A magyar ipar almanachja (Budapest, 1929)
I. rész - Dr. tokai Oláh Béla: Kiállítások, vásárok, mintavásárok
230 javasolta a sürgős és gyökeres reformokat. Felelőtlen, lelkiismeretlen, tehát a közgazdasági életre ártalmas elemek ezidőtájt már kezdték a kiállítási ügyet káros tevékenységük egyik legalkalmasabb területének tekinteni és a nivótlan, komolytalan, csupán az obskúrus rendezők érdekeit szolgáló különböző kiállítások lassanként úgy elburjánzanak, mint kiadós eső után az útszéli gyom. Sokan már az 1878-iki párisi világkiállítás előkészületeit is aggályoskodva nézték s nem is ok nélkül, mert minden jel arra mutatott, hogy minden tényleges gazdasági szükség nélkül ismét csak a keretek kitágítására és a luxus fokozására fogja a rendezőség a fősúlyt helyezni. Bécs 20 milliós deficitje »mementó« - ként sötétlett a komolyabban gondolkodók lelki szemei előtt s nem hiába írja Mangin Arthur, hogy ideje volna végre lemondani a tévelygésekről s korlátozni a kiállításokat, melyeknek keretében csak a valóban új és az ismeretterjesztéshez szükséges tárgyaknak lehet helye, melyeket megismerni valóban csak közvetlen szemlélet útján lehetséges. A 78-as párizsi kiállítás programszerűleg mégis megnyílt, tündökölt és imponált, az állampénztáron viszont — 35 millió frank erejéig vágott eret. Ezután a problematikus gazdasági értékű »siker« után még inkább elszaporodott a reformot követelők száma s a bécsi kamara 1880-ban konkrét javaslatot terjesztett elő a kiállításügy gyökeres szabályozása tárgyában. A bécsi kereskedelmi és iparkamara javaslata egészen helyes utakon haladt s ha nem is minden kritikát kibíró alapelveket ölel fel, mint iránymutató hasznos szolgálatot tett az egykorú és későbbi reformtörekvések számára. Messze vezetne a kiállításügy szabályozását célzó mozgalmak minden fázisát nyomon kísérni,— azért csupán a legújabb idők idevágó állásfoglalását fogjuk ismertetni — ezt is azonban csak később, midőn már — a következőkben előrebocsátandó fejtegetések alapján — a kiállításügyet junktimba hozhatjuk a mintavásárügy, e sok tekintetben rokonintézmény érdekes és különösen aktuális problémáival. Előbb azonban essék szó a mintavásárok őseiről, a közönséges értelemben vett vásárokról. Vásár alatt áltálában oly intézményt értünk, mely lehetővé teszi, hogy az eladó bizonyos meghatározott helyen, időben és módon, eladásra szánt áruit bemutathassa s bemutatás útján, olykor azonban anélkül is, azonnal vagy később, helyi vagy helyen kívül eső üzletfél részére készpénzen vagy hitelre forgalomba hozhassa. E definíció szempontjából nemcsak azokat a »sokadálmakaU tekintjük vásárnak, amelyek bizonyos időközökben, bizonyos helyekre koncentrált árukirakodásokban, illetve árufelhajtásokban nyilvánulnak, hanem vásárnak minősítünk minden oly áruforgalmazási intézményt, mely tömeges kínálattal szemben tömeges keresletre nyújt alkalmat. Az ilykép felfogott vásár tehát — lényegének, meghatározása szempontjából — époly kevéssé igényel bizonyos jogszabályok preciz keretei közé való befoglalást, mint ahogyan nem igényli azt sem, hogy jellege a kínálatra felhalmozott árukészletek minéműsége szerint határoztassék meg. Más szavakkal: Amidőn általában vásárról beszélünk, lényegileg teljesen közömbös, hogy : 1. vájjon terjedelem szerint világ-, országos-, provinciális- vagy helyi vásárról; 2. állandó, időközi : nevezetesen évenkénti, heti-, napi- vagy alkalmi vásárról; 3. mezőgazdasági vagy ipari cikkeket szorgalmazó vásárról; végül pedig
