A magyar ipar almanachja (Budapest, 1929)

I. rész - Dr. Dobsa László: A kézművesipari szervezetek fejlődésének története, különös tekintettel a hazai viszonyokra

ennek az általunk be sem tekinthető évsokaságnak felénknyúló végén, az ú. n. történelmi korban, fejlődött az ember észbeli tehetsége annyira, hogy a mindennapi életben nélkülözhetetlen tárgyak és eszközök tökéletesítésére, alkalmasabbá, sőt tetszetősebbé tételére is törekedjék.

Bízvást megkockáztathat juk azt az állítást is, hogy az ipari fejlődés lépést tartott egyes népek gazdagságával, elpuhultságával, fényűzésével, történelmi szerepük nagyságával ; de éppúgy valószínű, hogy az ipar fejlődését a kény- szerűség, az éghajlati viszonyok változása és zordsága, sőt az egyes népeknek a megélhetésért és a hatalomért folytatott küzdelme is előnyösen befolyásolta.

Egész jól elképzelhetjük, hogy a cölöpépítmények lakója maga vágta ki azt a fát, melyből házát, annak padlóját és bútorzatát építette, faragta és hogy asszonya maga készítette ki az állatbőröket, hurkolta a hálókat, maga törte a kenyér magokat, főzte és sütötte a vadat és halat, melyet a férfi önkészítette kőbaltájával, kőkésével és csonthorgával megszerzett s egészen jól elképzelhetjük azt is, hogy a germán törzsfő az általa ejtett idegen fajú, leigázott s magasabb műveltségű rabszolgákkal készíttette azokat a nélkülözhetetlen és kényelmi tárgyakat, melyekre szerttenni kívánt. Nem is kell élénk képzelődés ahhoz, hogy magunk előtt lássuk azt a szolgát, aki a faderekak faragásában olyan tökélyre tesz szert, hogy azokból a házak oldalain, tetején, padozatán kívül asztalokat, ülőket, hombárokat, teknőket tud ácsolni és vájni s azt a másikat, aki az állatbőrökből sarut, felső ruházatot és föveget tud készíteni s azt a harmadik társát, aki az ötvözött fémből, kovácsolt vasból kést, lándzsát, kardot, mellvértet, láncot, csattot, tűt kovácsol.

Ezeknek a rabszolgáknak az ügyessége és gyakorlata sokszorozódik meg évszázadok folyamán a fiaikban ; ezek egyike-másika bizonyos ügyességekben különösen kitűnvén, differenciálódik az ősi faragó, irhái eldolgozó és kovácsipar s így keletkeznek az egyes különálló iparok, amelyeket a későbbi korokban a várakba és várak közelébe édesgetett udvarnokok, várnépek, szabadosok már önállóan és keresetszerűleg űznek.

Az ősi faragóiparból lesz az ács, bognár, kerékgyártó, malomberendező, esztergályos és asztalosipar, — a kovácsiparból a lakatos, fegyverműves, lánc- kovács, rézműves, késtkészítő, csattos, sarkantyú«, stb. iparok, — a tímárból a varga, szabó és kalapos, stb.

Történelmi tény, hogy a keleti népek, valamint az egyiptomiak, a görögök és rómaiak már nemcsak kényelmet, de pompát is fejtenek ki lakásaik berendezésében, életüket igyekeznek kellemessé is tenni ; náluk az egyes használati tárgyakat már külön ezzel foglalkozó mesteremberek készítik s ha Tut-ankh- Amen sírkamrájának kincseit látjuk, ha a kínaiak és hinduk ősi emlékeire, pagodáira és műremekbe készült elefántcsontfaragványaira és berakott ládi- káira gondolunk, —• föltehetjük, hogy ezeknél a népeknél már évezredekkel ezelőtt meg voltak a mesteremberek.

Kétségtelen az is, hogy a nagy népvándorlás korában olyan népek lépnek Európában a történelem színpadára, akiknél, nomád életüknek megfelelően, igen egyszerű a házi berendezkedés. A régi germánok, az avarok felszereléséből ágyak, székek, asztalok és szekrények, az ajtók és ablakok hiányzanak s csak állandó letelepülési helyükön, állami berendezkedésük megszilárdúlásával kapcsolatban, lassan és fokozatosan fejlődnek ki náluk az iparnak különféle ágazatai. Az európai új honfoglalók mindenesetre ott találták új hazájukban a kul- túráltságban magasan fölöttük álló rómaiak, arabok s más népek ipari emlékeit, valamint azokat az egyéneket is, akik ilyeneket készítettek ; de csak századok