A magyar ipar almanachja (Budapest, 1929)
I. rész - Dr. tokai Oláh Béla: Kiállítások, vásárok, mintavásárok
Kiállítások, vásárok, mintavásárok Irta : Dr. tokai Oláh Béla, ny. kereskedelmi és iparkamarai főtitkár Amidőn a gazdasági jellegű kiállítások, a vásárok es árumintavásarok igen nagyjelentőségű intézményeinek beható ismertetesevel kívánunk foglalkozni, — első kötelességünk, hogy e bizonyos vonatkozásokban rokon, viszont lényegileg meglehetősen eltérő jelleget és célkitűzést mutató gazdasági intézmények pontos definícióját igyekezzünk oly fogalmazásban megadni, mely lehetővé teszi ez intézmények jellegének, céljainak és gazdasági prediszpoziciói- nak precíz körvonalazását. Elvitázhatatlan tény, mikép a három említett intézmény már a történelmi fejlődés rendjén is, még inkább azonban mai modern megjeleniilési formájában igen közeli rokonsági viszonyt tart egymással, — főként abban a tekintetben, hogy valamennyinek közös jellegzöje tárgyaknak, produktumoknak, leggyakrabban árúknak közszemlére való kollektiv kihelyezése, demonstráció, vagy nagyobb arányú versenykeltés, sőt az esetek túlnyomó részében a vásárlási kedv intenzív fokozása céljából. Bármily szembeszökők legyenek is azonban a rokonvonások, mégis igen lényeges különbség van egyrészt a kiállítások és vásárok, másrészt pedig a közönséges értelemben vett vásárok és a modern gazdasági követelmények helyes felismeréséből szükségszerüleg életre hivott ú. n. árúmintavásárok között. Bonckés alá kerülnek elsősorban a kiállítások. Nem mintha időrendi sorban ezek előzködnének, hanem sokkal inkább azért, mert a modern kor különleges jelentőséggel kidomborodott árúmintavásárai csak a történelmi előzmények kellő ismeretén át válnak megérthető fogalommá. A kiállítások célja főképp, sőt rendszerint kizárólagosan a demonstráció, a megismertetés, az oktatás. Ez intézményeknek üzleti céljuk vagy egyáltalán nincs, vagy csupán mellékesen és közvetve, távolabbi vonatkozásban van. Árúcsere — legalább is tömeges adás-vételi ügyletkötés — a gazdasági jellegű kiállításokon rendszerint csupán kivételesen és csakis magukra a kiállított tárgyakra vonatkozólag történik. Ez árúk mögött forgalombahozatal céljaira szánt jelentékenyebb készlet az esetek legnagyobb részében annál kevésbbé van, mert hiszen a figyelem felkeltését célzó kiállítási tárgyak a dolog természete szerint nagyobbrészt afféle reprezentatív »remeklések«, melyeknek legfontosabb feladatuk demonstrálni az egyes népek, bizonyos népközösségek, valamely ország, országok, vagy vidékek bizonyos szakma, vagy szakmák produkcióképességének és technikai felkészültségének ténylegesen elért fokát. A kiállítási tárgyaknak tehát árújellegük alig van. A kiállító nem közvetlenül a fogyasztó piac számára vonultatja fel készítményeit, hanem a nagy közönséghez, a közvéleményhez szól, melyet ilymódon oktat, tájékoztat s nem utolsó sorban ízlésének irányítására, nemesítésére törekszik. E tételünk helyességét mi sem bizonyítja inkább, mint az a közismert tény, mikép, főleg az igazi nívós kiállítások gyűjteményeinek legtöbb darabja különféle múzeumokban, kísérleti és technológiai intézmények gyűjteményeiben nyer később — állandó okulás céljából — elhelyezést. A mondottak ellenére is távol áll azonban tőlünk annak vitatása, mintha a kiállítások 100 %-ig teljes »splendid isolation«-t különöznének minden üzleties jellegű célkitűzéssel szemben. Gyakran maguk a kiállított »remekek« is — nem ritkán utánrendelt példányokban megsokszorozva — vevőre találnak, tehát piacra kerülnek. De e szórványos üzletkötésekkel szemben azon a fázison dóm-
