- képviseleti hivatásukat és az értékes, intelligens iparosgeneráció egész sora került ki nevelőiskolájukból; tekintélyt, megbecsülést szereztek az iparos- társadalomnak, komolyszámba veendő tényezői lettek a városi életnek.3) Azt, amiért az ipartestületi intézményt mai alakjában és hatásában nem tarthatjuk megfelelőnek, Szávay Gyula idézett munkájában nagyjában és egészé!) Szávay Gyula : A magyar kérművesipar problémája, 22. old. (Budapest, 1925., a kereskedelmi és iparkamara kiadása.) 2) Dr. Dános Árpád .' Iparos Káté, 215. old. (Athenaeum kiadása.) 3) Kereskedelmünk és iparunk az 1927. évben. (A budapesti kereskedelmi és iparkamarának a kereskedelemügyi m. kir. miniszterhez intézett évi jelentése. Budapest, 1928.)
