A magyar ipar almanachja (Budapest, 1929)

I. rész - Dr. Dobsa László: A kézművesipari szervezetek fejlődésének története, különös tekintettel a hazai viszonyokra

25

indított fölszabadító hadjáratok idejében és II. Rákóczi Ferenc szabadságharca alatt. A folytonos nyugtalanság a céhek beléletében is zavarokat idézett elő és olyan súlyos visszaéléseket váltott ki, amelyeknek következtében mind hangosabbá és általánosabbá lesz az az óhaj, hogy a hatalmukban túltengő kézműves céheket meg kell rendszabályozni. Ez a rendszabályozás a szatmári békekötés (1711) után, III. Károly alatt kezdetét is vette.

Az országgyűlés ugyanis az 1715. évi LXXIX. cikkelyben törvényt hozott a céhek visszaélései ellen s a következőképen rendelkezett :

»A karok és rendek megelégedésüket találják abban, hogy Őfelsége a kézművestársulatok kihágásainak megszüntetését (amely társulatok ugyanis az ő eladó áruikat illetőleg az ország törvényeire nézve hátrányos szabályokat alkotnak, a munkák és árucikkelyek árát azok igazságos értékén túl, azok ellen, akik alacsonyabb áron merészelnének eladni, súlyos bírság kiszabása mellett fölemelni, a megyei árszabályozásoknak ellenszegülni, a céhbe pedig társakat csak nagy pénzösszeg letétele mellett beereszteni s ezáltal az eladó tárgyakat ritkábbakká tenni nem átallották) az 1659. évi 71-ik t. cikkely megújításával és ennek szorosabb megtartásával s az értelmes kézműveseknek minden ártalmas megszorítás nélkül s elviselhető díj mellett közibük akár a városi tanács hatalmával leendő felvételével s az ország törvényeinek sérelmére bármiképen behozott összes szabályaik és visszaéléseik eltörlésével kegyelmesen elrendelte.

1. §. Egyébiránt az ugyanezen céhek részéről nyert királyi kiváltságok épségben maradnak.«

A céhek megrendszabályozása folytatódik az 1723. évi LXXIV. t.-c.-ben, mely az 1659. évi LXXI. t.-c. rendelkezéseit megújítja ; az 1723. évi CXVII. t.-c.-ben, mely az iparcikkekben tapasztalható hiányon külföldi kézművesek beköltöztetésével akar segíteni, akik számára 15 évre teljes adómentességet biztosít; az 1729. évi X. t.-c.-ben, mely a kihágások szigorú megtorlását a kir. helytartótanácsra bízza s elrendeli, hogy a céhekbe a magyar nemzetiségű egyéneket is fel kell venni. A megrendszabályozás hatályosabbá tételét célozta a céhbiztosi intézménynek bevezetése is (1729-ben), nemkülönben Mária Teréziának az az intézkedése, amellyel 1761-ben a céhek szabadalomleveleit beszedette s helyettük egyöntetű mintára készített céhszabályok megalkotását rendelte el.

Mária Terézia a rendeletek egész sorával igyekezett a céheket eredeti hivatásuknak visszaadni ; céhszabályaiban a katholikus ünnepek megtartására, az úrnapi körmenetekben való részvételre kötelezte a céheket, a lakmározáso- kat mérsékelte, a céhvagyon kezelőit nyilvános számadásra utasította, méltányosan megszabta az ú. n. céhtaksákat (felvételi és felszabadítási díjak, stb.), szabályozta a legények fölvételét és a vándorlás módozatait.

Fia és utódja a császári székben, II. József, 1785-ben egy rendeletével elvileg végleg eltörölte a céheket s kimondotta az ipar szabad gyakorlását, ezt a rendeletét is visszavonta azonban halálos ágyán. A szabad ipar felidézett szelleme mégis tovább kisértett s a céhintézmények elzárkozottságával, merev konzervativizmusával megkezdette a harcot ; de megkezdte a harcot az 1790— 91-i országgyűlés reformtörekvései révén a kézművesség későbbi nagy ellenfele, a gyáripar is, mert az 1790—91. évi LXVII. t.-c.-ben a »különféle gyárak létesítése s gyártmányok behozatala, művészek és mesteremberek számának szaporítása« tétetett egy erre a célra kiküldött bizottság feladatává.

A XIX. század elején megkezdődik a céhintézmény haldoklása. A közvélemény mindig élénkebben sürgeti a céhek kiváltságainak teljes megszüntetését s bár a napóleoni háborúk hátráltat ják az ellenséges törekvések érvényre-