A magyar ipar almanachja (Budapest, 1929)
I. rész - Dr. Dobsa László: A kézművesipari szervezetek fejlődésének története, különös tekintettel a hazai viszonyokra
39 nem tétetett — hogy az összes képesítéshez kötött ipart gyakorló iparosok ipartestületi közösségbe nem kényszeríttettek —, annak a feltevésnek látszik kedvezni, amely szerint a kézművesiparosság társadalmi és gazdasági szervezkedése a vezetőkörök előtt sem volt kivánatos s az a körülmény, hogy az ipartestületek anyagi megerősödéséről senki se gondoskodott, hogy az ipar- testületi teendőket ellátó tisztviselőktől még elemi képesítést sem kívánt a törvény, ellenben gondoskodott arról, hogy minden szabadabb megmozdulását az akarata ellenére beültetett iparhatósági biztos megakadályozzhassa : igazolja azt a felfogást, hogy az ipartestületi intézmény bevezetésével — legalább is 1884-ben — a kormány és a törvényhozás csak olyan tessék-lássék intézményt hívott életre, amellyel a kisiparosság elégületlenségét kívánta levezetni, anélkül, hogy vele a nagyipar és a kereskedelem érdekeinek ártson. Az 1884. évi XVII. törvénycikket még javaslat alakjában kísérő indokolásnak idézett részeiből megállapítható, hogy a kormány az ipartestületet nem a régi céheket pótló intézménynek, nem elsősorban gazdasági érdekképviseleti szervnek szánta, hanem inkább rendészeti tényezőnek. Hangsúlyozta a miniszteri indokolás, hogy amikor az ipartestületek létesítésével az iparosságnak »engedményt« tett, gondoskodott arról is, hogy ezek az »ipartestületek jogos érdekeket ne sértsenek és a vállalkozás szellemének fejlődését ne gátolják.« Ismételten hangsúlyozta azt is, hogy »a testületeknek főhivatása elsősorban mégis abban áll, hogy az iparosok közt a rendet és fegyelmet fentartsák s azonkívül a tanoncok oktatására nézve alkalmas módon és lehetőleg egyöntetűen hassanak.« Egy helyütt megemlíti ugyan, hogy »az ipartestületek célja és feladata részint humanisztikus, részint közgazdasági, részint hatósági működés által a testületbe tartozókat s ezáltal magát az ipart előmozdítani« — ha azonban azt a fejezetet jól szemügyre vesszük, amelyik az ipartestületekról szól, s amelynek rendelkezéseit az 1922. évi XII.t.-c. is fentartotta, akkor rosszakarat nélkül is csak azt állapíthatjuk meg, hogy a kézműveseknek »engedmény« gyanánt adott ez a szervezet ugyancsak vérszegény berendezésű ahhoz, hogy »közgazdasági« téren is előbbresegítse a kézműves iparost. Mivel ennek a tanulmánynak célja az is, hogy a kézművesipari szervezetek történeti fejlődését elénk állítsa s az idők folyamán kialakult különféle szervezetek közt összehasonlítást tegyen lehetővé ; mivel továbbá a jelenlegi ipartestület hiányainak és hibáinak elbírálásáról is szó lészen, szükségesnek látszik az 1884. évi XVII. t.-c. ama szakaszainak idézése, amelyek az ipartestület szerkezetét, hivatását és hatáskörét feltüntetik : 122. §. Törvényhatósági joggal felruházott és rendezett tanácsú városokban, továbbá oly községekben, melyekben a képesítéshez kötött mesterséggel foglalkozó iparosok száma legalább 100-ra megy, a képesítéshez kötött mesterséggel (4. §) foglalkozó iparosok kétharmadának kívánatára az illetékes ipar- és kereskedelmi kamara meghallgatásával és a törvényhatóság hozzájárulásával az iparhatóság által ipar- testületek alakítandók. Oly községekben, amelyekben 100-nál kevesebb ilyen iparos van, az iparosok kívánatára az ipar- és kereskedelmi kamara véleménye alapján a törvényhatóság hozzájárulásával a földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi minister esetről-esetre megengedheti az ipartestület alakítását. Amennyiben az ipartestület megalakítása iránt az illetékes iparosok, az iparés kereskedelmi kamara és törvényhatóság közt nézeteltérés lenne, az ügy elhatározás végett a földmívelés-, ipar- és kereskedelemügyi miniszter elé terjesztendő.
